Tartalomjegyzék |  Cimkék |  Tartalom hozzáadása

       

DR. SZTANKÓCZY ZOLTÁN

1916. Arad - 2002. május 4. Budapest

A XX. század legkiválóbb unitárius világi teológusa. Méltatását a jövendő el fogja hozni.

Itt most csak a három kiadott könyvének előszavát és a könyvek végére írt kommentárjait közlöm.

Dr. Sztankóczy Zoltán: Ökumenikus gondolkozás és hit;

Dr. Sztankóczy Zoltán: A Máté, a Márk és a Lukács szerinti evangéliumok magyarázatai;

Dr. Sztankóczy Zoltán: János evangéliuma és a jánosi levelek;

A könyveket meg lehet vásárolni a Heltai Gáspár Unitárius Könyvesboltban:

1054 Budapest, Alkotmány utca, 12. szám Tel. 311 22 41

TEOLÓGIAI FÜZETEK 3.

DR. SZTANKÓCZY ZOLTÁN

ÖKUMENIKUS GONDOLKODÁS ÉS HIT

PIERRE THEILHARD DE CHARDIN

JOSEPH RATZINGER

HANS KÜNG

MAGYARORSZÁGI UNITÁRIUS EGYHÁZ TEOLÓGIAI INTÉZET

Heltai Gáspár Kft.

Budapest, 1996

Elõszó

Különbözõ okok egész sora vezetett oda, hogy a kereszténység világ­szerte jelentõségének és szerepének gyengülését szenvedi el és foko­zódik a társadalmak szekularizációja. A keresztény egyházak természe­tesen mindezt jól látják és igyekeznek ellenszereket találni a folyamat lassítására, megállítására, visszafordítására. A kereszténység társadalmi térvesztése általánosnak mondható, ám mégis elsõsorban a történelmi egyházakat érinti, míg ugyanakkor különbözõ új, magukat kereszténynek valló vallási közösségek, valamint kereszténységen kívüli keleti kultu­szok, illetve vallások, továbbá különbözõ, szektáknak minõsített vallási mozgalmak világszerte, de elsõsorban a keresztény társadalmakban visszaszorulás helyett inkább szembetûnõ erõsödést mutatnak. Ez a két ellentétes jelenség két egyidejûleg ható okra vezethetõ vissza. Egyrész­rõl a hagyományos kereszténység vonzása csökken, másrészt az em­berben él a vágy a vallásban való megnyugvásra, amelyet azonban új keretekben vélnek megtalálni. Következésképpen még ez a második je­lenség sem a kereszténységnek kedvez.

A kereszténység reagálása a fentebb mondottakból következõen vol­taképpen egyszerre két irányban keresi a helyzet javítását. Az egyik lényege a tudományos eredmények megbecsülése és az ezekkel nyil­vánvalóan ellentétes vallási állásfoglalások újragondolása és megrefor­málása. A másiknak lényege a hit elmélyítése és az elmélyedést hátrál­tató tanítások feloldása. Ennek a kettõs feladatnak a megoldása érde­kében évszázadunkban és különösen annak második felében rendkívüli gazdagságot tükröz az új utakat keresõ vallásos irodalom. Fontos szem­pont, illetve eredmény, hogy a kereszténységen belül megnõtt a közös út, az összefogás megbecsülése és egymás hitelveinek szíves fogadá­sa, hitviták helyett a kölcsönös megértés és összefogás értékelése és keresése.

Mindezek a jelenségek az unitárius vallást sem hagyják érintetlenül és voltaképpen az unitarizmus hit- és eszmevilágát is át kellene gondolni egyrészt abból a szemszögbõl, hogy a világról, az életrõl, az emberrõl alkotott modern ismereteinkkel ütköznek-e hitelveink, illetve hitünk taní­tásai megállnak-e a modern tudomány kereteiben is? Másrészt az uni­tarizmusnak is keresnie kell azokat az utakat, amelyek a hit értékét és lélekformáló erejét növelhetik, hangsúlyozva azt, hogy miként a nagy kereszteny vallások is, ugy az unitarizmus is nem elsõsorban az "ész vallása" akar lenni, hanem hivatásának megfelelõen a lélek Istenben való elmélyedését, az Isten szeretetének viszonzását, az imádkozás fontosságát és hatását kívánja hívei között erõsíteni. Harmadszorra a kereszténységhez való tartozásunk sokoldalú hangsúlyozásának fontosságára kell utalni és ennek megfelelõen, figyelemmel kell kísérni a nagy tradicionális keresztény vallások hitelveinek megreformálásában tett lépéseket, másfelõl - hûségesek maradva az unitarizmus lényegét jelentõ hitelvekhez - nagyobb megértést keregni a kereszténység egészében elfogadott és követett teológiai modernizáció irányában. Ezek a gondolatok érlelték meg azt a tervünket, hogy elsõsorban fiatal lelkészeínk valamint teológus hallgatóink, továbbá a kereszténység bensõ fejlõdése és teológiai, krisztológiai kérdései iránt érdeklõdõ világi híveinknek legalább vázlatosan bemutassuk korunk legkiemelkedõbb teológusait, illetve tanításaik lényegének fõ vonásait. Úgy gondoljuk, hogy elsõ kísérletünkben Teilhard de Chardin, Joseph Ratzinger, Hans Küng bemutatására kerülne sor úgy, hogy unitárius szemszögbõl is igyekszünk értékelni teológiájuk fõ tételeit. Mindnyájuknál megjelöljük az alapul vett forrásokat és ahol ezek magyar nyelven is rendelkezésre állnak, úgy elsõsorban ezeket vesszük alapul.

