Tartalomjegyzék |  Cimkék |  Tartalom hozzáadása

       

I. Általános kitekintés Jézus evangéliumára

1.Jézus Istenről szóló tanítása

2. Jézus erkölcsi tanítása

II. A mai világ sajátos kérdései és Jézus evangéliuma

1. A szabadság és az erkölcsi autonómia

2. Az elidegenedés

3. Hagyományosság és megújulás

III. A mai világ és a jézusi evangélium találkozásának útjai és módozatai

A kérdés megközelítéséhez még akkor is szükséges az előzetes fogalmi tisztázás, ha az máskülönben első hallásra is világos és félreérthetetlen. Tisztáznunk kell a jézusi evangélium és a mai világ fogalmát, hogy majd egymás mellé állítva őket, levonhassuk az adódó következte­téseket.

Az evangéliumon Jézus Istenről szóló tanítását, az általa hirdetett és megélt hit- és életfelfogását értjük, amely kortársai és követői számára örömüzenet értékkel és érvényességgel bírt. Ugyanakkor tekintetbe kell vennünk, hogy Jézus evangéliumának van egy történeti vetülete is, mely megköveteli, hogy azt is figyelemmel kísérjük, ahogy az kortársai tudatában, majd írásban rögzült és ránk maradt. Számon kell tarta­nunk az eltelt 2000 év alatt hozzátapadt értelmezés jelentésárnyalatait és azt a módot, ahogy követői az ő tanítását és életpéldáját a ma világában képviselik. Az „üzenet" fogalma feltételezi és magában hordozza, hogy az el is jut címzettjéhez s számára vagy értéket jelent vagy idő-szerűtlensége miatt közömbös.

A „mai világ" fogalmának képlete sokkal bonyolultam} és szerteága­zóbb, megválaszolásának kevesebb az objektív alapja, s a meghatározás­ba beszűrődő szubjektivitás veszélye sokkal kísértőbb. A mai világ azt az ezredfordulóra majd hét milliárd lelket számláló emberi közösséget jelenti, mely e bolygón él, azt a sajátos lelki-szellemi közeget, amely a különböző földrajzi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási körülmények között élő, megosztott és mégis egységes emberiséget kortüneti pontos­sággal és hűséggel jellemezheti. A mai világ végső soron a harmadik évezred hajnalának embere, aki az örök kérdések mellett korának sajá­tos kihívásaival is szembekerül, azokra választ és megoldást keres.

I. Általános kitekintés Jézus evangéliumára

1. Jézus Istenről szóló tanítása

Feltételezhetjük, hogy Jézus Istenről szóló tanítása ismert. Keresz­tény vagy nem keresztény, hívő vagy hitetlen, valamilyen módon hallott róla, ha nem közvetlenül az evangéliumokból, akkor annak az élő szó, a betű, a kép vagy az információ-közvetítés más útján megvalósuló hirdetéséből. Éppen ezért annak bemutatásától eltekintünk. Csupán arra szorítkozunk, hogy Jézus istentanának legfőbb jegyeit: Isten egységét, szellem voltát és atyaságát fölemlítve (Mk 12,29—30; Jn 4,24; Lk stb.) e kérdés időszerű vonatkozásaira tekintsünk.

a) Ami a jézusi istenfogalomnak a formálist túlhaladó, belső isme­retét illeti, úgy érezzük, hogy Jézus istenfogalmát maga a kereszténység sem ismeri és éli át azzal a bensőséggel és intenzitással, mint tanítványai és az első keresztények. Számukra az, amit Jézus Istenről tanított, az élmény erejével hatott, személyes örömüzenetet jelentett, és azonnali állásfoglalásra — megtérésre — késztető erő volt. A mai keresztény em­ber számára a jézusi evangélium Istenről és az ő országáról való tanítása kevésbé bizonyul örömüzenetnek a szó igazi értelmében. Erejét veszti az információ-özönben vagy a közömbösségben, és nem bír rá arra, hogy üdvösségünk munkálásáért gyökeresen változtassunk életünkön.

b) Jézus Istenről szóló tanításának kapcsán azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az elmúlt 2000 esztendőben mennyire haladta azt túl az ismeret gyarapodása, mondhatunk-e ma — Jézustól függetlenül —, többet és mást istenről? A válasz e kérdésre határozottan nemleges, Mi mindent, amit ma Istenről tudunk, legmagasabb rendű formájában összefog­lalva, a Jézus evangéliumában találtuk meg és onnan merítettük.

