2. A Jézus-kutatás reneszánsza

3. Nagy tudományos vállalkozás

Még egy kérdésről szeretnék beszélni, amelyet Marcus Borg fogalmaz meg. Milyen jelentősége van a történeti Jézusnak?

Nagyon sokan tagadják, hogy a keresztény hit és gyakorlat szembotjából bármilyen jelentősége, fontossága lenne a történeti Jézusnak. Ugyanis a Jézusról szóló történeti kutatás nagyon különböző eredményeket termelt ki, mint amilyenhez a dogma-kereszténység hozzászokott a hit Krisztusával kapcsolatban.

Mindezek alapján a történeti Jézus keresése megkérdőjelezi különösen a dogma-keresztény hitnek általánosan elfogadott tételeit. Valóban az alap-követelmény – hogy a názáreti Jézus egészen más volt, mint ahogyan az evangéliumok és az egyházi hitvallások megrajzolják – fenyegeti és felforgatja a keresztény hitet.

Szeretnék rávilágítani a kapcsolatra, amely a Jézus kutatás és a keresztény élet között van. Mi a jelentősége egy ilyen kutatásnak a keresztény teológia, a megértés és az élet számára? A Jézusról való történeti kutatás számit-e a keresztényeknek és ha igen, miképpen?

Hogy igenis mennyire számit a történeti Jézus ismerete a hit számára, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy már a 18. században Herman Samuel Reimarus (1694-1768) foglalkozott ezzel a kérdéssel. A 19. században volt egy széleskörű elterjedt felfogás, hogy a történeti Jézusnak nagy jelentősége van a keresztény hit számára.

Minden keresztényben van egy “hitkép”, amely mindannak a terméke, amit a keresztény ember kialakít magában hallgatva a prédikációkat, olvasva az evangéliumokat. Norman Perrin a következő szerepét jelöli meg a történeti Jézus-kutatásnak: hozzájárul a hitkép kialakításához, átdolgozásához, felülvizsgálatához, biztosítva annak tartalmát.

Röviden, mivel a Jézusról szóló történeti tudomány kihatással van a Jézus-képre és így a keresztény életre is, ezért fontos!

Marcus Borg a “történeti Jézus” és a “hit Krisztusa” kifejezéseket helyettesítette a “húsvét előtti Jézus” és a “húsvét utáni Jézus” kifejezésekkel. A “húsvét előtti Jézus” alatt érti a történeti Jézust és a “húsvét utáni Jézus” alatt érti a keresztény tapasztalat és hagyomány Jézusát, akit a húsvét előtti Jézus halála utáni évek és az azt követő századok termeltek ki.

Nem szabad úgy látni a kérdést, mint a “húsvét előtti Jézus” és a “húsvét utáni Jézus” közti éles “vagy-vagyot”. Söt, annál helyénvalóbb (habár nem ilyen egyszerű) úgy fogni fel, mint “is…is, egyrészt…másrészt”, mint a kettő közti párbeszédes és dialektikus kapcsolatot, mintsem, mint két ellentét között való választást. A teológiának foglalkoznia kell mind a húsvét előtti, mind a húsvét utáni Jézussal, nem helyén való úgy beszélni a krisztológia normáiról, mintha csak azok (normák) lennének. Normák helyett sokkal hasznosabb az adatok, tények pluralizmusáról beszélni, amelyeket a teológiának figyelembe kell vennie.

A Jézusról való történeti tudomány segít abban, hogy a “Jézusról szóló felforgató és veszélyes elemeket” életben tartsa. A dogma és tantétel célja az, hogy csoportosítsa és megszelídítse a Jézusról szóló felfogást. A húsvét előtti Jézusról szóló történeti tudomány felvigyáz a dogmává való átalakulásra és megfogalmazásra, hogy ideológiává, világnézetté ne váljon. A századokon keresztül könnyű volt, hogy a keresztény tant és teológiát átvegye, átalakítsa “az uralkodó rendszer”. A Jézusról való történeti tudomány segít életben tartani Jézus felszabadító emlékét, mint olyan, aki kihívóan és bátran tiltakozott az uralkodó és megszelídítő rendszer ellen, aki önmagán túl mutatott a szentséges titokzatosságban, amelyben mi is “élünk, mozgunk és vagyunk” és aki életre keltett egy alternatív közösséget az emberi élet egyenlőségre törő látomásával a történelemben.

Marcus Borg írja: “Hinni Jézusban nem azt jelenti, hogy elhisszük a róla szóló doktrínákat, hanem inkább adjuk oda szívünket, lelkünket, egész énünket az élő Jézusnak a Lélek mélyebb szintjén”.

A mai tudomány különösen megkérdőjelezi a történeti Jézus alapképét, mint "eszkatológikus Jézus". Ezen kifejezés alatt a történeti Jézus olyan képét vagy “Gestaltot” kell érteni, aki küldetését és üzenetét még a saját nemzedékében bekövetkező világ végének várakozása keretei között látja, inkább objektív és nem tisztán szubjektív értelemben felfogva. Ezek szerint a történeti Jézus célja az volt, hogy megtérésre hívja hallgatóit amíg nem késő, Istenben alapozzák magukat, mert a világnak mindjárt vége lesz, még saját nemzedékükben.

