Mint már annyiszor megírtam, hogy a külföldi nagy moz­galmakat ne is említsem, a magyar katolicizmus modern egyházi emberei lépten nyomon az unitárizmussal azonos szabadelvű theologiát hirdetik. Nem ugyan nyíltan és kimondva, de a sorok és szavak között mindig erősebben és jellegzetesebben, Dr. Prohászka Ottokár beszédeiben, érveléseiben a szociális munkának és az emberi lélek, az emberi jellem és erkölcs fejlődőképessé­gének minden külsőség és dogma fölé való helyezésével határo­zottan a szabadelvű theologia igazságai felé tereli a katolicizmust.

Zsilinszky Mihály, a Prot. Irodalmi Társaság elnöke, a mai szabadelvű protestantizmusnak nemcsak merész harcosa, hanem valósággal megteremtője, valamint Tisza István gróf, közéletünk egyik legreálisabb jellegű embere a Prot. Irod. Társaság közgyű­lésén már magát a haladás útjára lépett protestantizmust olyan hatalmas lökéssel látták el, hogy ha ezen utolsó lökés a tömeg lelkét is számottevően mozdította meg, egy csapással elérkezett a protestantizmus a teljesen szabadelvű theologia igaz­ságaihoz.

Ezen haladó vallási irányt szolgálja már régóta a pozsonyi evang. theologiai akadémia is, dr Masznyik Endre igazgató szabadelvű vezetésében. Ennek az áldásos iránynak híve a budapesti evang. egyház is. Raffay Sándor az itteni egyház egyik lelkésze nem régen a Bethlen Gábor kör ünnepélyén hatalmas beszédben képviselte a protestantizmusnak legmodernebb ágát. Az evangélikus egyház egy másik vezérembere: dr. Sztehló Kornél, a kiváló ügyvéd és vallásbölcsész munkáiban, felolvasásaiban teljesen a szabadelvű theologiát hirdeti. A sárospataki református theologiának néhány bátor és energikus tagja, mint Zorányi Jenő, Rohoska József, Ferenczy Árpád theol. tanárok szintén ennek az iránynak hódolnak,

A mai irodalomnak egyik legtekintélyesebb munkása dr. Kenedi Géza — kinek nevét aktuális munkássága miatt szintén minden alkalommal kénytelen vagyok idézni — nem rég egy nagyszabású beszédjében határozottan kimondja, hogy a dogmát nem szabad a vallásfogalommal azonosítani. „Hiába mondják nekünk azt — fejtegeti Kenedi — hogy a dogmának örök élete van, mert nincs a földön egyetlen emberi alkotás sem, aminek örök, vagy bár változatlan élete volna. A történeti fejlődés alkotja és porlasztja el a dogmákat is." És ezt korunk egyik vallási ala­pon álló szociológusa mondja, ki elég bátor, hogy egész műkö­désében, most kiadott szociológiai tanulmányokat tartalmazó könyvében a Darwinizmus alaptanaiból indulva ki, vezeti a maga­sabb régiókba egyéni filozófiáját. Talán nem érdektelen e helyen megemlíteni, hogy Darwin éppen az unitárius egyház tagja volt és privát gondolatában sem az Isten-eszmét, hanem a fejlő­déstannak ellentmondó dogmát támadta. Az a megismerés, hogy minden egyes vallásalapító eszméje törvényszerű fejlődésnek van. alávetve, szintén a Darwinizmus hatásának minősíthető.

