Kétségtelen, hogy mindkét terület igen fontos része emberi életünknek, és meg kell találnunk a módját a kettő közötti egészséges együttműködésnek.

Nem véletlen, hogy a kettő viszonya a nyugat világában, mondhatni a kereszténység világában kezdett problematikussá válni. A mai értelemben vett tudományok kialakulásának hosszú az útja. Kezdetben egyfajta naiv, mitikus világképpel találkozunk, mely az kr.u. vett 600 századtól (Kis-Ázsia) kezd átalakulni. Püthagorász számmisztikája, Démokritosz atommal kapcsolatos elképzelése, Platon dualizmusa, Arisztotelész munkássága egyfajta bölcsőt képez a tudományok számára. Ám ebben a korban még a szellem világa a legfontosabb, a zsidó-keresztény kultúra lesz az alapja az újkori természettudományos világkép kialakulásának. A monoteizmus igazi hajtóerővé válik, a világ Isten alkotása, az ember feladata a világ vizsgálata. A 13 sz.-tól alakuló egyetemek igazi műhelyekké válnak. Vallás és „természetfilozófia” megférnek egymás mellett, míg Kopernikusz, Kepler, Galilei tanai szembekerülnek a hagyományos, geocentrikus egyházi világképpel (nagyjából a 16 sz.).

Ettől számítjuk az újkori természettudomány kialakulását. Míg kezdetben az egyház jól tartotta pozícióit, ettől kezdve rohamosan veszít azokból. Newton (1642-1727) törvényei, világszemlélete egy mechanisztikus világszemlélet alapjává vált, mely szerint a világegyetem egy önfenntartó mechanizmus, mely nem igényli Isten működését. Laplace hitte, hogy amennyiben megadjuk egy jelenség kezdeti állapotát, matematikával mindent el lehet mondani. Mellékesen megjegyzem, hogy Newton unitáriussága nyilvánvaló volt, természetesen nem a későbbi mechanisztikus értelemben, és ezt bizonyára ki is nyilvánította volna, amennyiben nem kockáztatta volna akadémiai pozícióját. Egyébként tudomásom szerint kapcsolatban állt az erdélyi unitarizmussal.

Ez a sokszor önhittséggel telt világkép három évszázadig tartotta magát, míg elérkezünk az újkori fizika kialakulásáig (hogy csak a fizikánál maradjunk). Einstein neve fémjelzi az újkori szemlélet kialakulását. A speciális és általános relativitáselmélet megalkotója ugyanakkor még mindig hisz a matematika abszolútságában, abban, hogy a világegyetem egy világképletben megmagyarázható (hosszú évtizedekig dolgozott ezen), és nem fogadja el az akkor már kifejlődőben lévő kvantummechanika tételeit. Sokan hivatkoznak Einstein vallásosságára, ő maga önéletrajzi írásában („Hogyan látom a világot?”) kozmikus vallásosságról beszél. Érdemes itt leírni egyik beszélgetését, melyet egy katolikus kardinálissal (Alhaber) folytatott: „Becsülöm a vallást, de a matematikában hiszek, ez eminenciádnál bizonyára fordítva van.-Téved, a matematika és a vallás számomra csak különböző kifejezésformája ugyanannak az isteni lényegnek…De ha egy nap a matematikai kutatás arra az eredményre jutna, hogy a tudomány bizonyos ismeretei ellentmondanak a vallás bizonyos ismereteinek, én a matematikát olyan nagyra értékelem, hogy ön, tisztelt professzor úr, nem nyugodna addig, míg a számítási hibára rá nem jönne.”