A nem eszkatológikus Jézus mellett való érvelés a tudomány legújabb eredményeire alapozódik, amelyik határozottan elutasítja az eszkatológikus Jézus fogalmát. Ennek alapja a szinoptikus evangéliumokban található "ember fiának az eljövetele" és "az Isten országa" fogalmak. Ennek alapján az eszkatológikus Jézust helyettesítette a nem eszkatológikus Jézus fogalma és elismerése.

A nem eszkatológikus fogalom kifejlődése három tényezőnek az eredménye volt:

1. először is annak a felismerése, hogy az eszkatológikus Jézus alapja az "ember fiának eljövetele" mondások és ezek a mai tudósok véleménye szerint, nem hitelesek - nem tartoznak Jézus eredeti szavaihoz;

2. a második felismerés az, hogy az Isten országának a megértése, mint a közelgő világ vége, magukban az “ország” szövegekben minden alap nélkül vannak; a fenyegető veszély pedig az “ember fia eljövetele” szövegekből van átvéve;

3. “Isten országának” olyanszerű átgondolása, mint amelyik keresi egy másik keretbe való belehelyezését, nem pedig egy időbeli jelen/jövő paradigma, amelyik uralta a huszadik századi tudomány nagy részét.

Emellett fontos megjegyezni azt, hogy Jézus kortársaihoz úgy beszélt, mint aki egy alternatív életlehetőséget, életvitelt és gondolkozásmódot kínál fel. Vagyis változtassák meg gondolkozásukat, törvényértelmezésüket, lássák meg Isten országát és az abban váró új életet. Az az érzésem, hogy Jézus hosszú távon gondolkozott. Bemutatta, milyen az Isten országa, és abban hogyan kell élni. Milyen törvények uralkodnak benne és az ember hogyan alkalmazkodjon. Ha nem ezt látta volna Jézus, akkor arra készítette volna fel tanítványait, hogy miként várják a világ végét. Maga a tény, hogy a nagy tudósokhoz hasonlóan tanítványokat fogadott maga mellé, akik elsajátítsák tanításait, azt akarta elérni, hogy maradandó és örökéletű legyen üzenete minden nemzedék számára. Ezért fontos úgy látni Jézust, mint aki nem a vég, hanem a jövendő prófétája.

A Jézus mondásoknak két kategóriája a legfontosabb az eszkatológikus kontextus történetében: az “eljövendö ember fia” mondások és (néhány) “Isten országa” mondás. Mindkét kategóriát olyan képpen értelmezik a tudósok, mint amelyek nem támogatják többé a közelgő eszkatológia értelmező kontextusát.

Az "eljövendő ember fia" mondásokkal kapcsolatban három dolgot kell hangsúlyozni:

Elsőször is tudatában kell lenni annak, hogy milyen fontos szerepet töltöttek be a közelgő eszkatológia értelmező kontextusának a létrehozásában.

Fontosak voltak Weiss és Schweitzer számára és ilyen lényeges volt e század első háromnegyedén keresztül a német és észak-amerikai tudomány főágának is, amelyik általánosan elfogadta annak egy részét, mint amelyek Jézustól származnak.

Másodszor, az 1960-as évek végétől, egy nagyméretű változás észlelhető azok tudományos megállapításában: néhány mondás hitelességét felváltotta annak az ellenkezője. Úgy látjuk őket, mint amelyek a húsvét utáni tizedekben az őskeresztény hagyomány kifejlődési fokához tartoznak.

Harmadszor, mindezek tudatában le kell szögezni a következtetést: az eszkatológikus kontextust alátámasztó tényezők eltűntek, mert nem Jézustól származó hiteles mondások, és így gyökeresen megkérdőjelezik azt. Tehát, az "ember fia" kifejezés egy apokaliptikus kontextusban nem gyökerezik a hagyomány korábbi rétegében. Az “eljövendö ember fia” mondások nem mennek vissza Jézushoz, hanem ezek a közösség termékei.

Az "ember fia" kifejezésnek nincsen mellékértelmi (connotative) jelentése az evangéliumokban, csak kijelentési (denotative) jelentése van. Vagyis ezt a kifejezést csak azért használják az evangéliumok hogy kijelentsék (denote) Jézust, de nincsen utalásuk arra, hogy magyarázzák is Jézus jelentőségét. Összekapcsolva ezt kimondottan az "eljövendő ember fia" mondásokkal, Hare azt következteti, hogy nem valószínű az, hogy Jézus beszélt az ember fia eljöveteléről és hogy halála után a mozgalom azonosította az ember fiát Jézussal.

Inkább, az őskeresztény mozgalom volt, amelyik beszélt az ember fia eljöveteléről és ezen ők Jézus visszajövetelét értették. "Ember fia" ezáltal egyszerűen csak Jézusnak egy megnevezése; önmagában nincsen apokaliptikus vagy eszkatológikus mellékértelme vagy hangzása.