Hogy visszatérve korunk nagy embereire, még egy utolsó példát említsek: Alexander Bernát, korunk kiváló bölcsésze — ki bár nem tartozik keresztény egyházhoz, de sok névleges ­kereszténynél krisztusibb lelke van és ellentétben az ortodoxia dogmáival, az önképzésnek és önfegyelemnek a lehető legmesszebbre gravitáló útjait ismerteti — tavaly egyetemi előadásaiban egy gyönyörű képet tárt elénk. Az egyházi irányzatokat, vallási formákat azoknak a támogató állványoknak minősítette, me­lyek mint a házépítésnél a főépületet, úgy védik a fennmaradásra rendeltetett alap-igazságot is mindaddig, míg az teljes erejében, leplezetlen, körülépítményt nem tűrő voltában, maga is szilárdan képes megállni. Amíg az épület nem biztos, vagyis a puszta igazság, a lélek egyetemes hite még nem él elég erősen az emberiség szívében, addig meglehet, hogy balgaság volna a támogató körülépítményt lerontani, hogy esetleg a főigazság is szenvedjen ezáltal. De ha az idők haladásával a korlátok már nem felelnek meg a célnak s többet használ már a melegítő sugár vagy a szabad levegő friss áramlata, mint a kriptaszerű elszige­teltség, — akkor halálos vétek csupa szokásból el nem távolítani a felesleges függeléket és meg nem szabadítani a dogmák és hagyományok uralmától is az igaz hitet.

Tehát itt az idő, midőn nemcsak egy korát meghaladó kis irány folytatja nemesen romboló munkáját, hanem amint e példák mutatják, megkezdődött már az értéktelen függelékekre célzó egyetemes rombolás, hogy éppen a szilárdul álló, tehát lerombolhatatlan igazság, az emelkedett léleknek megacélozott természetes-hite annál jobban emelkedhessek ki és végezhesse rendeltetését.

És soha nagyobb szükség nem volt ez egyetemes rom­boláson alapuló építő munkára, mint éppen ma, midőn ez üdvös és impozáns mozgalommal egy időben az igazi rombolás; a rideg ateizmus és materializmus is ugyancsak felvetette ural­kodni vágyó fejét. Csak nemrég voltam a Társadalomtudományi Egylet egy felolvasó ülésén, mikor egyik „modern" nevelésű fiatal ember, egy nagy, kiterjedt ifjúsági kör elnöke, még a materialista alapon tárgyalt előadást is erősen támadta, mert ez. a modernista, vallások fejlődéséről merészelt, ismétlem, — ateista szempontból — beszélni! A „vallás" és „hit" szó szerinte annyira „elavult," sőt „tárgytalan" fogalmat fejez ki, melyről kultúrembernek egyáltalán lehetetlen — még a „modern" jelző társa­ságában sem, mely kész absurdum — beszélni!

Íme hova vezetett a bigottizmus és dogmatizmas szülte materializmus! És miután e vészthozó jelenséget akaratlanul is a vallás szülte — itt az idő „most vagy soha," hogy isméi a. vallás; a természettudományokkal megegyező fel világosodott val­lás tegye jóvá a sötétség által teremtett szerencsétlenséget! Ösztönszerűleg ezt érezhetik a különböző egyházak és vallásfilozófusok, mikor mint egy varázsütésre látnak a munkához!

De egy eszme sem emelkedhetik arra a jogos önérzetre és egy vallás sem érezhet akkora hivatást az eszményiesebb jövendő megalapítására, mint éppen az eddig mellőzött és háttérbe
szorított unitárizmus. Már most csak attól függ a győzelem — mert hogy ez az irány előbb utóbb győz, matatja a magától való fellendülés és életképesség — hogy harmóniában van-e ez
isteni tiszta eszmével (az unitárizmus eszméjével) az emberi munka erőteljessége és ambíciója vagy átengedjük küzdelmünket és ezzel együtt győzelmünket is a többi vallásoknak, melyeknek dupla, tehát hosszabb ideig tartó feladat lesz e misszió, mert a külső munkán kívül még belső reformáló munkával is kell vesződniük, melyet mi már — hála Dávid Ferenc haladó szellemének és örökségének — régen elvégeztünk, hogy minden belháború nélkül
nyugodtan és szabadon, fokról-fokra követhessük végtelen útjában
a fejlődő korszellemet.