Lényegesnek tartjuk, hogy bár Isten megismerése alapvetően a hit kérdése volt és marad, és kívül esik a tapasztalati megismerés körén. Jézus istentanáról ma is csak azt mondhatjuk, hogy elbírálásában a hit és az értelem nem áll ellentétben egymással. Amit Jézustól Istenről ta­nultunk, az ma is olyan igazság- és erőtöltettel bír, olyan metafizikai és_ erkölcsi értékkel, hogy jövőben is a jézusi evangélium alapja marad.

2. Jézus erkölcsi tanítása

Jézus erkölcsi tanítása Istenről vallott felfogásából következik, attól elválaszthatatlan, evangéliumának szerves és egyenrangú része. Erkölcsi; tanítását, akárcsak istenfogalmát ismertnek tekintve csak főbb alapelveit említjük meg. Ezek: az ember jóra való képessége, istenfiúságra való elhivatottsága, akaratának szabadsága és felelős erkölcsi lény mivolta, a megtérés lehetősége, a jellem általi üdvözülés és az örökélet elnyerésének reménye és valósága. Jézus erkölcsi tanításában a legfőbb emberi köte­lesség Isten, a felebarát és önmagunk szeretete (Mk 12,30—31).

a) Jézus erkölcstana, akárcsak istenfogalma, a ma hívő embere előtt sem ismeretlen, mégis elmondhatjuk, hogy nem épült be szervesen tu­datunkba, még kevésbé tükröződik életgyakorlatunkban. Erkölcsi taní­tását ma úgy tekintjük eszményinek, hogy egyben utópisztikusnak minősítjük, s ha nem is tagadjuk meg, más, könnyebben betartható, kevésbé,
igényes erkölcsi normákhoz igazítjuk életünket vagy az erkölcsi legalizmus útját választjuk. Erkölcsi tanításának kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy az eredeti jézusi embertant és erkölcsi tanítást a kereszténységen belül sokáig elnyomta és ma is háttérbe szorítja a páli és augusztinuszi etika vagy a filozófiai etikai rendszerek tanítása a sztoicizmustól a szituá­ciós etikáig. Erkölcstana mégis óriási hatást gyakorolt és gyakorol a ke­resztények erkölcsi állapotára és fejlődésére. Mai életünk elképzelhetet­len volna anélkül a keresztény kultúra nélkül, amelyet végső soron Jézus tanításának köszönhetünk.

b)Jézus erkölcsi tanítása ma is érték. Arra a kérdésre, hogy ki az ember, és mi az ő rendeltetése, szerintünk mindmáig ő adta a legteljesebb feleletet. Az ember Isten gyermeke, akinek Teremtőjéhez hason­lóvá kell válnia a lét emberi dimenziójában.

A jézusi evangélium emberképe más mint a tudományos antropoló­giáé, de végső soron azért nem ellentétes azzal. Az, ami a jézusi evan­gélium emberfelfogását megkülönböztetett jelentőségűvé teszi számunk­ra, metafizikai és valláserkölcsi háttere, istenközpontúsága, amely ab-szolút érvényességű erkölcsi parancsolatokat állít a hivő ember elé.

Jézus nem alkotott rendszeres erkölcstant, mégis megnyugtatóan iga­zít el minden olyan erkölcsi kérdésben, amely egyéni vagy közösségi életünkben felmerülhet. Erkölcsi tanítása eszményiségében magasrendű személyességében állásfoglalásra késztető, derűlátást és életörömet sugárzó: ma is méltó az „örömüzenet" megnevezésre.

II. A mai világ sajátos kérdései és Jézus evangéliuma.

Melyek a mai világ létfontosságú kérdései, és mennyiben adhat ezek­re nézve eligazítást a jézusi evangélium?

E századvég legfontosabb kérdéseit a társadalmi rendszerek változá­sában, a hagyományos településszerkezetek és családi viszonyok fellazu­lásában, az információs forradalomban, a túlnépesedésben, a környezet­szennyeződésben, a termonukleáris önpusztítás veszélyében, általában az élet és gondolkodásmód, a hagyományos érzésvilág válságában határoz­hatjuk meg. Vallási szempontból világunkat a nagy monoteista vallások uralma, ezeknek a nem-vallásos világ- és életszemlélettel való együtt­élése jellemzi.

A keresztény világon belül a vallási érdeklődés ár-apályának vagyunk a tanúi. Az észak-amerikai és európai kontinensen, hivatalos statisztikák szerint, az ateisták száma növekszik, ugyanakkor a vallási érdeklődés új­jászületését és mélyülését jelzik világszerte. A neoprotestantizmus tábora növekvőben van, de a hagyományos egyházak vallási közömbösségben élő tagjai közül is egyre többen aktivizálódnak. Mindez azt jelzi, hogy a mai világ emberének továbbra is életszükséglete a vallás, ezen belül a jézusi evangélium egzisztenciális a kor által felvetett sajátos kérdé­seinek megválaszolásában.