Hare és Crossan számára - egyetértésben a jelenlegi tudomány nagy részével - az “eljövendö ember fia” mondások eltűnnek a történeti Jézus kép felépítésének alap adatai közül. Ezen mondások nélkül, nem lehet kiolvasni a a szövegekből, hogy Jézus várt egy közelgő eschatont.

Az evangéliumokban találat mondások közül egy jó pár beszél a jövőben eljövendő "ember fiáról", aki úgy van leírva, mint idő-végi alak, aki kritikus szerepet fog játszani a végső ítéletkor, mint védelmező vagy ítélő. Jövetelét gyakran társították angyalokkal vagy felhőkben megjelenni az égen. Ítélet, jövetel és angyalok mind megtalálhatók az egyik klasszikus szövegben:

"Mert aki szégyell engem és az én beszédemet e parázna és bűnös nemzetség közül, az embernek fia is szégyellni fogja azt, amikor eljő az ö Atyja dicsőségében a szent angyalokkal." Mk 8,38; Mt 16,27; Lk 12,8-9.

Nem mindenik “ember fia eljövetele” mondás beszél az eljövetelről, mint közeliről, de egyesek igen. Mk 13,24-30 beszél a mennyei testekről (csillagok), hogy elsötétülnek (hold) és leesnek (csillagok), az ember fia eljön a felhőkben az angyalokkal és kijelenti, "ez a nemzetség nem múlik el mielőtt mindezek a dolgok meg nem történnek."

Ezek a mondások voltak az alapja az eszkatológikus Jézusnak kezdettől fogva. Albert Schweitzernél központi helyet foglaltak el, akinek Jézus lényeges volt abból a szempontból, hogy hitte önmagáról, hogy ö az “eljövendö ember fia”, aki hamarosan ítélkezni fog a világ felett és uralkodni fog az új világban. A közelségnek, az azonnaliságnak az eleme különösen a Mt 10,23 részből jön (de nem kizáróan), amelyikben Jézus mondja a tanítványoknak, mikor kiküldi őket missziói útjukra működése közepén, "Igazán mondom nektek, be sem járjátok Izrael városait, míg az embernek fia el nem jön." Habár nagyon sok későbbi tudomány megtagadta különösen e rész hitelességét, az a meggyőződés, hogy Jézus hirdette az ember fia közelgő eljövetelét (akár önmaga, akár más személyében). Ez a felfogás jelen volt Bultmann, Kümmel, Tödt, Jeremiás és mások munkáiban. Mindenik elfogadta az ember fia eljöveteléről szóló mondások néhányának hitelességét, és valamilyen képpen központi szerepet tulajdonítottak a Jézus üzenete és küldetése felfogásukban.

Nagyon fontos felismerni, hogy milyen fontosak az ember fia mondások ezeknek az álláspontoknak. Ezek nélkül nagyon kevés rész van az evangéliumokban, amelyek arra vezetnének minket, hogy úgy gondolkozzunk Jézusról, mint aki hamarosan várta a világ végét.

Az a feltételezés, hogy Jézus kihirdette a véget azon tények összekapcsolásából ered, amelyik a szövegekben található "ember fia eljövetele" és "természetfeletti" idők vége jelensége, fenomén között van, mint például az utolsó ítélet, az angyalok elküldése, az ég felhői, a nap és hold elsötétülése, és a csillagok lehullása. Ha valaki nem hiszi, hogy ezek a mondások hitelesek, akkor az eszkatológikus Jézus egész exegetikai alapja eltűnik.

Mégis pontosan ez történt az újszövetségi tudományban az utóbbi két évtizedben. Ezeknek a mondásoknak a hitelüket vesztése az érvek három vonalon való összetartásán keresztül történtek meg.

Első, a tudós nagy többsége többé nem hisz az “ember fia eljövetele” mondások hitelességében. Ezt a mozgalmat indította el Norman Perrin munkája, Rediscovering the Teachings of Jesus (Újra felfedezni Jézus tanításait), kiadva 1967-ben. Perrin azzal érvel, hogy ezek a mondások a húsvét utáni tizedekben az őskeresztény írók által a Dániel 7,13-14 résznek az értelmezései, magyarázatai. Egy terjedelmes tanulmányozás után leszögezte: "az apokaliptikus ember fia hagyomány maga a feltámadás őskeresztény magyarázatából és az őskeresztény apologeticus, (védekező) szenvedélyből volt kidolgozva." Az ö következtetését nagy részben elfogadták. Ujonnan Barnabas Lindars fejti ki 1983-ban megjelent könyvében.

