BALÁZS FERENC
1901. október 24 — 1937. május 22.
Tudjátok meg mind,
Én itt meg nem haltam,
Egy falu sara
Engem le nem
nyűgözött.
Én csak
Elvetettem magam egy picinyke helyre,
Oda bújtam a rög alá.
Hadd lám; kikelek-e?
Lesz-e rajtam virág?
Termek-e gyümölcsöt?
(A rög alatt, 5.
1.)
Balázs Ferenc olyan
ember volt, akit nehezen lehet elfelejteni. Aki találkozom vele, vagy melléje állott, vagy szembefordult
vele. Közömbösen félreállani útjából, vagy
tudomást nem venni róla nem lehetett.
Azoknak, akiket Balázs
Ferenchez a közös elvek, közös álmok, közös munka és közös élmények szálai kötnek,
kötelességünk, hogy amíg élünk, a kortárs, a munkatárs, a szem- és fültanú, a
tanítvány bizonyságtételével emlékezzünk róla. Kötelességünk mindent megtenni, hogy
életének tárgyi műveiben reánk maradt értékei ható erővé váljanak egyházunk keretében.
Istenországa
építésében sok tekintetben példaképpen állott előttünk. Nem szabad Balázs Ferencet
szemeink elől elveszíteni. Emlékeznünk
kell rá.
Élete, években, rövid:
mindössze 36 esztendő. A család, melynek sarja, a Nyikó mentén, Csehétfalván őslakó.
Mint második városi nemzedék, szüle-letett és nőtt fel Kolozsváron. Ott végezte a
Teológiát is. 1923—28-ig bejárta a kerek világot. Világjáró útja során 2—2 évet
töltött Angliában és az Északa-merikai
Egyesült Államokban; unitárius lelkésznevelő főiskolákon folytatta tanulmányait; szabad idejében az országot
járta, az élettel ismerkedett. 1927-ben
hazafelé vette útját; 1928 őszén érkezett haza. Közben hosszabb időt töltött Japánban, Koreában, Kínában, Indiában és
Palesztinában, Itthon másfél évig
segédlelkész és bennlakási nevelő volt Székelykeresztúron. 1930-tól haláláig
Cheia-i egyházközségünkben szolgált, mint rendes lelkész.
Balázs Ferenc tárgyi alkotásokban is
maradandó értékeket hagyott reánk örökül.
Elsősorban irodalmi műveit említem: „Bejárom a kerek világot", „A rög alatt", „Zöld árvíz", „Közérthető
Evangélium", „Kis hittan", „Mese-folyam", stb. stb.
Cheia-n 3 év alatt
újraépítette a templomot, bele orgonát állított, megbővítette az iskolát
és felépítette az új lelkészi lakot.
Ezek a művek őrzik
emlékét és azokat az értékeket, melyeket Balázs Ferencben adott nekünk az Isten. És
egy csomó szívben él még az emléke, az élete. Akikbe átplántálta magát, az élőt.
Ezt a Balázs Ferencet kellene átadnom azoknak, akik csak műveiből ismerhetik őt. Úgy,
ahogy bennem él.
1920 őszén, azt hiszem
októberben, ismerkedtem meg Balázs Ferenccel. A világháború hullámverése
hadifogságból egyenesen a Teológiára sodort. Ügy éreztem magamat, mint aki
Hollandiába indult tulipánkultuszt tanulni és a Szentföldön kötött ki. Álltam a nagy
dolgozóban az ablaknál egyedül. Néztem a templom kopott, seszínű falát...
Arra rezzenek fel, hogy a folyosón valaki közeledik; ismert operaáriát zengve
jön. Nyílik az ajtó. Megfordulok. Pillanatnyi csönd. Nézzük egymást, talptól
tetőig. Cipői inkább csónakok, nadrágja szürke, vasalva talán sosem volt,
fehér inggallérja kihajtva, feje egy kicsit leszegve, rakoncátlan haja
ereszként árnyékolja homlokát, szemei mosolyognak
s az ária dallamán folytatva,
énekelve köszönt.
Első találkozásunk
nem volt olyan, hogy egyszerre megszerethettem volna. Az érdeklődésemet mindenesetre
felkeltette irányában. És az együtt töltött teológus évek alatt az életéből sok
mindent észre kellett vennem. Mert sokmindent máskép fogott fel és máskép tett,
mint más.
Az idejét máskép használta fel, mint
legtöbbünk. Balázs Ferinek, a teológusnak
mindig volt dolga és mindig a maga terve szerint volt dolga. Hol az egyetemen hallgatott általa válogatott
előadásokat, hol a zeneakadémián vett
énekórákat, hol eszperantóul tanult, hol vívóleckékre járt. Irodalmi körökben
forgolódott; társadalmi, lélektani, művészeti problémákkal viaskodott.
Az életet máskép fogta
fel, mint az ifjú férfiak általában. Nem volt aszkéta; szerette az élet örömeit,
élvezeteit, de megválogatta. Tisztaságára: szellemi, erkölcsi, férfiúi tisztaságára
föltétlenül vigyázott. Nem ivott szeszes italt, mert az alkohol veszélyezteti a
szellemi és erkölcsi tisztánlátást. Az italos mulatozásokban nem vett részt, mert
nem akart mámoros fejjel olyan kalandokba keveredni, melyeket józan fejjel kerül A
dohányzást azoknak hagyta, akik nem józan eszükre hallgatnak, hanem mások után mennek,
olyan szenvedélyek
rabláncát veszik magukra, amiből sem hasznuk, sem gyönyörűségük nem származik.