Budapest, 1993. október hó

Dr Sztankóczy Zoltán

egyházi tanácsos

a Teológiai Intézet kurátora

III. Kommentár

Korunk ökumenikus paradigmája

A paradigma kifejezést a társadalomtudomány fogalomkörébõl a val­lástudományra átvetítve azt akarja jelezni, hogy a nagy társadalmi áta­lakulásokban kibontakozó alapmodellek nem hagyják változatlanul a val­lásokat sem és ott is új alapmodellek, paradigmák fogalmazódnak meg. Párhuzamba állítva az európai társadalmi fejlõdésben és a vallásokban kialakult paradigma-váltásokat, az igazolódik be, hogy:

Az õskereszténység apokaliptikus paradigmájában a korabeli zsidóke­resztény társadalmi várakozások tükrözõdnek. Ezután a rómaí birodalom hellén kultúrájának hatására a kereszténység elsõ századaiban a ke­reszténységben is a hellenisztikus gondokodás hatása vált meghatáro­zóvá (Jézus isteni természetének, a Szentháromság hitének megvallása, a hellenisztikus paradigma);

A német-római császárság és a romai pápasag feltéteienek kisérőte­ként bekövetkezett a nyugati és a keleti kereszténység szétszakadása, a keleti ortodox tradicionalizmus és a római katolikus integracionalizmus kialakulása (a római katolikus paradigma, Aquinói Tamás skolasztikus teológiája);

A reneszánsz társadalmi paradigmájának párhuzamaként a keresz­ténységben megindult a reformáciö, és ez a reformista protestáns para­digma (Luther és Kálvin szerepe, a protestáns fundamentalizmus) vál­totta fel a középkori keresztény paradigmát és határozta meg a római katolikus egyház ellenreformációs irányát is;

A társadalom 18-19. századi modern alapmodelljét a nyugati keresz­ténységben a felvilágosult teológa kibontakozása kísérte (Schleierma­cher) és a liberális modernizmus vált a kereszténység meghatározó pa­radigmájává;

Végül korunkban a posztmodern modell vette át az uralkodó paradig­ma szerepét és ez váltást eredményez a kereszténység alapmodelljében is, ahol az ökumenikus paradigma kell énrényesüljön. Ugyanakkor a 20. században más teológiai irányok is formát kapnak (felszabadulási, femi­nista, fekete teológiák).

Az ökumenizmus elsõ fokozaton a kereszténységen belül, második fokozaton a nem keresztény világvallások irányában valóban a kor egyik elengedhetetlen követelménye. Az ökumenizmus a kereszténység egé­szének érdeke, de különösen hangsúlyozni kell a létszámban kisebb, de a történetük hosszú századain át a kereszténységükhöz ragaszkodó egyházak tekintetében. A nagy katolikus és protestáns egyházak egyre gyarapodó jeleit adják annak, miszerint feladják az egyetlen egyházba való integrálás gondolatát és elfogadják az Isten országához vezetõ többféle jézusi út lehetõségét. A katolikus Hans Küng állásfoglalásai, illetve széleskörûen kedvezõ fogadtatásuk ennek kétségtelen jelei. A nyugati kereszténység igyekszik nyitottá válni a tudományos eredmé­nyek értékelésében, a társadalmi változások megértésében, és keresi új keresztény válaszok kidolgozását korunk kérdéseire. A katolicizmus és a protestantizmus teológiai és krisztológiai mai válaszai nem egymással való szembenállásokkal alakulnak ki, hanem egymás tanulmányainak kölcsönös mérlegelésével. A válaszkeresés túlzottan széles frontokon halad elõre ahhoz, hogy le lehessen mondani egymás eredményeinek felhasználásáról. Az unitarizmus egymaga nem tud arra vállalkozni, hogy figyelemmel kísérje korunk tudományos eredményeinek tárházát és megfelelõ korszerû vallási állásfoglalásokat formáljon meg. Erre a ke­reszténység egésze is csak együtt lehet képes. Meg kell tehát ismerni más keresztény válaszokat és rugalmas empátiával mérlegelni, hogy menniyben elégítik ki a nyitottságát korunkban is megõrzõ unitarizmust.

Tapasztalati tény, hogy korunk kérdéseire a kereszténység egészén belül korántsem olyan eltérõek a válaszok, mint voltak másfél évezreden keresztül, voltaképpen egészen a 18. századig. A keresztény teológia útkeresésétõl és új válaszaitól való elzárkózás a múltba való mereve­dést, a nyitottság és modernség helyett konzervativizmust eredményez­het, ami semmiképpen sem válhatik az unitarizmus jellemzõjévé. De számottevõ változást tükröz a történeti-racionális bibliakutatási eredmé­nyek figyelembevétele a nyugati kereszténység dogmaikájában is. Ha ugyan riem is az unitarizmus közvetlen hatására, hanem a modern bib­liakutatásoknak és magyarázatoknak köszönhetõen, a dogmák kötöttsé­gének oldódása következik be és ez egyben közeledést jelent az unita­rizmushoz és a szabadelvû kereszténységhez. Következetlenség lenne a ma unitarízmusát nem a ma, a modern és posztmodern keresztény hitelvekel vetni egybe, hanem az ókori és középkari dogmákkal.

A posztmodern kor vallási alapmodellje nemcsak a 19. század elõtti, de a 19-20. századok modem hitfelfogásának áfgondolását is indokol­hatja, ami elõl az unitarizmus sem zárkózhatik el a konzervativizmus veszélye nélkül. Nem lehet kétséges, hogy az unitárius hívek magukat keresztényeknek vallják és a magyar unitarizmus vallja is az egyetemes keresztény anyaszentegyházhoz való tartozását. Olyan megfogalmazá­sok, amelyek elbizonytalanítják ezt a vállalást, odavezethetnek, hogy ebben az unitarizmus részérõl az elhatárolódás, az önkirekesztés kinyil­vánítását lássák. Az ökumenikus teológia melletti állásfoglalás nem je­lentheti a klasszikus unitarizmus lényegérõl (pl. az egyszemélyû egylé­nyegû Isten, Jézus egyértelmû ember-volta és krisztusi szerepe megval­lása) való lemondást.

A transzcendens létezésrõl

A modern és a posztmodern kor világszemlélete egysíkú, kizárólag a tapasztalati, az empirikus létet tartja valóságos létezésnek, egydimenzi­ósnak fogadva el azt. Ezzel a racionalista-humanista szemlélettel szem­ben a vallás reális létezõnek ítéli a tapasztalati síkon túli, a tapasztalati létezés egyetlen dimenzióján kívüli másik dimenziót is, a transzcenden­ciát. A keresztény Isten-keresés két fõ utat követett két évezreden át. Az teremtésétõl fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. De már Pál apostolnál felfedezhetõ az Isten-keresés másik, szubjektív újta is, ahogyan az efezusbelieknek írott levélben olvashatjuk: a hitet Isten kegyelmébõl ajándékként kapjuk. A Római levélbõl még hozzáte­hetjük, hogy a hit pedig Isten igéjének hallásábóÍ van. Ez a két út, az objektív, illetve a szubjektív Isten-keresés és Isten-ismeret együttes léte, a tudás és a hit világának folyamatos összekeverésével járt, amely na­gyon súlyos következményeket is maga után vont a keresztény hit szem­pontjából (mint például az eredendõ bûn tana és a megváltásnak ehhez kapcsolódó értelmezése). Hans Küng határozottan a második út mellett foglal állást, miszerint mind elméletben, mind gyakorlatban a tiszta transzcendencia útját kell járni. Isten létét a világból - akár a természet­bõl, akár az emberi gondolkodásból és tudásból - eredõ bizonyítékokkal kétségtelenné kijelenteni nem lehet. Ezeknek a bizonyítékoknak minde­gyike a tapasztalati, empirikus létsíkon fogható fel, míg Isten létezése csak ezen kívül, a transzcendens lét síkján érhetõ el.

