Minek­utánna pedig Jászos tömlöcbe vettetett, egy Jézus nevű valaki kez­dette hirdetni az Isten országát, és az emberek elcsodálkoztak az Ő tanításán, mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók. E tanításokat Jézus Kapernaumban és a Genezáret tava körül végezte, hova szülőhelyéről Názáretből költözött azon meggyőződésben, hogy egy próféta sincs tisztesség nélkül, kivéve a saját hazájában s tán azért, mert ott egy százados lakott, ki rokonszenvezett a zsidó nemzettel és nekik Kapernaum-ban zsinagógát is épített. Tanításának összege az volt, hogy bol­dogok a szegények, mert az övék az Istennek országa; boldogok, akiket az emberek gyűlölnek, szidalmaznak és kirekesztenek, mert jutalmukat megkapják Istentől ; de jaj azoknak, akik beteltek és másokat üldöznek. Szeressétek ellenségeiteket és áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek másokkal. Igy az Istennek fiai lesztek A vak nem vezetheti a világtalant, mert mindketten a verembe esnek. Hanem legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes. Ne a más szemében keressétek a szálkát, hanem a magatokéból vessétek ki a gerendát. Rossz fa az, amely rossz

gyümölcsöt terem. A tövisről nem szednek fügét, sem a szeder­indáról szőlőt. A jó szívből csak jó jöhet elő, a gonoszból pedig csak gonosz.

Az így vetett magvak némelyike jó földbe talált esni. Jézus­nak nemcsak hallgatói, hanem segítő társai is akadtak. A nép vak vezetőinek az így megindult mozgalom nem tetszett. Jézust először cáfolgatni, azután üldözni kezdték és végül keresztfára feszítették. De a Jézus tanításai mégsem haltak meg. Az emberiség történelmének utolsó kétezer esztendeje mindig csak közeledett a Jézus tanításainak megvalósítása felé, azoknak igazságát ma inkább érti és érzi, mint ezelőtt értette, de megvalósításától még nagyon messze van.

Azoknak elhangzása óta e tanítások nemhogy vesztettek volna erejükből és értékükből, hanem folyton erősödtek. Ott voltak az emberiség kétezer esztendein történetében és azon uralkodtak. az emberek cselekedeteit irányították, csinálták magát a történelmet, átalakították a föld nagy részét, megváltoztatták az emberek ízlését, eljárásait és ott vannak ma is mindennapi életünkben, gondolko­zásunkban, ítéleteinkben, és csaknem abszolút tekintéllyel irányítják cselekedeteinket, érzésűnket és gondolatunkat. Erkölcsi fenségükben csaknem az örökkévalóság jellegét viselik magukon, szemben mindazzal ami ezeken kívül még az emberi lelket érdekli, legyen az bármilyen fontos gazdasági, politikai, egészségi vagy tudományos kérdés.

A theológiai gondolkozásnak épen napjainkban legfontosabb, legáltalánosabb és legdivatosabb kérdése az, hogy ki volt az a Jézus, aki tanításaival e nagy lelki, szellemi vagy erkölcsi mozgal­mat megindította. Tán az egész tizenkilencedik század theologiai gondolkozóit e kérdés foglalkoztatta első sorban, de az utóbbi két évtized csaknem kizárólag ezzel foglalkozott és foglalkozik. És a kérdés ma nem dogmatikus vita, hanem komoly tudományos, érvekkel bizonyított, tapasztalatokon, hegfigyeléseken, következte­téseken alapuló és így meggyőző kutatás, mely pozitív eredmények­ben nyilvánul meg legalább azok számára, akik nem menekülnek a bizonyítás elől a vakhit vagy a tekintély légváraiba, hová ember­nek bejutnia nem tehet. A kérdés feltevése ma tehát nem arra az emberi gyarlóságra vall; hogy a Jézus tanításait nem értjük és így tekintélyt keresnünk a kérdéshez, hogy ki volt Jézus és az erre adott válasszal fedezetet magunknak, hogy miért hirdetjük a Jézus tanításait. Hanem a cél tudományos és minket csak azért érdekel­het, mert a Mester helyes megismerése, a tanítások helyes megismerését is elősegíti.