Második, a tudósok között van egy megegyezés, hogy az "ember fia" a korai első századi Judaizmusban nem volt a természetfeletti vagy világ végét jelölő alaknak a megnevezése. Ez a kifejezés Colpe "Ember fia" esszéjában érte el fénypontját és mélypontját, amelyik egy széles körben használt szótárban volt közölve. Colpe feltételezi, hogy egyetlen létező zsidó forrás sem biztosit, nyújt semmilyen bizonyítékot arra, hogy a természetfeletti ember fia társítva van a világ végével; és utána azzal érvel, hogy egy hiányzó forrást kell felállítsunk azért, hogy meg tudjuk magyarázni. Az ö érve így tehát mutatja, hogy a feltevés mennyire mélyen megrögzött volt. Az a tény, hogy nincsen bizonyíték arra, hogy a frázisnak volt valamilyen speciális jelentősége a zsidó irodalomban abban az időben, arra vezette a más tudósokat, hogy felrajzoljanak egy nyilvánvalóbb következtetést, és most már általánossá vált azt mondani, hogy az "ember fia" nem volt egy apokaliptikus cím a Judaizmusban.

Így Jézus nem használhatta ezt a kifejezést az idők vég alakjára, akár magára értve egy megváltozott, átalakult országban vagy valakire másra, rajta kívüle.

Harmadik, Vermes Géza meggyőzően érvelt a nyelvészet talaján arról, hogy az "ember fia" kifejezésnek az arám nyelvben nemcsak, hogy nem volt a kereszténység előtt címbeli használata, de annyira általános, ismert idióma, nyelvi sajátság, szókapcsolat volt, hogy a Jézus hallgatói nem úgy hallották, mint amelyiknek különleges vagy tituláris jelentősége lett volna. Az utolsó két sor érvelésnek az eredménye az volt, hogy az ember fia eljövetelének nyelvezete (akár Jézusra vagy más alakra utalt) a Jézus hallgatósága által nem volt érthető. Azonban érthető volt a húsvét utáni ős egyházban, mint Jézus második eljöveteléről való hitüknek a kifejezés módja.

Az “ember fia eljövetele” mondások eltűnése, mint Jézus hiteles szavai, az elsődleges exegetikai ok hiánya miatt továbbra is úgy gondolkozni Jézusról, mint aki várta a közeli világ végét, értelmetlen, ezért eltűnik. Habár ez a következtetés, jelentőség gyakran nem látszik, talán azért, mert gyakran arra gondolunk, hogy Jézus Isten országának a kihirdetése a fő exegetikai alapja az eszkatológiai Jézusnak. De, amint látni fogjuk, kevés van a jézusi ország kinyilatkoztatásban, amelyik a közelgő végre utal.

A mondások másik nagy kategóriája általánosan úgy ismeretes, mint amelyikben az “Isten országa” mondások egy közelgő eschatonra mutatnak. Fontos megjegyezni, hogy csak egy kevés mondás mutat tulajdonképpen egy eszkatológikus kontextusra, amelyek egy közelgő ország eljöveteléről beszélnek. Az országba való bejutásról szóló mondások, a boldog mondások, amelyek úgy beszélnek az országról, mint amelyik egy bizonyos csoporthoz tartozik, még az ima is "jöjjön el a te országod" nem foglalnak önmagukba egy közelgő eszkatológikus országot.

Akárhogyan is, e századi tudományban, két tényező mutatta az ország mondások eszkatológikus voltát. Az első tényező: az “eljövendö ember fia” mondások szerepe az “ország mondások” értelmezésében. Pontosan, a közelség társítva néhány “ember fia jövetele” mondással bele volt helyezve az “ország” mondásokba és azt a benyomást teremtve, hogy a hagyomány széles körben beszél egy közelgő eszkatológikus országról.

A második tényező az, amit a Márk evangéliumának a szerepe játszik a Jézus hagyomány eszkatológikus olvasásában, beleértve az ország mondásokat is. Márk az, aki Jézus első szavait elmondja, amelyek ezek lettek volna "Isten országa elközelített, térjetek meg." (1,15). Mint Jézus "avató megszólítása" Márknál, két dolgot sugalmaz: hogy Isten országa Jézus üzenetének és missziójának központjában állott és hogy Jézus annak "jelenlétéről" beszélt.

Márk egy másik verse ugyancsak erősen hozzájárult az országnak, mint közelgő eschaton felfogásához. Ez a legelfogadhatóbb, valószínűbb olvasása a Márk 9,1-nek: "Igazán mondom nektek, hogy vannak néhányan itt, akik nem ismernek halált addig, amíg meg nem látják az Isten országát eljönni hatalommal." Közelgő eschatont mutatja a Márk 13 "kis apokalipszise" is, amelyik fénypontját akkor éri el, amikor elsötétíti a napot és a holdat, "az ember fia a felhők között jön nagy hatalommal és dicsőséggel" és a kiválasztottak összegyűjtése, minden ami meg kell történjen abban a nemzedékben (13,24-30).

Így Márk evangéliuma fontos szerepet játszott annak a benyomásnak a keltésében, hogy a közelgő eszkatológia központi tény volt Jézusnál. Mégis a Márk által teremtett képet élesen megkérdőjelezik a mai tudósok.