Az emberi tudat mindemellett nem csupán az egydimenziós tapaszta­lati világot tudja befogadni, hanem "öntranszcendenciája", lelke a másik dimenziót is, azt amelyiken Isten létezése egyáltalán megragadható. Az unitárius káté vallja, hogy a világ rendje és az ember tehetségei gyõznek meg minket Isten teremtõ-alkotó létérõl. Jóllehet Pál apostol óta ez az "Isten-bizonyíték" jelen van a keresztény hitben, a világról és az ember­rõl rendkívül gyorsan bõvülõ ismeretek mégsem az Isten-hitet, hanem a szekula~izációt segítették elõ, vagyis a hit erõsõdése és az ismeretek bõvülése ellentétesen alakultak. Varga Béla hittanában Künghöz köze­lálló álláspontot foglal el, amikor kijelenti, hogy Isten feltétlenül a hitben és a hit számára létezik. A világot és az embert, a kozmológiát és az antropológiát, hívõ és nem hívõ tudósok egybehangzóan magyarázhat­ják, de csak kisebb részük ismeri fel bennük Isten bizonyítékát, nagyobb részük nem erre a következtetésre jut. Jézus Isten-ismerete, Isten-hite nem a kozmológiai és antropológiai ismeretekre épült, hanem kizárólag bensõségesen megélt hite tárta fel számára nem csupán Isten létezését, de Isten-fogalmának tartalmát is, miszerint Isten léiek, igazság és sze­retet. Ez a megfogalmazás az egyedüli hiteles, máig is felülmúlhatatlan és a kereszténység egésze, ezen belül az unitarizmus Isten-keresése, Isten-képe csak erre épülhet. Nem külsõ tapasztalatok, nem okoskodá­sok, agytornák eredményeként, tapasztalati úton jutunk el Istenhez, hanem hitünkkel, a transzcendencia síkján. A két lét-síknak, a létezés két dimenziójának összetévesztése, összekeverése nagyon komoly, oly­kor feloldhatatlan feszültségekhez vezethet. Mi Istent - Jézushoz hason­lóan és az õ kijelentései alapján - hitünkben ismerjük meg, és ha oda már eljutottunk, oda már beköltözött, csak akkor és csak a hitbõl faka­dóan ismerjük fel Istent a világban, az emberben, a természetben, a szellemi alkotásokban.

Hitünk Isten-képe

Az Apostoli hitvallás (miként a nicea-konstantinápolyi hitvallás is) Is­tent lényegében az Ótestamentumnak megfelelõen vallja meg.

A 20. század második felében megfogalmazott unitárius káté ettõl any­nyiban tér el, hogy a "mennynek és földnek (minden láthatónak és lát­hatatlannak) teremtõje" helyett az "élet teremtõjének" vallja Istent és mindenható" Isten helyett "gondviselõn Istent vall. Kérdés, hogy az uni­tárius hitvallási fogalmazás miért tér el az egyetemes hitvallásoktól és ezzel hûségesebben fogalmazza-e meg a ma kereszténye számára Isten valóságát? Az egyetemes hitvallás az egész univerzum teremtését tulajdonítja Istennek és a tudomány is úgy látja, hogy a világ nem sza­kaszosan, hanem egyetlen aktussal keletkezett. Isten nem teremtette külön az életet és az élet kíalakulásának feltételei adottak voltak már az élet elõtti világban is. Az univerzum egésze, a szerves és szervetlen világ, az élõvilág és az ember szervesen összetartoznak és kölcsönösen függnek egymástól. Minden élõ létezés visszavezethetõ magához a kezdet idõpontjához. A fejlõdés évmilliárdok alatt hozta létre a világminden- ség egységes szövetanyagából az élõvilágot és csúcsán az embert. Arra a következtetésre kell jussunk, hogy az egyetemes szöveg sokkal inkább megfelel a modern ismereteknek, mint az unitárius megfogalmazás, amely leválasztja (vagy kiemeli) az egységes teremtési szemléletbõl az életet. Az természetesen már más lapra tartozik, hogy maga a teremtéstörténet éppen a szakaszos teremtést vallja, ami azonban az egyete- mes hitvallásokban nem kapott helyet. A hitvallások Isten-tételének kétségtelen hiányossága, hogy voltaképpen az ószövetségi keretekben értik Istent és nem tartalmazzák a jézusi kijelentést, amely pedig az egész keresztény Isten-hit lényege, hogy (transzcendens) Lélek, hogy Igazság, hogy Szeretet. Miként Küng is jelzi, Isten mindenhatósága nagyon bi- zonytalan értelmezésû és korunk keresztény hite alig tud általánosan, elfogadható értelmezést találni. Az a fogalmazás, amely a mindenható helyett a gondviselõ Atyának vallja Istent, mindenesetre közelebb áll a mai hithez, de távolról sem olyan teljes értékû, mint a fentebb jelzett jézusi meghatározás az Atyáról, akit egyébként Jézus az evangéliumok tanúsága szerint a “mennyei” jelzõ nélkül mondott és tanított. A mennyei megjelöléssel Máté alá akarta húzni Isten ember- és világfelettiségét, amit korunkban legfeljebb a transzcendencia megjelölésére értelmezhetünk. A kereszténységnek a valóban vallott Isten-hitét talán a következõk szerint lehetne megfogal- mazni: Hiszek egy Istenben, a világmindenség teremtõjében, megtartó- jában és beteljesítõjében, az Atyában (vagy a mennyei Atyában), aki Lélek, Igazság és Szeretet. A Jézustól kapott kijelentés megértése és elfogadása mellett is Isten továbbra is megmarad titoknak, akit nem lehet emberi fogalmakkal meghatározni, és ha mégis megkíséreljük, úgy tudatában kell legyünk annak, hogy még olyan minõsítéseink is, mint szeretet és igazság, egészen mást fednek ha Istenre, mint ha emberre vonatkoztatjuk. Isten egész lénye szeretet, de nem úgy szeret minket, mint ahogyan mi egymást. Isten az egész teremtett világot, minden teremtményt és minden embert szeret. A teremtõ szeretet azt célozza, hogy a teremtmény állandóan közelebb juthasson Istenhez, mert ez a közelség ad számára szabadságot, lelki-szellemi telítõdést, valóban emberhez méltó tartást és tartalmat. Az emberi szeretet címzetten irányul egyes emberekre vagy embercsoportokra. Ezt kivetítve az ember feltételezi, hogy Isten is hasonlóképpen szeret, vagyis kiválaszt magának egyeseket másokkal szemben az emberek közül, vagy egyes népekkel szövetséget köt mások mellõzésével. Az egyedek, közösségek, népek kiválasztottsága nem fér össze Isten általános, nem személyválogató igazságával. Istennél a sze­retet és az igazság maradéktalanul fedi egymást és nem kerülhet ellen­tétbe úgy, ahogyan az embernél. Egy kiválasztott nép kiváltságos hely­zete egy egyedül igaz, üdvözítõ egyház önértékelése csak úgy hivat­kozhatik Istenre, ha feltételezi Istennél a részrehajlást mind a szeretet­ben, mind az igazságban. Jézus nem ismert és nem tanított ilyen eleve elrendelt méltánytalanságot.