Maga a kérdés nem új, hanem ott volt a kereszténység tör­ténelmében állandóan. Felvetődött a reformáció korában és szülte a Socinianus és unitárius mozgalmat. Ott volt a negyedik század vitáiban és szülte az úgynevezett egyetemes zsinatok különösen a niceai zsinat határozatait. Ott volt a zsidó-keresztény és pogány-­keresztény gondolkozásban és létrehozta az úgynevezett páli leve­lek, közönséges levelek, a negyedik evangélium és Jánosi levelek theologiai felfogásait. Ott volt maguknak az apostoloknak és köve­tőiknek lelkében és kifejezést nyert az úgynevezett synoptikus evangéliumokban. Azonban mindezek a feleletek csak az illető kor­nak, zsinatnak, követőnek vagy tanítványnak nézetét tárja elénk. A mai tudományos gondolkozás ezekkel nem elégszik meg, hanem egyenesen azt akarja megérteni, hogy Jézus minek és kinek tartotta magát és így a Jézus öntudatának kikutatására vállalkozik tudomá­nyos módszereivel.

Én is ez előadással ilyen nézőpontból akarok foglalkozni a kérdéssel, hogy ki volt Jézus. Távol van tehát tőlem minden dog­matikus felfogás és felekezetieskedés és még távolabb az, hogy valakinek egyéni hitét akarjam megdönteni. Célom csak az, hogy a kérdésről egyen-egyen gondolkozzunk, elmélkedjünk, mert meg­győződésem, hogy egyéni gondolkozás nélkül mindenkinek hite csak előítélet és elfogultság, mely az értelmes ember méltóságával nem egyezik meg.

A Jézus öntudatába, valamint bármely öntudatba beletekinteni csak közvetített úton lehet. Az öntudatnak meg kell nyilvánulnia, kifejezésre kell jutnia valamelyes alakban, hogy az szemlélhető legyen. A Jézus öntudata az Ő tanításaiban nyilvánult meg s ha e megnyilvánulásban nagyot, szépet vagy igazat látunk, úgy az Ő lelke volt nagy, szép és igaz. E tanítások a három első evangélium­ban találhatók meg legfőképpen; amelyeket éppen azért neveznek synoptikus evangéliumoknak, mert meglehetős egyformában és csaknem azonos tartalmú tanításokat közölnek magától Jézustól. E tanítások színvonala olyan magas, hogy az íróktól nem származhattak, mert nagy ellentétet mutatnak azon részekkel szemben, amiket az írók a saját gondolkozásukból, vagy csak másoktól toldottak műveikbe. Igy kérdésünkre is, hagy ki volt Jézus, nem nagy világosságot vetnek azok a részek, amelyek azt tárgyalják, fogy mások kinek tartották Jézust ; hanem inkább ott kell keresnünk a feleletet, ahol Jézus maga mondja magát valaminek. A dolog ter­mészetéből is önkényt érthető, hogy minden szót és minden mondást, amit a synoptikus írók Jézussal elmondatnak, nem tekinthe­tünk feltétlenül hitelesnek és épen a hitelesek kiválasztásában kell igénybe vennünk minden tudást és eszközt, amelyet az emberi értelem kitalál és célravezetőnek elfogadhat. Ugyanis az öntudat meg­nyilvánulását még közönséges dolgokban is félreérthetik, egyénileg foghatják fel s annak leírásánál az író beviheti a saját fogalmát és szavait, sőt céljait is. Mennyivel könnyebben megtörténhet ez egy nagy lélek megnyilvánulásánál, melyet átérteni is sokkal nehezebb! Jézus maga is sokszor panaszkodik, hogy őt nem értik meg s igyekszik magát megmagyarázni még tanítványai előtt is.