Kezdhetjük a Mk 1,15-el.

A tudósok elismerik, hogy Mk 1,15 összeállítás, Jézus munkásságának az összefoglalása. Máté és Lukács különböző formában hozza Jézus "avató megszólítását". Ezért azt mondjuk, hogy Márk egyszerűen azért történetesebb, mert ö a korábbi, azért még sincs értelme úgy látni Mk 1,15-t, mint amelyik történetileg a legpontosabb kikristályosodása annak, ami Jézusnak a legközpontibb eleme volt. Sőt, ez inkább Jézus üzenetének Márk tematikus összefoglalása.

Csakugyan, Márk 1,15; 9,1; és a 13.fejezet kis apokalipszise úgy látszik, hogy mind "egy darabnak a része", és tükrözi Márk teológiáját. Együttesen véve, sugalmazzák, hogy a Márk írója, a hetvenedik év körül írva, úgy gondolta, hogy az eschaton közel van. A Mk 13 különösen nagyon oktató, annak világos utalásával arra a válságra, amely a templomot foglalja magába. Márk egy eszkatológikus várakozás felfokozását mutatja, amelyet a Róma elleni zsidó háborús felkelés váltott ki a 66-70-es években, és a templom elpusztulásának a fenyegetése (és aktualitása) befolyásolta, amelyet azok az évek hoztak. Márk egy "háborús időbeni evangélium" és a kép amelyet Isten országának központiságáról és közelségéről kapunk, nagyon könnyen Márk kiadási terméke lehet egy felfokozott eszkatológikus várakozás ideje alatt.

Így Márk egyre inkább úgy van látva, mint egy "apokaliptikus evangélium" és a Mk1,15 úgy van látva, mint Márk apokaliptikus témájának a kihirdetése, bejelentése.

Mk 1,15 nélkül gondolkoznánk-e úgy az Isten országáról, mint Jézus üzenetének központi témája? úgy láthatjuk, mint egy központi téma, igen; de úgy-e mint a központi téma? És Mk 1,15 és 9,1 nélkül gondolkoznánk-e a közelségről úgy, mint amelyik Jézus országról való tanításában központi? És sokkal szélesebben, tágabban, az ember fia eljövetele mondások nélkül és Mk országról való olvasása nélkül, gondolkoznánk-e úgy, hogy Jézus üzenetének központjában ott van a megtérésnek a szüksége volta, mert az eschaton közel van?

Ha az ország nem a közelgő eszkatológia keretében értelmezendő, akkor hogyan kell értelmezni?

Lényegében minden tudós kijelenti, alátámasztja, hogy Isten országa Jézus kijelentésének központi volta, úgy küldetésének, mint üzenetének. Az ország eljövetele Márk evangéliumának előzetes összefoglalásának a magja: "Térjetek meg, mert Isten országa elközelgett." Mk 1,15. Ez széles körben elterjedt a szinoptikus hagyomány különböző formáiban: parabolák, példázatok, boldog mondások, vita történetekben. De hogyan értsük ezeket?

Schweitzer ideje óta eszkatológikus értelemben utalnak a "világ végére". Az ember fia eljövetele mondásoknak központi jelentőséget tulajdonítva Jézus missziójának megértésében, Schweitzer idecsatolta a közelgő kifejezést, amelyiket társította az Isten országa kifejezéssel, és így mind a kettő "közelgő" és "világ vége" azóta kapcsolatban vannak az országgal.

A "közelgő veszély", a “világ vége” és az “ország” társítása nincsenek hitelesítve, igazolva magukban az országról szóló szövegekben. Nagyon feltűnő, hogy az "Isten országa" és az "ember fiának eljövetele" nem találhatók meg egyszerre ugyanazokban a szövegekben; úgy tűnik, hogy két különböző, érthető hagyományt képviselnek. Így tehát a vizsgálódás hiányában nem tehetjük, hogy a közelgő világ vége fogalmat átvigyük, belevigyük, áthelyezzük az “ember fia eljövetele” és “Isten országa” mondásokba.

Sőt, az Isten országa mondások önmagukban nem tartalmazzák a közeli eljövetel elemét. A mondások használják az idő nyelvezetét, fogalmát, hogy az országról beszéljenek (mint közel, mint jelen, és mint jövő, eljövendő), de ami hiányzik, belőle, az egy tiszta láncszem, kapcsolat az ország eljövetele és a világ vége között, csak ideiglenesen vannak odakötve ahhoz a nemzedékhez.

Ettől az állítástól van látszólag egy kivétel: Mk 9,1: "Bizony mondom néktek, hogy vannak némelyek az itt állok között akik nem kóstolnak addig halált, amíg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal." Azonban el kell gondolkozni. Nem világos, hogy a hatalommal eljövendő ország a világ végére utal; a verset különböző képpen lehet magyarázni és gyakran úgy látjuk mint amelyik nem hiteles mondás. Akárhogyan is, egy vers gyenge ahhoz hogy ezen múljon egy ilyen súlyos eset, ügy.