Hans Küng Credó-jában sok olyan megfogalmazást olvashatunk, ame­lyet nem nehéz összeegyeztetni a Varga Béla által fefvázolt unitárius hittannal. Varga Béla is úgy fogalmaz, hogy mi sem tartjuk indokoltnak Isten létezésének észokokkal való metafizikai bizonyítását, miként a ter­mészettudományokból sem lehet Isten-bizonyítékokat leszûmi. Hozzáfû­zi Varga Béla azt is, hogy Isten-képünket, Isten-ismeretünket Jézus tárta fel az emberiség számára.

Jézus kijelentései - amelyeknek az evangéliumok a forrásai - mind­máig páratlan jeientõségûek maradtak. A Szentháromság hitének meg­fogalmazása Küngnél voltaképpen a hagyományos tan elvetésének mi­nõsíthetõ. Azt hangsúlyozza, hogy nem az egyetemes zsinatok dogmái, hanem az Újszövetség tartalma alapján lehet Isten, Jézus és a Szentlé­lek egymáshoz viszonyított helyét és szerepét értelmezni. Eszerint Isten­ben az Atyában hinni azt jelenti, hogy a világmindenséget teremtõ, meg­tartó és beteljesítõ Egyistenben hinni; a Szentlélekben hinni azt jelenti, hogy Istennek az emberben és a világban mûködõ erejében hinni; Jé­zusban, Isten Fiában hinni azt jelenti, hogy Isten kinyilatkoztatását úgy hisszük, ahogyan az ember Názáreti Jézus kijelentette, aki ezen az ala­pon Isten Szava, Igéje. Az Újszövetség alapján egyáltalán nem valami­lyen átláthatatlan misztériumban áll elõttünk a Szentháromság, hanem az isteni kinyilatkoztatásban. Istent, az Atyát egyedül a jézusi kijelentés­ben ismerhetjük meg, a Szentlélek segítségével. Ha akár a Szentlélek hiányzik, akár a jézusi kijelentés nem jutna el hozzánk, az lstenrõl nem lehetne keresztény fogalmunk és hitünk.

Jézusról és Krisztusról

A kereszténység hagyományos hitvallásaiban Krisztus megvallására esik az összterjedelemnek több, mint fele, jelezve ezzel is, hogy ezek a hitvallások nem teológíát, hanem krisztológiát tükröznek elsõsorban. A most használt unitárius káté hitvallásában csak ennyi áll: Hiszek Jézus­ban, Isten legjobb fiában, a mi igaz tanítómesterünkben. Nem kétséges, hogy a hagyományos (trinitárius) kereszténység és az unitarizmus Jézus- és Krisztus-hite alapvetõ különbséget tükröz. Jézus személyisé­gének és szerepének megítélésében többirányú ellentétek alakultak ki már az elsõ századokban, mígnem a 4-5. századok egyetemes zsina­tain dogmákban nem rögzítették a többséginek tûnt álláspontot, amely Jézusnak, a Krisztusnak Istennel való egylényegûségét tanítja és a Szentlélek isteni személyét is vallva, a Háromságos Egyisten hitére épít­kezett. Kisebbségben ugyan, de a kereszténységen belül fennmaradtak a Jézus Krisztus istenségét el nem fogadó irányzatok is. A reformáció korában a keresztény hitelvek újrafogalmazásánál a nagy reformált egy­házak megmaradtak a Szentháromság tana mellett, míg az unitarizmus következetesen az evangéliumokra építve, az egyszemélyû és egylénye­gû Istent vallotta, a Názáreti Jézust pedig - miként Dávid Ferencnél olvashatjuk - anélkül nevezte Krisztusnak, Isten szent Fiának, Urunknak, hogy ezzel istenségét is magáévá tette volna. A múlt század modern gondolkodásában olyan váitozást fedezhetünk fel, amely a hagyomá­nyos nyugati kereszténység trinitárius tanának a mai ember hitvilágához való közelítését jelzi, míg az unitarizmus a Dávid Ferenc-i alapról a historizmusnak és a racionalista humanizmusnak engedve, az evangéli­umi Jézus Krisztus-képbõl csak a történeti Jézus megvallásában látja hitének alapját.