Jézus magát a legtöbb alkalommal és legszívesebben az ember fiának nevezte. Sajátságos jelenség, de mindenesetre fontos és jellemző, hogy azon számos mondásban, melyben e kifejezés elő­fordul, mindig csak Jézus nevezi magát ember fiának és más senki, valamint az is, hogy Jézus mást senkit sem nevez ember fiának, hanem csak saját magát. Mások nevezhetik őt más réven, tarthatják prófétának, Illyésnek, Jeremiásnak, Dávid fiának, felkentnek, Krisztusnak, királynak, Isten fiának stb., ő azonban sohasem nevezi magát másnak mint ember fiának, vagy pedig e nevet a személyes névmás alakjaival helyettesítve. Egy másik igen fontos jelenség az, hogy Jézus az ember fia kifejezés használatába mintegy beleszokott. Tanításai kezdetén nem hasznába gyakran. Szereplésének első felében csak ritkán használja e kifejezést, an­nyira, hogy kérdésessé teszi, hogy vajon nemcsak a későbbi gya­kori használat szuggerálta-e az íróknak, hogy azt a Jézus korábbi tanításaiba is belevigyék. Az evangéliumok némelyike épen a személyes névmást is teszi az ember fia helyett. De szereplésének vége felé e kifejezés használata mind gyakoribb, sőt csaknem kizárólagos lesz. Gondolatom szerint, ha meg akarunk felelni a nehéz kérdésre, hogy ki volt Jézus, vagy legalább, hogy ő magát kinek tartotta, úgy az ember fia kifejezésről kell kikutatnunk, hogy a Jézus tudatában annak milyen jelentése lehetett és miért vált az neki kedvenc kifejezésévé.

E kérdés körül ma már egész nagy irodalom áll az érdeklődők rendelkezésére, sajnos azonban, nem magyar nyelven.

Az ember fia kifejezés a Jézus korában nem volt új, azt nem Jézus találta ki. Az a körülmény, hogy Jézus gyakran használta, de annak magyarázásába nem kezdett, sem tanítványai annak jelentését nem kérdezték meg tőle vagy legalább az evangéliumok ilyen nagy fontosságú dologról egyáltalán említést sem tesznek, azt látszik bizonyítani, hogy Jézus idejében e kifejezés közkeletű volt s jelentését a Jézus hallgatói ismerték. Az ótestamentumi irodalomban e kifejezés már ismeretes és eredeti jelentésében embert jelentett. Így a nyolcadik zsoltár azt kérdi:

Micsoda az ember, hogy megemlékszel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá.

A Mózes 4. könyve az embert éppen e szavakkal állítja szembe Istennel: Nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Igy használja a Jób könyve (16. 21 ; 25. 6) és Ézsaiás (51. 12) is.

Ez eredeti jelentés azonban már az ótestamentumban némi változást is mutat. Istennek angyalai rendesen ember alakot ölte­nek, amikor emberekkel érintkeznek és az apokalyptikus irodalom­ban az ilyen isteni megbízatást teljesítő lény ember fiának van elnevezve. Ezékielt Isten mindig ember fiának szólítja és így adja neki tudtára a maga akaratát. Ez értelemben tehát az ember fia már több volt az embernél, mert isteni megbízatást kapott embert jelentett. Így a zsidónyelv használatban éppen nem a gyenge és gyarló embert jelentette Istennel szemben, hanem olyan embert aki isten akaratát teljesíti.

A zsidók által várt Messiás is ilyen Isten akaratát teljesíti, Isten lelkétől áthatott és Istentől nyert hatalommal eljövendő lény volt s így lehetetlen volt, hogy neki is ne adják a nyelvtudatban megtevő “ember fia" elnevezését. A Dániel és Énok könyvében a Messiást tényleg ember fiának is nevezik, ki az Isten országát megalapítja e földön. Most már tehát az a kérdés, hogy vajon Jézus, ki az ótestamentumi irodalmat ismerte és többször magyarázta, azonosította-e magát e Messiással és azért nevezte ember fiának?