Megismételve, az “ember fia eljövetele” mondások nélkül, nincsen semmi ok úgy gondolkozni az Isten országáról, mint a közelgő világ végét jelző eseményről. "A világ végének" képei és a közeli volt csak az “ember fia” mondásokon keresztül vannak kapcsolatban egymással. Ezek nem találhatok meg együtt az “Isten országa” mondásokban. A szövegek társítják a világ vége képét az országgal (az ítéletet mondó parabolákban és a messiási bankett képe); de az nincsen mondva, hogy közelgő (küszöbön álló). ugyan ez a helyezet az evangélium más szövegeiben is, amelyek az "idők végének" eseményeiről beszélnek; de a közelgő elem hiányzik. Különösen megvilágító egy pár utolsó ítéletről szóló mondás, amelyekben Jézus figyelmeztette hallgatóit, hogy a múltban élt nem zsidók (Ninivébeli emberek, Sheba királynője) az ítéletkor fel fognak támadni és tanúskodni fognak "e nemzedék emberei (e nemzetség) " ellen; de az nincsen megmondva, hogy "ez a nemzetség" életben lesz-e addig az időig.

Jézus, mint nagyon sokan zsidó kortársai közül, látszólag hitt abban, hogy a történelemben bekövetkező “végső ítélet” a küszöbön állott, de nincsen kimondva, hogy elközelített, sem ez a végső ítélet, sem a "végső" Isten országa. A fogalom, hogy az “Isten országa” az elközelített eszkatológikus ország, így tehát minden alap nélkül van az országról szóló szövegekben. A közelgés eleme az ember fia eljövetele mondásokból van átvéve. Mégis a modern tudomány úgy találta az ember fia eljövetele mondások nem lesznek hitelesek, ha kétségbe vonjuk a közelgő ország (és az eszkatológikus Jézus) képét. Tehát, nincsen meggyőző exegetikai alap úgy érteni Jézusnak Isten országáról való kinyilvánítását, mint amelyik magába foglalja a közelgő világ végét.

Az utat a mindent elsöprő alternatíva felé Norman Perrin mutatta az utolsó munkájában, amelyik halála évében volt kiadva. Abban ö azzal érvelt, hogy az "Isten országa" kifejezés szimbólum volt, amelyiknek a célja az volt, hogy felelevenítsen egy mítoszt. A Jézus tudomány állandó tévedése az volt, -ö igy érvel- úgy gondolkozni az "ország" kifejezésről, mint amelyik egy fogalomra mutat rá ( mint a világ vége, vagy Isten uralma az emberi szívben, vagy az "ember testvérisége"). Ehelyett egy szimbólum volt, amelyik Izrael mítoszát (vagy történetét) elevenítette fel, Istennek Izraelen és a világ felett való uralkodásáról. Ez a történet tartalmazott néhány elemet. Mint király, Isten teremtette a világmindenséget és a földet, és akkor teremtette Izraelt a kivonulás eseményekor. Mint király, Isten folytatta uralkodását a jelenen, még akkor is, ha úgy tűnt, hogy az isteni szabály rejtélyesen elhomályosodott és elfogyatkozott, háttérbe szorult. Mint király, Isten hívta és megparancsolta a zsidó népnek, hogy vessék alá magukat az isteni uralomnak (vegyék fel az ország "igáját"). Végül, mint király, Isten majd egy napon felállítja az örökké tartó együtt érző és igazságos országot, amelyik magába foglalta volna Izrael és a nemzetek feletti bírálatot, ítélkezést. Röviden, az "Isten országa" kifejezés felelevenítette, magába foglalta az Istennek az Izraellel és az emberiséggel való kapcsolatának egész történetét. Láthatjuk azt is, hogy Perrin miért hangsúlyozza olyan erősen, hogy az ország egy feszült szimbólum, pl. olyan, mint amelyiknek sokféle árnyalati jelentése, értelmezése van. Nemcsak egyféle jelentése van, változatos jelentésektől visszhangzik, amelyek Izraelnek Isten uralkodása alatti történeteivel kombináltak.

Az ország a végső állapot szimbóluma is, "a helyreállított paradicsom". Isten országának legkielégítőbb, legelfogadhatóbb felfogása az lehet, amelyik szerint a "világ vége" kifejezés egy lesz a sok árnyalat között, mintsem, hogy a meghatározó árnyalat legyen. A végleges ország része Izraelnek Isten uralkodásáról való történetének, de az ország-mint-vég nem volt Jézus üzenetének központi eleme. Azt sem mondotta, hogy az ország-mint-vég nagyon közel van. Jézus nem hangsúlyozta ki Istennek jövőbeni cselekedetét (a világ vége), de kihangsúlyozta Istennek a jelenben uralkodó királyi hatalmát és arra hívta hallgatóit, hogy "belépjenek" abba és engedjék, hogy az alakítsa életüket.

Nincsen jelentős exegetikai alapja az eszkatologiai Jézusnak.