Korunk, a 20. század trinitárius kereszténységének teológiája, ha megfogalmazásában változatlan marad is, magyarázataiban jelentõs közeledést mutat a klasszikus unitarizmus Krisztus-értelmezéséhez, ugyanakkor viszont a 19. Század és a jelenkor – a történeti Jézushoz vagaszkodó - hitfelfogása felhagyott a klasszikus unitarizmusban vallott ember-Krisztus megvallásával. Ez az eredeti unitárius megfogalmazás félreérthetetlenül vallotta Jézus emberségét és krisztusságát, de utasí­totta el a neki tulajdonított isteni egylényegûséget. Nem állja meg tehát a helyét az 1968-as megfogalmazású (Kiss Elek-féle) káténak az a ma­gyarázata, hogy Jézust azért nem tartjuk Krisztusnak, mert ez egyenlõ lenne istenségével. Ez a káté levonja azt a következtetést is, hogy a kereszténységen belül külön kell venni az unitáriusokat, mint Jézust kö­vetõket és az egész kereszténység többi egyházát, amelyek Krisztust vallók. Ehhez még hozzáolvasható az általánosan használt kátéban az a nyilvánvalóan helytelen magyarázat is, amely a keresztény (christia­nus) megnevezést nem Krisztus, hanem Jézus-követõnek értelmezi.

A múlt század végén az unitarizmus magát az egyetemes keresztény anyaszentegyházhoz tartozónak vallotta és hitvallása is még azonos volt az Apostoli Hitvallással, elhagyva belõle az "alászállt a poklokra" mon­datot. A magyarországi unitárius egyház ma is, folytatva a 19. század és a 20. század elsõ felének hagyományát, magát az egyetemes ke­resztény anyaszentegyház részének vallja, míg az erdélyi "tiszta" unita­rizmus, követve fentebb jelzett önelhatárolását a kereszténységen belül, már nem hangoztatja az egyetemes kereszténységhez való kötõdését és csak az unitárius anyaszentegyházról beszél. A két unitárius egyház felfogása közötti eltérésbõl bizonyos következtetések születhetnek a ke­reszténység egészéhez való viszony megítélésében. Ha a különbsége­ket és a különállást kívánja valamely okból az unitarizmus nyomatéko­sítani, akkor másképpen hangsúlyoz, mintha az ökumenizmusban látja a kereszténység és saját unitárius kereszténysége fennmaradásának zá­logát. Hans Küng a Kereszténynek lenni sorai között már jelezte és két legújabb idézett könyvében részletesen is kifejtette, hogy posztmodern korunk vallási paradigmája csak a ökumenizmus lehet, és nincs okunk kételkedni abban, miszerint nagyon jogos ez az álláspontja.

Az élõ Krisztus

A Máté szerinti evangéliumban olvashatjuk a jézusi mondatok egyik legmaradandóbb kijelentését: "Mert ahol ketten vagy hárman összegyûl­nek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18, 20). Még egy hasonló tartalmú idézet, ezúttal a János szerinti evangéliumból: "Rövid idõ, s a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert élek és ti is élni fogtok... az Atyámban vagyok, ti bennem s én bennetek" (Jn 14, 19-20). Jézus fel­támadásának hite a kereszténység lényegétõl elválaszthatatlan, miként azt Pál apostol írta a Korintusziakhóz intézett elsõ levelében: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak és nincs értelme a ti hiteteknek sem" (1 Kor 15, 14). Ezek az evangéliumi és páli idézetek jó alapot nyújtanak ahhoz, hogy Jézus Krisztus feltámasztásá­nak hitét korunk kereszténye, unitárius kereszténye számára is nyitottá, érthetõvé, követhetõvé tegyük. Az Apostolok Cselekedeteiben Péter be­széde úgy fogalmaz, hogy: "Azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Isten Urrá és Krisztussá tette" (Ap Csel 2, 36).

A Jézus teste nélkül talált sír, a feltámasztott és a tanítványoknak testi valóságban megjelent Jézus a ma embere számára nem ofyan hitbizony­ságok, mint voltak az evangélisták korában és körében. De a hit abban, hogy a Názáreti Jézus kereszthalála és eltemetése nem vetett véget az õ küldetésének, hanem az ma is él és hat a benne hívõ és az õt követõ keresztényekben, változatlan feltétel ma ugyanúgy, mint volt már az elsõ évtizedek keresztény közösségeiben. Ha visszaemlékezünk a két fen­tebbi evangéliumi idézetre, akkor arra kellene választ adjunk, hogy ha ketten vagy hárman, ha bibliaórákon vagy istentiszteleteken összeülünk, velünk lehet-e Jézus vagy nem? Természetesen nem testi valóságában van velünk, hanem lélekben. Ha nem hisszük azt, hogy lelkünkben ott lehet, akkor nélküle a hitnek, az istentiszteletnek nincs hitelessége, kiü­rülne a mi kapcsolatunk Istennel. Lássuk be, hogy mi Istent ma is csak Jézus útján kereshetjük és találhatjuk meg. Ha az Isten és ember közötti kapcsolatot közvetlennek valljuk is, erre a közvetlen Atya-Fiú kapcsolat­ra tõle kaptuk a példát és az õ példáját követve nyílik erre lehetõségünk. Jézus feltámadásának hite nem a halál utáni, erre a földre, az emberi

élet síkjára való visszatérést jelenti, hanem azt a hitet tükrözi, hogy Jézus élete, tanításai, példaadása, legfõképpen pedig Istenrõl és Isten országáról szóló kijelentései az õ halálával nem hulltak a semmibe, Isten mindezeket nem hagyta veszni, hanem gondoskodott arról, hogy tanít- ` ványai és követõi lelkében, az egyházi gyülekezetek hitében tovább él­jenek. Jézus nem a biológiai életben, hanem a transzcendens létezés dimenziójában él tovább és leghívebben azok a fentebb idézett jánosi sorok tükrözik ezt, amelyek szerint Jézus a benne hívõk számára el sem ment, itt maradt közöttük és bennük, abban a keretben, amelyet az emberi ön-transzcendencia, a lélek jelent. Csak ezen a síkon, a hit síkján értelmezhetõ a feltámadás. A mennybemenetel lukácsi leírásában a ho­gyan (ti. a tanítványok szemeláttára felvittetett a mennybe) nyilvánvalóan nem valóságos történés hanem a hitet tükrözõ elképzelés. A lényeg azonban nem mást jelent, minthogy Krisztusként a transzcendens léte­zésbe került az Atya mellé. Ezt a transzcendens létezést akkor az égben képzelték el és oda emelte Isten a transzcendensen továbbélõ Krisztust. Ma Istent nem tudjuk térben elhelyezni, betölti transzcendensen az egész teremtett kozmoszt, immanens az egész világmindenségben és benne az emberi világban, az emberi lélekben. Az Isten mellé felvitetett Jézus ugyanazon a létsíkon fogható fel, ott él tehát tovább, ahol az Atya

is, az emberi lélekben, a keresztény emberi hitben.