Az újkori fizika, a relativitáselmélet, az atomfizika fejlődése, a kvantummechanika kialakulása stb. egy jelenkori szemléletet alakított ki. Míg a fizikát a 19. sz. végére lezártnak tekintették, kiderült, hogy az atomok világában a klasszikus törvények nem érvényesek (vagy csak részben). A fény kettős természete (részecske és hullám) azt mutatja, hogy a körülöttünk lévő világ magán viseli a nem objektíválhatóság vonását. A tér-idő-anyag elveszítette abszolút jellegét. Az atom folyamatosan oszthatónak látszik, ugyanakkor az anyag megmaradása helyett, az energia megmaradásáról beszélhetünk. A természeti törvényszerűség is elveszítette abszolút jellegét (statisztikus valószínűségről beszélhetünk, így a kvantumfizikában, a termodinamikában). A körülöttünk lévő valóság elveszítette a történelemnélküliség látszatát. A világegyetem időben keletkezett, időben érhet véget. E kapcsán, a lét alapvető kérdéseit vizsgálva nagyszerű munkák születtek Stephen Hawking(„Az idő rövid története”) és Paul Davies („Isten gondolatai”) tollaiból. A matematika sem tekinthető már teljes értékű megfogalmazási eszköznek. A tudományos kutatások sem objektívek, hiszen csak közvetve szerzünk tapasztalatokat, az emberi tényezők is közrejátszanak, egyfajta hermeneutikát kellene alkalmazni. A nyelv sem a legmegfelelőbb eszköz a valóság megragadására. Főleg a nyugati nyelv nem, ellentétben a keletivel, ahol évezredes kijelentések megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a modern fizika világával. Fritjof Capra nagysikerű könyve, a „Fizika taója” erről szól, párhuzamokat von a keleti vallási nézetek és a fizika között. Természetesen egyfajta panteisztikus összemosással találkozunk a két világ között, és a keleti vallásfilozófiák eltérnek a nyugati személyes istenképtől, de mindenképpen figyelemreméltó ez az alkotás.

Egyszóval a 20 sz. embere lassan alázatosabb lett, és fölfedezte, megélte a tudományok mögötti metafizikai hátteret, a világ több lett, mint az anyagi világ, a létezés végső kérdéseire is figyelt. Az esetlegességek ellenére az összhang és rend szépségét szemlélte, és sok tudós, ha nem is hagyományos egyházi értelemben, de mindenképpen vallásos élményről, a hit megéléséről beszél. Természetesen nem lehet egységességről beszélni, hiszen nem is olyan régen a marxizmus, materializmus ellentéteket, sajátos értékrendet tartott fenn, nem véve figyelembe azt, hogy a hit ellentéte nem a tudomány, hanem a hitetlenség. Ha nem is lehetünk teljes mértékben optimisták e kérdésben, mindenképpen figyelemreméltó az ebbéli érdeklődés.

Az előbb leírtak tükrében láthatjuk, hogy a tudomány és vallás viszonya változóan alakult, hol egyik, hol másik relatív „győzelmére”. Alapvetően három modellt tudunk felállítani: a) Konfliktus modell-mindkettő önmagát tekinti az „igazság” birtokosának, behatolnak egymás területeire. b.) A különbözőség hirdetése-mindkettő külön világ, nincs párbeszéd c.) Párbeszéd modell.

Számomra a harmadik modell a fontos. A valóság sokkal gazdagabb minthogy csak az egyik, vagy csak a másik oldal mellett törjünk pálcát. Mindig is úgy gondolkodtam, hogy két alapvető és egyenrangú megismerés létezik: a vallásos (művészi stb.), valamint a tudományos. A kettőt soha nem lehet teljes mértékben szétválasztani. A tudomány nélküli vallás megkérdőjelezi a vallási ismeretek értékét, a hit nélküli tudomány egyfajta lélek nélküli szcientizmust nyújt. Ugyanakkor azt is éreznünk kell, hogy a két terület bár közös talajon áll, alapvetően más módszerekkel dolgozik, ezt pedig mindkét félnek tiszteletben kell tartania. A cél a kölcsönös szembesítés, segítés a világ, az igazság megismerésében és megélésében.

A 20. században a természettudomány az univerzumot akarta meghódítani. De rá kellett jönni, hogy a természettudománynak léteznek határai. Képtelen megragadni a valóság bonyolult szövetét, összetettségét, végső kérdésekre, az élet miértjeire nem adhat választ. Nagy szükségünk van az alázat és hit megélésére.

Felgyorsult, sokszor kaotikusnak tűnő világunkban szükségünk van arra, hogy a tudomány gyümölcsét a magunk javára fordítsuk, de legalább annyira fontos hogy kilássunk mindennapi dolgainkból, hittel teli és bölcsen tudjunk döntéseket hozni és élni.

E rövidke kis írás a teljesség igénye nélkül készült, legyen inkább érdeklődéskeltő jellegű, az említett könyvek mellett a következő irodalmat ajánlanám: Alister E. McGrath-Tudomány és vallás, Török Tibor-Istenhit és természettudomány, Hit és tudomány (teológusok és fizikusok párbeszéde), Végh László- Természettudomány és vallás, Hans Rohrbach-Természettudomány, világkép, hit.

Máté Ernő Pécs, 2002.03.18.