A synoptikus evangéliumok mindenike megőrizett egy jelene­tet a Jézus életéből, amely e kérdéssel szoros összefüggésben van és a Jézus öntudatára e kérdésben világot vet. Talán éppen ma (ez előadás a húsvét előtti hetekben tartatott) de mindenesetre a húsvétot megelőző hetekben 1881 éve annak, hogy Jézus tanítványaival együtt elment Kapernaumtól északra Caesarea Filippi falvaiba, amely vidéken felyül már tudomásunk szerint nem is járt. A három evangélium szerint “útközben meg­kérdé az ő tanítványait, mondván nekik : Kinek mondanak engem az emberek? Ők pedig felelének: Keresztelő Jánosnak; és néme­lyek Ilyésnek, némelyek pedig egynek a próféták közül. És ő monda nékik : Ti pedig kinek mondatok engem? Felelvén pedig Péter, monda neki : Te vagy a Krisztus." És rájok parancsola, hogy senkinek se szóljanak felőle. És kezdé őket tanítani, hogy az ember fiának sokat kell szenvedni és megvettetni a vénektől és a főpapoktól és írástudóktól és megöletni, és harmadnapra feltá­madni." Ez a Márk leírása. mely legrövidebb s mellyel Lukács is általában megegyezik. Csak Máté színezi ki a dolgot kissé éleseb­ben. De mindhárom tudósítás szerint Jézus feltette a kérdést és az erre adott feleletek is nagyjában azonosak. Nincs tehát semmi okunk arra, hogy e jelenetet megtörtént eseménynek ne tekintsük. Milyen világot vet ez esemény a Jézus öntudatára? Miért tette fel a kérdést tanítványainak? Azért, mert a kérdés Jézust is érdekelte, mert maga is kíváncsi volt reá s mert maga sem tudta, hogy má­sok és a tanítványok milyen feleletet adnak a kérdésre. Néhány nappal, vagy legfennebb pár héttel a nagy péntek előtt, amelyen keresztre feszítették, tehát Jézus még sohasem tanította volt tanít­ványainak azt, hogy ő kicsoda, vagy hogy ő a Messiás. Jézus itt nem leckét kérdez tanítványaitól, amelyet ő már nekik azelőtt taní­tott s most csak kikérdez, hanem információt kér tőlük a mások véleményéről és azután az ők véleményét is megkérdi. A Márk és Lukács leírása szerint Jézust magát is meglepte a Péter által adott felelet, attól meg is ijed és megparancsolja a tanítványoknak, hogy senkinek se szóljanak felőle. E tiltó parancs kiadását a Máté evan­géliuma is elismeri. Mit jelent e tiltó parancs? Semmi esetre sem azt, hogy a Jézus belső tudatában a Péter felelete merő ellent­mondásra talált. Mert ekkor Jézus nyíltan megmondotta volna, hogy: tévedsz Péter, mert én nem vagyok a Messiás. De azt sem jelentheti, hogy Jézus igazat adott Péternek. Sőt éppen azzal szem­ben foglal állást és mondja tanítványainak, hogy az ember fiának sokat kell szenvednie, megvettetnie a vénektől és a főpapoktól és írástudóktól és megöletnie és harmadnapra feltámadnia.

Kétségtelen, hogy az az általános emberi gyarlóság, mely a megtörtént dolgot szereti előre megmondottnak és előre látottnak tüntetni fel, a Márk rövid leírásába vitt be idegen elemeket. Ilyen post eventum, vagyis utólagos jóslásnak kell tekintenünk tán a megöletést is, de mindenesetre a harmadnapi feltámadást. De a megvettetésről és szenvedésről szóló tanítást valóban elmon­dottnak vehetjük, mert azokat Jézus többi tanításaiban is megta­láljuk. Sőt a vének, t. i. synhedristák, főpapok és írástudók is benne lehettek Jézusnak okkor mondott szavaiban.