Budapest, J995. október

UNITÁRIUS BIBLIAI ÓRÁINK 1.

DR. SZTANKÓCZY ZOLTÁN

A Máté, a Márk és a Lukács

szerinti evangéliumok magyarázatai

MAGYARORSZÁGI UNITÁRIUS EGYHÁZ TEOLÓGIAI INTÉZETE

Heltai Gáspár Kft.

Budapest, 1996

Elõszó

Különbözõ okok egyidejû hatása érlelte meg annak gondolatát, hogy az Újszövetség megismerésében elmélyedni kívánó unitáriusok, illetve az unitarizmus íránt érdeklõdõ hívek számára magyarázó szövegeket ál­lítsunk össze. Az egyik ilyen ok, hogy a bibliaórák és a bibliakörök kere­tében a foglalkozásokon ne ötletszerûek legyenek a témák, hanem elõre eltervezett sorozatokban egymáshoz kapcsolódjanak és végsõ céljukban az unitarizmus evangéliumi vallás jeflegének bizonyosságát erõsítsék és a bibliaórákat majdan követõ vallási órák eredményességét megalapoz­zák. Egy másik ilyen ok, hogy a Biblia és különösen az Újszövetség olvasását és a benne való elmélyedést egyre többen nem szervezett közös foglalkozások keretében óhajtják vagy tudják megoldani, hanem önmagukban, önállóan, és ehhez az unitárius indíttatású kiegészítõ ma­gyarázatok hathatós segítséget nyújthatnak. Egy harmadik okként azt a tényt vehettük figyelembe, hogy a magyar nyelvû Biblia-irodalom az el­múlt évtizedben rendkívüli mértékben felvirágzott és nem csupán új for­dítású vagy megújított nyelvezetû bibliák jelentek meg, hanem olyan bib­liamagyarázatok is protestáns és római katolikus szerzõktõl, amelyek a bibliakutatások legújabb eredményeire és az emberi gondolkodásban megtett lépésekre is támaszkodva, elõsegíthetik az unitárius értelmezé­sek korszerûségét, és az ökumenikus értelmezések közelítését is.

Akár bíbliaórákon, bibliakörökben valósul meg az Újszövetség átfogó megismerése, akár pedig önálló foglalkozások keretében, számolni kell azzal, hogy ez csak hosszabb idõ alatt és fokozatosan teljesülhet. Elsõ lépésben a három szinoptikus evangélium feldolgozása lehet az optimá­lis célkitûzés, vagyis a Máté, a Márk és a Lukács szerinti evangéliumé. Indokoit ez annak ellenére is, hogy Pál apostol több levele idõrendben megelõzte az evangéliumi szövegek leírását, és annak ellenére is, hogy a kereszténységben megfogalmazott több alapvetõ hitelv máig Pál apos­tol leveleire épült. Az unitarizmusnak határozott jegye az evangéliumokra való legközvetlenebb hivatkozás és bibliai foglalkozásainak kezdõ lépé­sei is csak az elsõ három evangélium magyarázatai lehetnek. A követke­zõ lépést majd a János szerinti evangélium jelenti, míg a harmadikban Pál apostol levelei következhetnek. Minthogy egy ilyen, háromkötetes új­szövetségi magyarázat összeállítása is többéves feladatot jelent, az Új­ szövetség többi könyvének, így az Apostolok cselekedeteinek és a kato­likus (közönséges) leveleknek - negyedik kötetként - a feldolgozását csak az elsõ három lépcsõ megtétele után indokolt tervbe venni.

A fenti indíttatású magyarázatokat a két legtekintélyesebb bibliakiadás szövegére építjük elsõsorban, így

a Stuttgarti Magyarázatos Bibliára (STUTTGARTER ERKLAERUNGS­BIBEL, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 1992) és

a Jeruzsálemi Bibliára (LA BIBLE DE JÉRUSALEM, Les Éditions du CERF, Paris, 1988).

A közös vagy akár az egyéni bibliafoglalkozások nyilvánvalóan nem támaszkodhatnak közvetlenül ezekre az alapmûvekre, hanem a magyar nyelvû Biblia-kiadványokra épülnek. Ezek közül elsõ helyre a Magyar Bibliatársulat revideált szövegû új fordítású

BIBLIÁ-ját választottuk (Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1993) több okból is. Egyrészt, mert közvetlenül az eredeti görög nyelvû szövegek új fordítását adja és gondosan utal mindazokra a szövegrészekre, amelyek különféle utakon utólag kerültek be a korábbi fordításoknál alapul vett forrásokba. Másrészt, mert ez a Biblia adja majd a közeljövõben magyar nyelven is megjelenõ Stuttgarti Magyarázatos Biblia alapszövegét. További érv az új fordítású Biblia ala­pul vétele mellett, hogy a nemrég megjelent és az evangéliummal való foglalkozások szempontjából rendkívül hasznos

SZINOPSZIS (Kálvin János Kiadó, Budapest, 1994) is ennek a szöve­geit állította egymással párhuzamba.

Ugyanakkor szeretõ gondot érzünk és táplálunk a Károli Biblia iránt is amelyik hiveink körében is a legelterjedtebb és a leginkább kedvelt. A foglalkozásokon felolvasott szövegeket is elõszeretettel a legújabb kia­dású Károli Bibliából vesszük

SZENT BIBLIA (Magyar Bibliatársulat, Budapest, 1993).

A harmadik alapul vett kiadványt a Szent István Társulat által Buda­pesten 1992-ben kiadott

BIBLIA jelenti, amely a Jeruzsálemi Bibliára támaszkodó bõséges ma­gyarázatokat is tartalmaz. Ugyan nem a közös foglalkozások keretében, de a magyarázatok biztossága érdekében az eredeti görög újszövetségi szövegnél és a Vulgata latin fordításánál

a NOVUM TESTAMENTUM GRAECE ET LATINE (Sumptibus Pontifi­cü Instítuti Biblici, Romae, 1984) kiadását is segítségül vettük.