1. A szabadság és az erkölcsi autonómia

A szabadság és annak legmagasabbrendű formája, az erkölcsi auto­nómia végső soron felöleli mindazokat a kérdéseket, amelyek az egyéni és közösségi önfenntartás és önmegvalósítás során napjainkban nagy fon­tossággal bírnak. Ezek a fogalmak, ha ebben a formában és értelemben nem is fordulnak elő az evangéliumban, annak szellemében fogalmaz­zák meg az erkölcsi nagykorúságnak azt az állapotát, melyre a jézuskö­vetőknek el kell jutniuk.

A szabadság és az erkölcsi autonómia, mielőtt az emberi létezés és személyiség kiteljesedésével azonosíthatnánk azokat a „valamitől való” és „valamire való" szabadságot jelentik: a tökéletesedő élet útjában álló anyagi és szellemi akadályok felismerését, a megszüntetésükre irányuló igény felébredését és a túlhaladásukra irányuló tudatos állásfoglalást és cselekvést.

a) A szabadságra és erkölcsi autonómiára irányuló igény és törekvés a ma emberében is elevenen él, s alapfokon az emberhez méltó anyagi lét biztosítására, a társadalmi, politikai, kulturális és vallási elnyomottság megszüntetésére irányul. Közismert, hogy az emberiség tekintélyes része ma is éhezik, nyomorog, kizsákmányolt, meg van fosztva a kultu­rális felemelkedés legelemibb jogaitól és lehetőségeitől. Ennek az állapot­nak a külső okai jól ismertek: a méltánytalan gazdasági világrend, a né­pesedésrobbanás, a fejlődő országok technikai civilizációjának alacsony foka, az önkényuralmi társadalmi berendezkedés, a faji, nemzeti, nyelvi és vallási türelmetlenség, megkülönböztetés és elnyomás. A szegénység, nyomor és elnyomottság főleg az ún. „harmadik világ" országainak né­pességét sújtja, de az emberiség oly nagy hányadát érinti, hogy azokat korunk legsúlyosabb és legsürgetőbb megoldást váró kérdéseinek kell tekintenünk.

A szegénységben és elnyomásban élő ember Istentől nyert, termé­szetes jogának érzi, hogy állapotán változtasson, felszabaduljon. Korunk általánosan elterjedt felfogása, erkölcsi normarendszere és gyakorlata szerint ennek a felszabadulásnak a gyakorlati útja a társadalmi forrada­lom és politikai harc ideológiai és fegyveres formája. E jogos felszaba­dulási igény és küzdelem, elsősorban a kizsákmányolás és elnyomás meg­osztotta az emberiséget: szembeállított társadalmi osztályokat, népeket és nemzeteket, különböző politikai és társadalmi rendszerben élő orszá­gokat.

A jézusi evangélium szellemében hogyan kell látnunk a szabadság
és felszabadulás kérdését a mai világban?

Az evangélium szerint nyilvánvaló, hogy a szegénység, főleg ha ki­zsákmányolás eredménye, a nyomor, az elnyomottság nem természetes állapota az embernek, teljes ellentétben áll Isten akaratával, képessé­geinkkel, rendeltetésünkkel, a jézusi evangélium szeretet-parancsolatával. Az okok, amelyek ide vezettek emberiek, társadalmiak, nem pedig ter­mészeti vagy gazdasági szükségszerűségek. A válság az emberiség egy részét éppen a másik rész közreműködésével vagy hallgatólagos elnézé­sétől kísérve sújtja, akkor, amikor lehetőségünk és hatalmunk van rá, hogy ezen az állapoton változtassunk. Nem védekezhetünk azzal, hogy a nyomor és elnyomás oka a természeti adottságokban, gazdasági törvény­szerűségekben, az emberi faj túlszaporodásában rejlik: mindezeket inkább tüneteknek, az emberi fejlődés velejáróinak tekinthetjük.

Az emberiség szabadság-válságának oka — az evangélium szellemé­ben vizsgálva e kérdést —, az ember és Isten, az ember és világ, az ember és embertárs közötti viszony, kapcsolat erkölcsi fogyatékossága: a tudatlanság, a vétek, a bizalmatlanság és félelem, a szeretet hiánya, az önzés és gyűlölködés, a hatalom és uralkodási vágy. Erkölcsi gyarlósá­gunk, kiskorúságunk az oka annak, hogy megtagadva Isten akaratát, a felebarátaink iránti köteles testvéri szeretetet, nem a szolgálat szelle­mében vállaljuk és éljük meg életünket, és a társadalmi rossz csökken­tése helyett, melyre lehetőségünk volna, tovább növeljük azt. A világ, amely Isten szándéka szerint azért adatott nekünk, hogy a fejlődő élet és ember meghitt és barátságos otthona legyen, ezért lett sokak számára, „siralomvölgy", testi és lelki szenvedés színtere.