A Márk rövid, de valószínűleg legrégibb, leghitelesebb és legmegbízhatóbb leírása pontos részletezéssel még azt is elmondja, hogy Jézus e tanítást nyilván mondotta és az a nagyratörő Péter­nek nem tetszett, Jézust félrehívta magához és megdorgálta. Jegyez­zük meg jól : Péter Jézust megdorgálta, kit csak azelőtt az ő híres vallomásával Messiásnak mondott, Miért? Nyilván azért, mert Jézus nem fogadta el a Messiás nevet s így nem támogatta az ő nagyra-­vágyó ötletét. “És ő megfordulván és az ő tanítványaira tekintvén megfeddé Pétert, mondván : Távozz tőlem Sátán, mert nem gon­dolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra”.

E rövid, klasszikus tárgyilagossággal előadott és meghitt közvetlenségről tanuskodó előadás a Márk egész leírása iránt olyan bizodalmat kelt fel, hogy az ember alig tud megszabadulni a kí­sértéstől, hogy nála ne csak a megöletést, hanem még a harmad­napi feltámadást is ne vegye Jézustól származónak. Pedig úgy ezek, mint az ezek után következő kereszt felvevés csak a Jézus halála utáni suggestio által kerülhettek a Jézus szavai közé. Természetes, hogy az egész jelenettel nem vagyunk a feltétlen bizo­nyosság, hanem csak a valószinüség birodalmában, mint csaknem minden egyéb tudásunkkal. De e valószínűség azt mutatja., hogy Jézus az Ő Messiásságát nem tanította és még tanítványai gondolatából is ki akarta irtani azt, hogy őt a zsidók által várt politikai vagy nemzeti Messiással azonosítsák.

Azonban a Jézus többi tanításaiból rucijuk, hogy Ő az Isten országának közeli eljövetelét hirdette, abban nemcsak hitt, hanem meg volt győződve arról, hogy ez ország eljövetelében Isten neki különös szerepet adott és éppen őt tette első hirdetőjévé és meg­alapítójává. Miért nem tartotta és miért nem hirdette tehát magáról nyíltan, hogy ő a Messiás ? Gondolatom szerint e kérdésre adható helyes feleletben tudjuk megoldani, hogy ki volt Jézus és miért nem nevezte magát Messiásnak, hanem inkább emberfiának.

Jézus a zsidóknak a Messiásról alkotott és már megcsonto­sodott felfogását nem osztotta, hanem mint egyéb fogalmaikba, úgy ebbe is új és mélyebb jelentést vitt be. Erre szintén egyenes bizo­nyítékot találunk a Jézus tanításaiban. Kora a Messiást a Dávid fiának tartotta, Jézus ellenben az írástudókkal folytatott beszélgeté­sében vagy vitájában mindhárom synoptikus szerint a maga néze­tét szembeállította az írástudókéval és szokása szerint a szentírás­sal bizonyította is. Bizonyítása szerint maga Dávid nevezte a Messiást urának; mi módon fia hát neki? És Márk szerint “a nagy sokaság örömest hallgatja vala őt" (12. 35. s köv. 11. 20. 41-44; Máté 22. 41-46). Kora felfogása szerint a Messiásnak azért kel­lett a világra jönnie, hogy azon uralkodjék: a Jézus felfogása sze­rint az embernek fia nem azért jött a világra, hogy neki szolgál­janak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul azokért (Márk 9. 35 ; 10. 44-45; Máté 20. 20-23 ; Lukács 22,27).

Jézus magát az ő lelkében Messiásnak tartotta, amennyiben életét az Isten országának megalapítására szentelte. E célra vette maga mellé tanítványait is és hitte, hogy munkája teljessé is lesz. Istenében és a maga meggyőződésében annyira hitt, hogy mikor e földi élet önzésén és közönyösségén terveit megtörve látta, sőt érezte, hogy neki is éppen úgy el kell vesznie, mint előtte a többi emberfiának, ki az Isten országát munkálta: reménységét ő is az Isten hatalmába vetette és hirdette, hogy “az ég és a föld elmúl­nak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Lukács 21. 37. v. ö. Máté 5. 18; 24. 34-36).