A fentiekben megnevezett bibliák mellett, a magyarázatok bõvítése és mélyítése érdekében támaszkodunk azokra a legújabb kiadású újszövet­ségi magyarázó munkákra, amelyeket az érdeklõdõk és a résztvevõk jelenleg is beszerezhetnek és az Unitárius Egyház könyvtárában is meg­találhatók:

Ravasz László: AZ ÚJSZÖVETSÉG MAGYARÁZATA (Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1991)

Szathmáry Sándor: BIBLIAISMERET II. ÚJSZÖVETSÉG ( Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991)

Jakubinyi György: MÁTÉ EVANGÉLIUMA (Szent lstván Társulat, Bu­dapest, 1 991 )

Kocsis Imre: LUKÁCS EVANGÉLIUMA (Szent István Társulat, Buda­pest, 1995)

Jeremias, Joachim: JÉZUS PÉLDÁZATAI (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1990)

Schweizer Eduard: DAS EVANGELIUM NACH MATTHAEUS (Van­denhoeck & Ruprecht, Göttingen-Zürich, 1986)

Schweizer, Eduard: DAS EVANGELIUM NACH MARKUS (Vandenho­eck & Ruprecht, Göttingen-Zürich, 1983)

Schweizer, Eduard: DAS EVANGELIUM NACH LUKAS (Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen-Zürich, 1986)

Schmithals, Walter: EVANGELIUM NACH MARKUS I-II Ökumenischer Kommentar (Gütersloher Verlagshaus, 1986)

Schneider, Gerhard: DAS EVANGELIUM NACH LUKAS I-II Ökume­nischer Kommentar (Gütersloher Veriagshaus, 1990)

Jubileumi kommentár: AZ ÚJSZÖVETSÉG KÖNYVEINEK MAGYA­RÁZATA (Kálvin János Kiadó, Budapest, 1995.).

Az Újszövetség magyarázatainál felhasznált fentebb felsorolt forrás­munkák mellett hasznos szolgálatot tett és tesz több lexikális kiadvány is, mint a

KERESZTYÉN BIBLIAI LEXIKON, Szerk: Bartha Tibor (Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1993-1995) BIBLIAI LEXIKON, Haag, Herbert (Szent István Társulat, Budapest, 1989)

DIE BIBEL VON A-Z, Stubmann, Matthias (Karl Müller Verlag, Erlan­gen, 1990).

2000 JAHRE CHRISTENTUM, Stemberger, Günter (Karl Müller Ver­lag, Erlangen, 1990).

A magyarázatok terjedelmét és mélységét igyekeztünk a bibliaórai (il­letve az egyéni) foglalkozások kereteihez és igényeihez igazítani, szem elõtt tartva, hogy nem a teológusképzés szintje lehet a mérvadó, hanem a hívek olyan köre, akik egyházi tisztségük ellátása érdekében, illetve más társadalmi tevékenységük mellett szeretnének közelebb kerülni az Újszövetség, ezen belül az evangéliumok jobb megismeréséhez. Gondot jelentett a három elsõ evangéliummal kapcsolatban annak mérlegelése, hogy külön-külön kapjanak-e magyarázatokat (miként a teológiai akadé­miai oktatásban) vagy kiséreljük-e meg együttes (szinoptikus) áttekinté­süket. Ez utóbbi megoldás választásában nyomós érv volt, hogy Szath­máry Sándor sikerrel oldotta meg az egész Újszövetség tematikus és nem külön könyvek szerinti magyarázatát és még inkább, hogy Ravasz László 1991-ben újból kiadott Az Újszövetség magyarázata címû könyve már négy évtizeddel ezelõtt ezt az utat választotta, elõszava szerint ha­sonló céllal és megfontolással. A budapesti unitárius templomok köré szervezett bibliabaráti körök, illetve bibliaórák eddigi tapasztalatai igazol­ták ezt az elgondolást. Az elsõ lépésben a Nagy Ignác (volt Koháry) utcai gyülekezet bibliabaráti körében indultak be ilyen keretekben a bibliaórák és teljes áttekintéssel megoldották 1993-1995 években a szinopti­kus evangéliumok párhuzamos magyarázatát. Itt most már az 1995-1997 évekre programozva a János szerinti evangélium tanulmá­nyozása folyik (és 1997-1999-re tervezik Pál apostol leveleinek magya­rázatát). A Hõgyes Endre utcai gyülekezet bibliaóráin a Nagy Ignác utcai tapasztalatok és magyarázatok szövegeinek felhasználásával 1995-ben indultak a bibliaórák a szinoptikus evangéliumokkal. A harmadik gyüleke­ben, Pestszentlörinccen a bibliaórák ugyancsak ezeket a magyarázatokat veszik majd alapul a következő évben, amikor a második gyülekezetben a János evangélium magyarázatára készülnek.

Az egyes magyarázó kötetek címe - Unitárius Bibliai Óráink - arra is utal, hogy ezek a magyarázatok a fenti három bibliakör foglalkozásaira készültek, és az unitárius jelzõt korántsem lehetne úgy értelmezni, hogy a magyar unitárius egyházak valamilyen általánosan elfogadott és alkal­mazott magyarázatairól lenne szó. Miként azt a katolikus és protestáns újszövetségi magyarázatok könyvtárnyi bõsége is tükrözi, még a dogma­tikus kereszténységen belül is igen sokféle, egymással nem is teljesen egyezõ magyarázat is létjogosult lehet. A hitbeni nyitottsággal jellemez­hetõ unitarizmusban az evangéliumok magyarázatainál különbözõ válto­zatok ugyancsak helyet kaphatnak. Felmerülhet olyan kérdés is hogy milyen alapon minõsülhetnek unitáriusnak ezek a magyarázatok azon kívül, hogy unitáriusok körében formálódtak, amikor a forrásmunkák kö­zött unitárius mûvek nem szerepelnek. Bár az Újszövetséggel kapcsola­tos dolgozatok és értekezések összegyûjthetõk lennének és sok kérdés megvilágítását kínálhatnák, a helyzet mégis az, hogy teljes és egységes szemléletû újszövetségi vagy evangéliumi unitárius magyarázatok eddig még nem jelentek meg. Nagy segítséget jelentene a hívõknek és az ér­deklõdõknek és megkönnyitette volna az evangéliumi és újszövetségi magyarázatok sikeresebb megoldását, ha az unitárius teológusok képzé- sét szolgáló akadémiai szintû magyarázatok a nyilvánosság számára is megjelenhetnének, bár feltételezzük, hogy a bibliaórák és bibliakörök si- keres munkájához az ebben a könyvben szereplõ magyarázatokra akkor is szükség lenne. Arra gondolva, hogy a könyvünkben bemutatott magyarázatokkal kap- csolatban olyan egyetértõ, egyet nem értõ, kiegészítõ vélemények is fel- merülhetnek, amelyek elmélyíthetik a csoportos és az egyéni foglalkozásokat, illetve egy valamikori késõbbi kiadás tartalmát javíthatják, az egyes foglalkozásokhoz (1-tõl 40-ig) egy-egy féloldalnyi helyet biztosít a könyv Jegyzetek számára. Mind a budapesti Unitárius Teológiai Intézet, mind pedig a szerzõ aki maga is az intézetnél munkálkodik, szívesen és köszönettel venné, ha ezek a megjegyzések nemcsak az olvasó példá- nyában elrejtve maradnának meg, hanem hozzá is eljutnának, az olvasókban kialakult vélemények megismerése és hasznosítása érdekében.