Két további elem van az Újszövetségben, amelyek néha úgy voltak elismerve, hogy rámutatnak az eszkatológikus Jézusra. Ezek közül az egyik az egyház várakozása a világ végéről még abban a nemzedékben; a második a válság eleme a szinoptikus hagyományban.

Az a tény, hogy Jézus nem jelentette ki sem a közelgő ember fia eljövetelét, sem a közelgő végső országot, úgy gondolkozhatunk, hogy magyarázat nélkül hagyta az egyház vég várakozását.

Egyesek (legalább is) várták a "világ végét" még saját korukban, beleértve a halálból való feltámadást, az utolsó ítéletet és az "új eget és új földet". Honnan származik ez a várakozás? Nagyon kísértő - és igen természetesen - úgy gondolkozni róla, mint Jézusnak a közelgő végről való kinyilvánításának a folytatása. Így az ősgyülekezet várakozása gyakran úgy látszik, mint bizonyíték arra, amit maga Jézus is várt.

De az ősgyülekezet várakozása nem feltétlenül szükséges, hogy Jézus saját várakozásában gyökerezzen. Csakugyan egy másik gyökerezés valószínűbbnek látszik. Az egyháznak az "utolsó dolgokról" való várakozását sokkal elfogadhatóbb úgy megérteni, mint a húsvét utáni fejlemény, a húsvéti eseményekre alapozott következtetés. Mint ahogyan jól ismert, "feltámadás" (amelyik a felélesztéstől különböző forma) a Judaizmusban egy várt esemény volt az idők végén. Egyesek számára az egyházban, az a tény, hogy a feltámadás előfordult már, egy irányadó volt arra, hogy az általános feltámadás közel van; Krisztus volt az "első gyümölcse" azoknak, akiket feltámasztanak a halálból. Sőt, az egyház nem beszélt a küszöbön álló ország eljöveteléről; és nem is egyszerűen csak általánosan beszélt a világ végéről. Inkább, Jézus visszajövetelével kapcsolatosan beszélt a közelgő világ végéről. A világ végéről való hit a Jézus második eljövetelében való hittel összefüggésben jelenik meg; nem jelenik meg önállóan. Mintsem azt feltételezni, hogy a közelgő világ végének a várakozása Jézussal együtt származott (jött létre) sokkal elfogadhatóbb kijelenteni azt, hogy az ö visszajövetelében való várakozással együtt eredt, jött létre. Az "ember fia eljövetele" mondások kifejezik az egyháznak Jézus visszajöveteléről való várakozását, az ö "második eljövetelében". A "közelgő világ végének" a várakozása így az egyháznak Jézus visszajövetelében, mint ember fiában való várakozásában találja eredetét, származását. A közelgő világ végében való hitet a legjobban úgy kell felfogni, mint a húsvét utáni kialakulást. Az ősegyház egy "idők-végi" közösség volt. A kifejtett álláspont ellenére, amelyik kijelenti a közelgő véget, nem világos, hogy ez nagyon központi, általánosan elfogadott volt (kivétel talán a Jelenések könyve).

Például Pál levelei és János evangéliuma tartalmaz ilyen kifejezett, határozott állításokat, de világosan mindkét író hangsúlyozása a jelenen van, mint olyan idő, amikor Isten valósága megismerhető, és nem a jövőn van a hangsúly. Az egyház képe, mint egy erős eszkatológikus közösség küzdve a paruzia késésével, a mi forrásaink mögé megy vissza. Így nem tagadom, hogy néhány egyház hitte, hogy a vég közel van; de nem hiszem, hogy az ők meggyőződésük Jézussal együtt származott.

De nem is tagadom a válság elemét végig vonulni a szinoptikusokon. De a válság nem a közelgő világ vége; csak akkor válik azzá, ha valaki a válságos mondásokat az ember fia eljövetele mondások fényében olvassa. Inkább, a válság a hagyományos bölcsesség világának a vége, mint a létezés alapja, valamint a Judaizmus megfenyegetett "társadalmi világának" a vége (beleértve a háborúval, a Jeruzsálem és a templom elpusztulásával való fenyegetést). Működésének a válsága Jézus tanításának radikális voltából következett egy olyan időben, amikor a társadalom politikai tétek magasak voltak. Egy bizonyos értelemben és helyzetben Jézus missziója előhozza a világ végét, de "világ-lebontása" (world-deconstructing) képpen és az új kor vagy új létezés megszületése értelmében. De nincsen ok arra úgy gondolkozni, hogy ö ugyanakkor kijelentette volna a történelemben közelgő világ végét.

Nincsen egyhangúság a tudósok között ami az eszkatológikus Jézust illeti. Két újonnan megjelent Romai Katolikus munka is élesen megkérdőjelezi az eszkatológikus Jézus képét.