A nyomor és elnyomottság azért károsítja meg az embert, mert aka­dályává válhatik az emberi rendeltetés betöltésének, a lelki-szellemi tö­kéletesedésnek. Szegény és gazdag, elnyomott és elnyomó egyaránt káro­sodik általa, attól fosztja meg önmagát is, hogy életét Isten ajándékának, tekinthesse, és Isten e világban való jelenléteként élje át, hogy önmaga

lényegbeliségét megérthesse és kibontakoztathassa, és az emberiség test­véri közösségében otthonra lelhessen. A nyomor és elnyomás így lett és marad a közösségi üdvözülés egyik legfőbb akadálya.

Jézus szerint a tudatosodó hiány-állapot egy olyan lelki fogékony­ságot hordoz, olyan erkölcsi potencialitást jelent, amelynek pozitív meg­nyilatkozása is van: a világban elsősorban a szegények, az elnyomottak képviselik, hordozzák a mesterkéletlenség, az önzetlenség, a nyitottság, az együttérzés, a bátor sorsvállalás, a hit, remény, szeretet erényeit. A szabadságra és felszabadulásra törekvő ember evilági küzdelme egybe­esik erkölcsi rendeltetése vállalásával vagy legalábbis közel áll ahhoz. Jézus tanítása szellemében a hiányállapotot nem a külső viszony­lagosságok szintjén kell vizsgálni és orvosolni, csak az emberi személyi ség isteni mivoltából és végtelen értékéből kiindulva lehet azt igazán megérteni. Jézus legalább is ezt tette, amikor Isten gyermekét látta min­den emberben, külső állapotától, meghatározóitól függetlenül, amikor vállalta és tanítványaitól megkövetelté a szegényekkel és elnyomottak­kal, kiszolgáltatottakkal való teljes szolidaritást. Az evangéliumot is el­sősorban nekik hirdette, vagy legalább is főleg a szegények és kitaszí­tottak körében talált az meghallgatásra, követőkre és bizonyult öröm-üzenetnek.

A nyomortól és az elnyomástól való felszabadulás Jézus szerint nem az anyagiak felhalmozásában és a hatalom bírásában, ezekre való törek­vésben áll, hanem egy eszményi, örök értékrend felismerésében és elfo­gadásában, az Istennel és felebaráttal való teljes szeretetközösségben, mely a szolgáló életben ölt testet, A felszabadulás, a szabadság túlmutat a történetiségen, a külső körülményeken, s bár a történelemben, látható formában megy végbe, Istenországában és az ember erkölcsi autonómiá­jában valósul meg, az örökélethez tartozik (Mk 10,34—35; Lk 6,20; Mt 6,33 stb.).

A szabadság, a felszabadulás útja Jézus szerint az erkölcsi tökélete­sedés (Mt 5,48). A világot és az embert, éljen az bármely korban, telje­sen és végérvényesen csak az erkölcs egyéni és közösségi forradalma válthatja meg és juttathatja a szabadság, az erkölcsi autonómia, Istenországa állapotába. Az emberiség szorongató kérdéseit csak erkölcsi nagykorúsodása fogja megoldani. Minden felszabadulásért és felszabadításért vívott küzdelem az erkölcsi tökéletesedés folyamatába torkollik és onnan is indul ki.

Az erkölcsi tökéletesedés a legnehezebb küzdelem, melyet az ember­nek a maga szabadságáért meg kell vívnia. Ez pedig kemény helytállást, áldozatkészséget, türelmet igényel. Belső színtere az emberi lélek, és ki­fele csak egyetlen fegyvert vehet igénybe, a szeretetet. Eszközeinek is hasonlóan békéseknek kell lenniük: a tanításon és példamutatáson kívül, a szeretet és szabadság semmilyen más eszközt nem alkalmazhat. Az evangélium szolgálatát mindenkor csak Istenbe vetett mélységes hittel, a világ, az ember iránti végtelen szeretettel és bizalommal lehet és sza­bad vállalni. Úgy, ahogy azt Jézus tette élete végső percéig.

b) Az ember szabadságának, az erkölcsi személyiség autonómiájá­nak az említetteken kívül más akadályai is vannak. Ezek, ha bírnak is megfelelő objektív alappal a külső világban, elsősorban a tudatban és a lélekben hatnak, ezért belső akadályoknak is nevezhetjük őket. Ilyenek a tudatlanság, a vétek, és a félelem. Valamennyi közül a felszabadulás emberi útja ma a félelmet mutatja a legnagyobbnak, mint amelyen a ma emberének mindenképpen győzedelmeskednie kell.