Harmadik éve volt már
külföldön, amikor másodszor összekerültünk. 1926 nyarán egy hónapot együtt
töltöttünk a chicagói unitárius teológiai intézetben. Ez alatt a hónap alatt talált
helyet a szívemben.
Olyan volt, mikor
találkoztunk, mint 1920-ban, amikor megismertem. Csak a fényképezőgép lógott az oldalán
s a tekintete mintha elmélyülőbb lett volna. Különben ugyanaz a mókára-játékra,
dalra mindig kész fiú volt akkor is. Sem fölényesebbnek, sem komolyabbnak nem
látszott, mint azelőtt. Pedig Angliát és Amerikát már magába habzsolta.
Tökéletesen boldog
embert még mesében is ritkán találunk, Balázs Ferenc ebből az időből úgy tekint
reánk ma is, mim tökéletesen boldog ember.
Ilyen boldog csak az
lehet, aki megtalálta Istent. Vagy — ahogy ő mondta — belekerült az egyetemes élet
sodrába, S ebben az egyetemes életárban megtalálta a maga hivatását.
Ez az ember, ez a
Balázs Ferenc tíz éve egy álmot hordozott magában. Minden próféták álmát.
Az álmot, melyet Jézus szavával Istenországának nevezünk. Eddigi életét úgy fogta fel,
mint felkészülést arra, hogy az álom valósításából reá eső részt földre hozza. S
ebbe a felkészülésbe beletartozott a zenetanulás is, az eszperantó is, a világ
körüli út is. Minden. Ez az ember, ez a Balázs Ferenc szent hivatásra készük: egy
kicsi unitárius egyházközség lelkésze akart lenni.
Ismét három év múlva,
itthon találkoztunk. Én már kadácsi pap voltam. Ö akkor jött haza; Keresztúrra került.
Gyeplőn tartott paripához hasonlítja ezidőbeli önmagát. Szeretne repülni s
nem engedik. Szívében él az álom, tarsolyában rengeteg kincs, de a rögöt, melyet
Isten reá bízott, az emberek még nem adják oda neki. Olyan volt akkor is, mint
azelőtt. Pedig a kerek világ már benne volt s fundamentumot vetett benne már a
kicsi ház is; vőlegény volt; várta Krisztit, a menyasszonyát.
Nem lehetett vele
most sokáig asztal mellett ülni, álmodozva a fűben heverészni. Most már
menni és tenni kellett. Nem hiszem, hogy világjáró útján aránylag többet ment
volna, mint a keresztúri másfél év alatt. Könyvet, cikket, verset, éneket írt, lapot
szerkesztett. Emellett kifogástalanul ellátta segédlelkészi és nevelőtanári teendőit. Ez időből való legszebb
eredménye, a „Bejárom a kerek világot" című nagyszerű könyve.
Cheia-ra kerülése
után ritkán találkoztunk. Ha találkoztunk nem beszélt magáról, inkább engem faggatom.
Életem minden eredményének úgy örvendett, mint az övének. Ha előveszem ebből az időből
való képeit, ugyanaz a Balázs Ferenc néz rám, mint akit 1920-ban megismertem, 1926-ban megszerettem és
1929-ben megtanultam csodálni. Azóta vágytam Cheia-ra látni a helyet, ahol az
álomént küzdött, az alkotásokat, melyekbe magát beleépítette. Hogy teljesedjem meg
vele.
Mikor a posta elém
dobta a halálhírét hozó Unitárius Közlönyt, 1937-ben, szívemben megrendültem. Nem a
halálhír döbbentett meg. Annak szükségképpen be kellett következnie. A kép rendített
meg, mely a lapról reám nézett. Nem is nézett reám. Valahova elnézett mellettem.
Balázs Ferenc így nem szokott nézni. Ez nem ő volt. Már nem ő volt, Bennem élő arcának egyetlen vonását
fedeztem fel ezen a képen: a dacot ! Az is már konoksággá van keményülve. Ott ük
a szemei elmélyült gödreiben, keskenyre szorított szája peremén,
előugró állán. Ez nem az én Balázs Ferencem volt.
Az az ember, aki ezt
az arcot a gép elé állította, már érezte, hogy meg kell adnia magát.
Készült, hogy letegye a fegyvert. Vallásosságával beletörődött a
megváltoztathatatlanba.
Mi lesz az álommal? —
kérdi tőlünk ez a konokká keményük arc. Az álom él és űz tovább ! Amint élt
évezredeken át! Azokban, akiket megszállott
s azokban, akik
hozzájuk szegődtek. Bennünk
él az álom
s az álomban Te is: örökké
mosolygós, kicsit huncut szemű, nagyot akaró, törhetetlen akaratú,
fáradhatatlan láb, szerető szívű Balázs Ferenc!
Itt maradok, most
már itt maradok.
Tovább csak akkor állok,
Ha kikeltem, kivirágoztam:
Szállhat a szárnyas mag tovább.
Vagy ha elrothadtam
És nem lett élet belőlem.
Akkor felettem áthasít a történelem ekéje,
Napvilágra hoz és kidob.
(A
rög alatt, 286. l.)
Lőrinczi László
Megjelent a
Keresztény Magvető 1971. évi 4. száma 176-179. oldalain.