Edward Schillebeeckx a történeti Jézusáról írott legújabb könyvében tagadja, hogy Jézusnak gondolatában lett volna megközelíteni a világ végét: "Egyetlen történetileg szilárd bizonyíték sem engedi meg, hogy ezzel, efölött érveljünk a meggyőződés egyetlen fokával sem." Hozzáteszi, "sehol sem jelenik meg a szövegekben, hogy Jézus azonosítja ezt a jövetelt (Isten országáét), ezt a mellé rajzolást, a világ végével". G.S. Sloyan ugyanerre a következtetésre jut az ö sokkal bevezetőbb munkájában.

Ahogyan belebocsátkozunk ezekbe a feladatokba, valószínűnek gondolom, hogy Jézusnak a kultúrához való kapcsolata - a kultúra úgy értelmezve, mint "hagyományos bölcsesség" és úgy is értelmezve a kultúra, mint "társadalmi világ" - sokkal kiemelkedőbbé válik a mai tudósok munkáiban. Nem nagyon foglalkoztak megfelelő képpen ezzel a kérdéssel ebben a században, legalábbis részben, mert az eszkatológikus Jézus elhomályosította ezt a kérdést. Hajlamosak voltak feltételezni ezt, mivel Jézus kijelentette a világ végét, ezért öt nem érdekelték olyan kérdések amelyek egy folytatódó társadalmi és történelmi rendre vonatkoznak. De, ha Jézust úgy látjuk, mint aki nem eszkatológikus, akkor ezek a kérdések visszatérnek, mint jelentős kérdések. A mozgalmat, amelyet Jézus elindított úgy kell látnunk, mint amelyik nem egy világ végi mozgalom, amelyiket nem érdekli a kultúra, hanem mint egy "ellentétes társadalom" vagy "alternatív közösség", egy közösség, amelyik keresi, hogy a történelemben éljen Isten uralkodása alatt.

A bizonytalanság a jelenben az "eszkatológia" szó értelmének, jelentésének kiszélesítéséből és elhomályosításából ered és a körülötte zajló beszélgetésekből, elmélkedésekből. A szó keskeny és tág értelemben is használva volt a tudomány által a történelem során. Megvizsgálva a használás történetét hozzásegíthet tisztázni a jelen vitát.

Amennyire mi ismerjük, a kifejezés a teológiai vitákban a tizenhetedik században jelent meg. Először egy lutheránus teológus használta, Abraham Calov 1677-ben, dogmatikája utolsó részének a címe volt, amelyikben foglalkozott a halállal, ítélettel, elfogyasztással, pokollal, örökké tartó halállal és örök élettel. Így tehát az eszkatológia jelenti az "utolsó dolgokat" (mint ahogy a görög szó töve sugalmazza) a keresztény teológiában.

A jövőt illetően Istennek végső cselekedetére utalt, amiről változatosan így lehet beszélni: mint az Isten országának eljövetele, vagy a messiási időszak, vagy az idők vége jövetele, vagy keresztény körökben Krisztus második eljövetele. Ennek a bibliai eszkatológikus fogalomnak központisága az időrendi jövője és az isteni beavatkozás, amelyet a jelen életformától teljesen különböző ország létezése fog eredményezni, egy olyan nagyméretű változás, mint amelyikre úgy lehet utalni, mint a "világ végére".

Lényeges értelemben, a zsidó eszkatológiák nem foglalják tipikusan magukba a "világ végét", hogyha ezalatt a tér-idő világnak a végét értjük. Ahogyan valaki kisegítően így hívta "molekuláris eszkatologia" - az anyagi világ eltűnése - nem része a várakozásnak. Zsidó (és őskeresztény) eszkatológiák általánosan elképzelnek, látnak egy folytatólagos földet; a messiási időben Jeruzsálem világa, a bankettek továbbra is nagyon jól folytatódhatnak.

De az élet feltételei látható és kézzelfogható módon annyira különböznének, beleértve azokat a fajta változásokat is, amelyek nem valósíthatók meg egyszerű emberi cselekedetek által, hogy valaki helyesen beszélhet a jelen kor/rend/világ végéről és az új kor/rend/világ eljöveteléről, melyet Isten hoz létre.

Az eszkatológiának ez a keskeny és pontos használata folytatódott a bibliai tudományban még ennek a századnak a kezdeti tizedeiben is. A kifejezés ezt jelentette Johannes Weissnek és Albert Schweitzernek, és azoknak a tizenkilencedik századi tudósoknak, akikröl Schweitzer tudósított. Így tehát, amikor Weiss és Schweitzer azt mondta, hogy Jézus üzenetét, tevékenységét és önmagáról való felfogását ez a közelben bekövetkező eszkatológia uralta, azt értelmezték, hogy Jézus hamarosan várta az ilyenfajta természetfeletti világ-változás bekövetkezését.

Azóta, az eszkatológia szó szélesebb értelmezést kapott. Ez a kiszélesedés különféle képpen, módon és úton történt meg, Rudolf Bultmann és C.H.Dodd munkáin keresztül, talán ők a legjelentősebb Német és Angol újszövetségi tudósok e század első negyedében. Bultmann elfogadta azt az igényt, hogy a közelgő eszkatológia Jézus üzenetének központi része volt; így folytatója volt