A félelem olyan többé-kevésbé megalapozott kényszerképzet, mely megbénítja az emberi aktivitást vagy éppen ellenkezőleg, irreális, meg­gondolatlan, elhamarkodott, s így káros cselekvésre sarkall, A félelem állandó kísérője az emberi életnek, mint az emberi létet és életet fenye­gető veszélyeztetettség ösztönös vagy tudatos átélése. Korunk különösen felerősítette, s ezen nem is csodálkozhatunk. Elég ha e század két világ­háborújára, a technikai és biológiai tudás ellenőrizhetetlen és ellenünk felhasználható megvalósításaira, az atomháború veszélyére, a környezet­szennyeződésre, egyszóval az élet és az emberiség állandó és egyetemes veszélyeztetettségére gondolunk. Mindezek hatványozottan felerősítették a mindenkori egzisztenciális félelmet.

A félelem káros volta abban mutatkozik meg, hogy rombolja az emberi személyiség integritását, korlátozza vagy teljesen megszünteti er­kölcsi autonómiáját. Nem kis mértékben a félelem áll a hagyományos er­kölcsi normák elvetése, a modern hedonizmus, a kábítószerek nyújtotta irreális és mesterséges álomvilágba való menekülés, az ártatlan pótcselek­vés vagy a terrorizmusig menő agresszivitás mögött. Téves vagy hamis információ-szolgáltatással társulva, a félelem megteremtette, lehetővé tette a mai ember nagyfokú irányíthatóságának rossz célokra való ki­használását is. Mi magunk vagyunk a tanúi, hogy a félelem a vallás világában is egyre nagyobb teret hódít.

Eligazíthat-e a jézusi evangélium a félelem mai labirintusában? A válasz — hitünk szerint — igenlő lehet. A félelem nem volt ismeretlen Jézus világában sem, s ő éppen az evangéliummal vette fel ellene a küzdelmet. Isten atyaságának hite és a belőle következő gondviselés tu­data megszünteti az ember egzisztenciális félelmét. Jézus vallásában a hívő ember a személyes Istennel kerül közvetlen, bizalmas kapcsolatba és életközösségbe, s ez mint oltalom és védettség-érzet vetítődik ki a lélekben. A testvéri világban az embernek embertársától nem kell tar­tania. A világ állapotán hatalmunkban áll a jó irányba változtatni. Az evangéliumi reménység és bizalom épp arra hivatott, hogy feloldja az emberi tudat és akarat bénultságának béklyóit, visszaadja az irreálisba menekvőnek a való élet értékét és megbecsülését, agresszivitás helyett szolgáló, békés magatartásra ösztönözzön. Csak a félelem fölött győzedel­meskedő ember száműzheti a lelkéből a bénító csökkentértékűség és te­hetetlenség tudatát vagy a túltengő, káros kiválasztottság érzését, győzedelmeskedhetik a fatalizmuson és fanatizmuson. A félelmén uralkodó em­ber erkölcsi autonómiájának védelmét élvezi: nem kényszeríthető és manipulálható, mentes marad minden fizikai és szellemi bódulat mákonyától. Épp ezért olyan különösen fontos, aktuális kicsengése a jézusi evangéliumnak a „ne féljetek!" bíztató és bátorító szava (Mt 10,28 stb.).

2. Az elidegenedés

a) Valláserkölcsi értelemben az elidegenedés Istentől, a felebaráttól és önmaguktól való eltávolodás és elszakadás. Mint ilyen kisebb vagy nagyobb mértékben mindig kísérő és kísértő veszélyeztetettsége volt az emberi létezésnek és vallásosságnak.

A mai világban az elidegenedés azért válhatott a kor egyik legszem­betűnőbb válságtünetévé, mert a termelési mód és viszonyok, a hagyományos családi és kisközösségi életforma gyors felbomlása készületlenül érte az emberiséget. Főleg a jóléti és fogyasztói társadalomban élő em­bernek kellett, szinte egyik napról a másikra, szembenéznie a hagyomá­nyos életforma és értékvilág válságával. A munka elvesztette szemé­lyességét, az emberi kapcsolatok elsilányultak, formálissá váltak. Mindez nagyfokú elszigetelődésre, atomizálódásra és elmagányosodásra vezetett. Az elidegenedés, mint az emberi személyiség identitás zavara azt jelzi, hogy válságos, átmeneti korban élünk.