Így az ember fia és a Messiás a Jézus tudatában nem volt két különálló és egymástól eltérő fogalom. Ezért vallatásainál, mikor a főpap a Márk rövid előadása szerint megkérdezte öt : “Te vagy-e a Krisztus, az áldott Isten fia?" Jézus így felelt: .,Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek fiát ülni a hatalomnak jobbján és elfőni az ég felhőivel". (14. 6l-62.)

Nézete csak a Messiás fogalma körének meghatározásában tért el korának felfogásától. Ő a Mes­siást általános emberi Messiásnak tekintette, de nem külső politikai hatalom megteremtőjének, hanem az erkölcsi világ, az Isten országa. megalapítójának. Ez értelemben magát Messiásnak tekintette, de a fogalomzavar kikerülése végett nem nevezte annak, sőt tanítványai­nak is megtiltotta, hogy őt Messiásnak nevezzék. Inkább választotta tehát magának az emberfia nevet, mely az ő nézete szerint jobban kifejezte az ő szerepét és hivatását az emberek között. E névvel emberi voltát akarta hangsúlyozni, de nem gyarlóságát és gyenge­ségét Istennel szemben, amint ezt némelyek értelmezni akarják, hanem éppen azt a hatalmat és méltóságot, mely már a nyolcadik zsoltár gyönyörű mondásában is ki van fejezve: Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket terem­tettél : Micsoda az ember, mondom, hogy megemlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van reá. Hiszen kevéssel tetted őt kissebbé az Istennél és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt ! Úrrá tetted öt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél­.

E hatalom és méltóság vagy dicsőség és tisztesség a Jézus tuda­tóban még nagyobb lehetett, mint a zsoltáríróéban, mert az Jézus­reál nemcsak a külső világra, hanem a belső, lelki és erkölcse világra is kiterjedt olyan intenzív mértékben, amilyenről a zsoltár­írónak aligha volt fogalma. Ez értelemben az ember fiának nem­csak arra van hatalma, hogy a szombatot helyesen értelmezze, vagyis ura legyen a szombatnak (Márk 2. 28), hanem arra is, hogy a bűnöket megbocsássa e földön , (Márk 2. 10 ; Lukács 5. 24 ; Máté 9. 6). E méltóság és hatalom nem a külső világi fényben és tekin­télyben nyilvánul meg a Jézus személyét illetőleg, hanem erkölcsi fenségben. E földön az ember fiának sokat kell szenvednie és meg­vettetnie, nincs fejét hova lehajtania (Lukács 9. 58 ; Máté 8. 20), sőt tán életét is el kell veszítnie (Márk 9. 31}, az erkölcsi világban azonban Ő a gazda (Luk. 13. 25), ki beereszt, vagy kirekeszt, Ő a bíró, ki eljő az ő dicsőségében és beül az ő dicsőségének királyi székébe (Máté 25. 31) és elválasztja a népeket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől és vallást tesz Isten előtt az emberekről (Márk 8. 38 ; Lukács 9. 26 ; 12. 9 ; Máté 10. 33). Ellene mondani olyan nagy hűn, hogy annál nagyobb csak a szent lélek káromlása lehet (Márk 3. 29: Lukács 12. 10: Máté 12. 31-32).

Így az ember fia a Jézus tudatában azonos volt a Messiás­sal, de nem külső világi értelemben, hanem belső, lelki és erkölcsi értelemben. Ő volt a Messiás, aki megalapította az Isten igazágát és azon uralkodni is fog a világ végezetéig, amíg t. i. Isten fog uralkodni ember fölött. De ennek idejéről senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a fiú, hanem csak az Atya. (Márk 13. 32.)