Jézus evangéliumának szemszögéből vizsgálva az elidegenedés kér­dését megállapíthatjuk, hogy Isten eszméje nélkül a létnek és az élet­nek csak egy kis, szűk területét foghatjuk át, miközben emberi szükség­leteink ezt a szintet messze túlhaladják, egy transzcendens abszolútumra irányulnak. A jézusi evangélium értéke és aktualitása abban van, hogy egy olyan istenfogalmat kínál, amelyben a személyfölöttiség és a sze­mélyesség eszményien ötvöződik, s amely az embert lélek minden igé­nyét képes kielégíteni. Isten mérhetetlenül fölötte áll az embernek: ta­pasztalatfeletti, transzcendens lény. Ugyanakkor az is elmondható róla, hogy mint immanens valóság a hitben olyan közel kerül hozzánk, mint földi szülő az ő gyermekéhez, „atyának" érezhetjük és nevezhetjük. Istenfogalma által Jézus evangéliuma megszünteti a hívő ember koz­mikus árvaságát, erkölcsének viszonylagosságát, s ha az erkölcsi töké­letesedés kötelessége nehéz feladat elé is állít, az emberi szabadság és önkeresés elveszti tragikusságát: „evangéliumivá" válik.

Az istenfiúság magába foglalja és feltételezi az emberi testvériség eszméjének elfogadását és a szeretet életgyakorlatát. A magány nem ontológiai meghatározottsága az embernek, Isten gyermeke egy testvéri közösség alanya és tárgya, aki előtt nyitva áll a szeretetben megvalósuló kommunikáció lehetősége és a közösségi üdvözülés útja. Az elidegenedés csak akkor lép fel, ha az ember megtagadja rendeltetésének betöltését és megtérése pillanatáig áll fenn, a szolgáló élet választásáig és válla­lásáig. Jézus evangéliuma nem volt más és ma sem más, mint az elidegenedett ember megtérésre való hívogatása. Ebben van mindenkori és mai aktualitása is.

b) Az elidegenedés nem kerülte el a történeti egyházak hagyományos gyülekezeti életét sem. A hívő ember nem találhat önmagára és testvé­reire az elidegenedett gyülekezetben. E helyzet tudatosodása után nyil­ván kísérletek történtek annak meghaladására, és örvendetes tapaszta­latok jelzik, hogy a jézusi, az evangéliumi minta alkalmas az egyházig gyülekezeti élet megreformálására.

3. Hagyományosság és megújulás

Régi és új együttes előfordulása, folyamatossága és szembenállása a fejlődés rendjében nem új felfedezés, meglátás a vallás világában sem: minden korban, különösen ha az felelősséggel viseltetett a jövő iránt, számon tartották és számoltak vele. A régi és új szembesítése, mérle­gelése és értékelésük eredményének állásfoglalásban és tettekben való tük­röződése koronként mégis fokozottabban jelentkezik, s ezek a korszakok döntőeknek bizonyulnak az emberiség további fejlődésére nézve.

A jézusi evangélium a hagyományos és új értékek szembesülésének egy olyan feszült pillanatát örökítette meg a vallás világában, amely mai napig megőrizte tanulságainak érvényességét. A jézusi evangélium egyik erőterét kétségtelenül a megkövesedett, túlhaladott nemzeti mono­teizmus és az egyetemesség gondolatának összecsapása határozza meg. Jézus a maga korának és népének vallásosságából valósággal kiemelte a továbbélésre méltó és alkalmas értékeket, elsősorban a monoteista isten-eszmét, s ezeket olyan új erkölcsi tartalommal töltötte fel és ötvözte össze, hogy az új vallás alkalmassá lett arra, hogy egy új szellemi világ alapjává váljék. Mint Isten prófétája és vallásalapító, Jézus könyörtelenül elvetette kora vallásosságának minden túlhaladott, kiürült elemét és for­máját. Elég ha itt arra gondolunk hogyan határozta meg újra a fele­barát fogalmát (Lk 10,30—37) és hogyan értelmezte újra a szombatot, a böjtöt, az alamizsnálkodást, az imádkozást, a esküdözést (Mt 5—7 r.). A vallásosság megújításában Jézust nem külső szempontok vezették. A hagyományos nem azért rossz, mert régi, hanem azért, mert az új vallás alapvető igazságaival és szellemével nem fér össze, azt elerőtleníti, nem hagyja érvényesülni. Jézus azokat az erkölcsi parancsolatokat is átérté­kelte, másként alapozta meg, amelyeket továbbra is érvényeseknek te­kintett és megtartott (Mt 5—7 r.). A valláserkölcs formai kérdéseiben, mindig az evangélium tartalmi lényegének kívánalma szerint döntött. Száműzött a vallásból minden külső és hamis tekintélyt, formalizmust és rigorizmust, s a valláserkölcsi életnek, Isten tiszteletének és az ember szolgálatának csak azt a két formáját tartotta meg, gyakorolta és aján­lotta, amelyek a vallás lényegéből következően örökkévalóak: az imád­ságot és az erkölcsi cselekedetet. Ezeket is megtisztította minden külső­ségtől, és követőinek nemcsak teljes szabadságot adott a velük való élés­re, de szinte számon is kérte tőlük, élnek-e e szabadsággal? Jellemző, hogy egyetlen kötött imáját csak kérésre és mintaként tanította (Lk 11, 1—4), ő maga mindig félrevonulva, magányosan imádkozott, kevés szó­val és ezt ajánlotta tanítványainak is (Mt 6,5—8; 28,39).

Jézus a cselekedetnek sem szabott semmiféle külső feltételt, egyedül erkölcsi tartalmát kérte számon. A szertartásossághoz való ragaszkodás is idegen tőle (Jn 4,24); (még akkor is, ha ő maga néha gyakorolta azokat) nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ő maga megkeresztelkedett, de ezt nem tette kötelezővé, böjtölt is, ha lelki szükséglete azt úgy kívánta, de nem a hagyományos böjtnapokon. Az úrvacsora szereztetése kivételes alkalma annak, hogy Jézus valamilyen szertartásszerű gyakorlatot kér tanítványaitól, de az ő életében ez is kivételes és egy­szeri alkalom (Mt 26, 26—28). Elmondható róla, hogy tanította, gyako­rolta és megvalósította az istentisztelet eszményi tisztaságát és szabad­ságát, vallásossága annyira a tökéleteshez közelit, hogy formailag is ki­lépett a múlandó, időbeli, hagyományos keretek közül.

Hogy a vallásnak ilyen megújítása, minden külsőségtől, kötöttségtől, formalizmustól, túlhaladott hagyománytól való megtisztítása milyen óriási dolgot jelentett, azt abból is lemérhetjük, hogy nem zajlott le zökkenő­mentesen, ütközések nélkül. Az evangélium „háttérzajából" különösebb megerőltetés nélkül kihallhatjuk ima is, hogy ez a kompromisszumot nem ismerő, minden üres formát elutasító magatartás volt az egyik fő oka annak, hogy a judaizmus vallási vezetői Jézus megsemmisítésére törtek és csak akkor nyugodtak meg, amikor el is érték céljukat. Ami számunk­ra maradandó tanulság: Jézus élő, kötetlen, szabad vallásossága nagy hatást gyakorolt kortársaira, igazi, belső tekintélyt ébresztett. Kortársai jól érzékelték, hogy Jézus, magatartásának szokatlansága nem különcséget, nem túlhajtott individualizmst és nonkonformizmust takar, hanem mély, őszinte hitet és vallásosságot. Tudatos programja nem vallott ku­darcot: „Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik és akkor mindkettő megmarad" (Mt 9,17).

Ha összevetjük a mai keresztény vallásos gyakorlatot az evangéliu­méval, csak akkor mérhetjük le, milyen visszafejlődést jelentett a val­lás számára az az engedékenység, mellyel a keresztények, az új vallás fennmaradása érdekében, a régi, látványosságra és formalizmusra nagy hangsúlyt fektető „pogány" hagyomány iránt viseltettek. A tiszta, sza­bad, belső evangéliumi vallásosságtól nagyon messze állunk, s csalóka önmentegetőzés az, hogy a vallásos érzés csak formális keretek és a ha­gyomány éltető talaján bontakozhatik ki.

Meggyőződésünk szerint a kereszténységnek áldozatok árán is ra­gaszkodnia kellene a jézusi programhoz, következetesebben kellene arra törekednie, hogy annak szabad, minden túlhaladott formalizmustól és üres szertartásosságtól mentes vallásosságának érvényt szerezzen. Ugyan­akkor meg kellene keresnünk azokat a formákat, amelyek korunk élet­módja és életérzése szerint nyújthatnának otthont a jézusi evangélium­nak. Még akkor is ez tűnik a jövő járható útjának, ha az evangéliumi szellem háttérbe szorulása révén a vallási és egyházi hagyományhoz való ragaszkodás különösen fontos szerepet tölt be vallási és egyházi életünk­ben, és tudatában vagyunk annak is, hogy e ragaszkodásban örök emberi igény nyilatkozik meg. Nem a hagyomány jelentőségének, a szertartá­sosság, a külső formák fontosságának tagadása az, ha számot vetünk a jézusi tartalom és a hagyományos vallásosság viszonyával, hanem a jövő iránti aggodalom megnyilatkozása. Épp az evangéliumi szellem kész­tet erre, mely híven jelzi, hogy a hagyományos gondolkodás a megtar­tást, a konzerválást híven szolgálhatja ugyan, de a fejlődést aligha. A tradícióhoz való merev ragaszkodás csak ideig-óráig tölthet be pozitív, szerepet abban a szellemi világban, mely teljes egészében a szabadság és fejlődés elkötelezettje. A forma sohasem teremthet, mindig a tar­talom szüli és rombolja szét azt, a maga megnyilatkozásának, önérvé­nyesítésének mindenkori igénye és szüksége szerint. Az evangélium szel­leméhez akkor vagyunk hűek, ha a régi, hagyományos értékeket állan­dóan figyelemmel kísérjük, újraértelmezzük, az élő vallásosság vérkerin­gésébe bekapcsoljuk vagy — ha erre már nem alkalmasak —, újakat, megfelelőbbeket keresünk. Mindezt az evangélium ügye és a vallásos ember iránti végtelen szeretettel,' megértéssel és tisztelettel, elővigyáza­tossággal és felelősséggel kell tennünk. És időben: még mielőtt a ma felnövő, holnapi ember a tőle idegen, számára érthetetlen vallási és egy­házi formalizmus miatt a jézusi evangélium tanításától elszakadna és más forrásból, más utakon keresné vallási igényének kielégítését vagy teljes valláserkölcsi közömbösségbe süllyedne. Hódít szerte a világban a primitív, mágikus, ceremoniális vallásosság, a vallási tudatlanság, a babonaság és félelem; a vallás belső lényegét háttérbe szorította a külső-tekintély tisztelete. A ma hívő embere többet érdemel, ezért kell talál­koznia a jézusi evangélium; tiszta, szabad és magasrendű valláserkölcsével.

Jézus életét áldozta a vallás szabad fejlődéséért, megújulásáért, jövőjéért. Sokakat megbotránkoztatott, még több kortársát megnyerte Isten- országa ügyének. Az élő Istenbe vetett hit élő vallásosságát képviselte a világban, a múlt iránti megbecsüléssel, a jövő iránti felelősséggel, Isten és ember iránti határtalan szeretettel. Ez a mi kötelességünk is.

Három kérdés köré csoportosítva próbáltuk összefoglalni a ma világának és hívő emberének legfontosabb válságtüneteit, felvázolni velük
kapcsolatban a jézusi evangélium lehetséges eligazítását. Ezeket a korunkban sajátságosán jelentkező kérdéseket akár lokalizálni is lehetne a
keresztény világnak azokban az övezeteiben, ahol a legélesebben jelentkeznek.

A szabadság kérdése a dél-amerikai és afrikai kereszténységet fog­lalkoztatja a leginkább, egy fiatal, önmagát kereső, érvényesülésre, fel­szabadulásra, a népi tömegekkel teljes szolidaritást vállaló kereszténység fő problémája. A keresztény világon belül e század második felében az itt megszülető, innen táplálkozó „felszabadulási teológia" szellemi moz­galma jelentette a legnagyobb pozitívumot, az egész keresztény világot önmagával való szembenézésre kényszerítette, a szolgálat kérdésének újbóli felvetésére és tisztázására.

Az elidegenedés főleg a nyugat-európai és észak-amerikai keresz­ténység problémája. A fejlett ipari civilizáció országai szembesültek a leginkább e kérdéssel, s ez vallásos életükben, teológiájukban is tükrö­ződik.

Végül a hagyományos és megújuló vallásosság a közép- és kelet-euró­pai kereszténység legfontosabb kérdése. Ez veti fel számunkra a legtöbb megfontolandó, tisztázandó teendőt. A közép- és kelet-európai keresz­ténység különböző korokból fennmaradt erős népi és történelmi hagyo­mányokat olvasztott magába, s ezek sajátos színezetet adnak vallásos­ságának. Hosszabb vagy rövidebb távra tekintve vissza, ezek az erős és termékeny vallási és egyházi hagyományok azt a meggyőződést szülhe­tik, hogy a hagyományokhoz való puszta hűség, ragaszkodás a vallásos­ság általuk való védelme és konzerválása a jövőt jelentheti számunkra. Számos jel arra mutat (vallási igénytelenség, közömbösség, tudatlanság), hogy ez nem így van. E kérdés őszinte, mélyreható vizsgálata és a ha­gyományból táplálkozó, megújuló vallási és egyházi élet modell-értékű elemzése olyan területe lehet teológiánknak, amelynek tanulmányozásá­val a legtöbbet szolgálhatnánk az egyetemes kereszténység ügyének.

III. A mai világ és a jézusi evangélium találkozásának útjai és módozatai.

Serzői jog Unitárius Portál
Minden jog fenntartva.


Kategória: Jézus tanulmányok
Cimkék: Semmi
Könyvjelző:

[ Vissza ]