Budapest, 1996. Június

Befejezõ kommentár 1.

A kereszt és a feltámadás

Pál apostol az elsõ korinthusi levélben (1 Kor 15, 14) azt írja, hogy: Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. A test feltámadásáról pedig ugyanabban a levélben azt írja, hogy elvettetik az érzéki test, feltámasztatik a lelki test (1Kor 15,53), mert a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie és a halandónak, halhatatlanságba.Jézus Krisztus feltámadása a kereszt­halálból már a korai keresztény közzösségek hitéletének saroktételévé vált és maradt is mind a mai napig. Az apostoli hitvallás is a test feltáma­dásának és az örökéletnek a hitével fejezõdik be. Az evangéliumi hagyo­mányok és az evangéliumi szövegek semmiféle kételkedést nem tükröz­nek ebben a vonatkozásban, sõt a legalapvetõbb bizonyosságnak vallot­ták és írták. Az apostoli hitvallásnak az a kíjelentése miszerint Jézus Krisztus dicsõségesen üjra eljön és megítéli majd mind a holtakat, mind az élõket, a korabeli keresztények közösségeiben ugyancsak határozott bizonyosságú várakozást jelentett. Az evangéliumi szerzõk a saját kö­zösségeikben élõ hitbõl indultak ki, amikor megszerkesztették szövegei­ket. A keresztény közösségek és az evangélisták hite számára Jézus Krisztus élt és közeli, újbóli eljövetelét várták is és "Jövel Urunk" felkiál­tással hívták, nem félve, hanem bizakodva az ítéietében. Rendszeressé vált szeretetvendégségeik keretében hitték, hogy közöttük van, amikor a kenyeret és a bort az õ emlékezetére magukhoz vették.

Az emberiség kétezer éves története tanúsítja, hogy a kereszténység szerepe idõben is, térben is rendkívüli mértékûvé vált, ami Jézus Krisz­tus azóta is, ma is élõ hatását tükrözi. Az a halálos ítélet, amellyel el akarták õt tüntetni, visszájára fordult, mert keresztre feszítése éppen a kereszténység térhódításának egyik alapkövévé vált. Nem testének feltá­madása, hanem egyrészt az abba vetett hit de még inkább az emberi­ségre gyakorolt hatások hordozták Jézus élõ jelenlétét mindmáig és a jövõben is. Õ maga is utalt erre a János szerinti evangéliumban leírt búcsúbeszédében, hogy ha a világ õt halála után nem is látja többé, tanítványai látni fogják, mert õ akkor is élni fog közöttük és bennük. Ebben a maradandó, folyamatos jelenlétben van a feltámasztás és a mennybemenetel értelme.

A "végsõ idõk", a halál, a halhatatlanság, a feltámadás, az örökélet az emberi lelki és szellemvilág kiemelkedõ fontosságú kérdései, amelyre csak részben adhat az ember ismeretekkel alátámasztott válaszokat (fõ­képpen a létezõ világot és az emberi jelent illetõen), míg a kérdések nagy részére vonatkozóan ismereteink, tapasztalataink nem lehetnek, következésképpen a válaszok csak bizonytalanok, feltételesek, kétsége­sek, egymással ellentmondóak, amelyekben az emberi csalhatatlanság állítása teljesen megalapozatlan lenne. Kétségtelen, hogy a keresztény teológiák egyrészt az ószövetségi zsidóknál kialakult, másrészt a görög gondolkodásban megismert felfogásokra támaszkodnak, amelyek azon­ban egymással nem könnyen egyeztethetõk össze. A Bibliában a halált nem a test és a lélek szétválasztása jelenti, és a testtõl teljesen függet­len halhatatlan lélek nem a bibliai, hanem a görög filozófiai gondolkodás terméke. Minthogy Isten ura az életnek és ura a halálnak, a halál bekö­vetkeztében az ószövetségi hit általában Isten ítéletét látta, amelyet rendszerint valamilyen bûn büntetéseként küld Isten az emberre. Az Uj­szövetségben voltaképpen ugyanez a gondolkodás folytatódik, és a ha­lált a bûn következményének tekinti. A kereszténység túlnyomó nagy ré­szében ma is úgy fogalmazzák meg a halál jellegét, hogy az a bûn kö­vetkezménye, és az ember Isten szándéka szerint nem lenne halandó, ha nem vétkezett volna. Az ószövetségi teremtéstörténet szerzõinek a világról való ismeretei nem csupán mai ismereteinkhez viszonyítva voltak nagyon megalapozatlanok, de a korabeli görögök tudásához képest is nagyon naivak voltak. Elkövették azt a tévedést (ami egyébként ma is gyakori), hogy vallásos hitükbõl kündulva vázolták fel maguknak világ- és emberképüket. Minthogy Isten tökéletes és szent, az õ hasontatosságára teremtett ember is bûntelen és örökéletû kell legyen. Minthogy pedig ta­pasztalni kellett akkor is a bûn jelenlétét és a halált is, a kettõt ok és okozatként egymáshoz kapcsolva, az emberi halhatatlanság elvesztésé­nek okaként a bûnt jelölték meg, amelyet Ádám õsbûnére vezettek visz­sza és tõle áteredõ (eredendõ} bûnnek jelölték. Noha Jézus és az evan­géliumok egyáltalán nem tesznek említést errõl a bûnrõl, a keresztény­ség egész korai idejében kialakult az eredendõ bûn tana és a megváltás olyan értelmezése, mintha Jézus Krisztus ettõl váltotta volna meg az em­bert. Jézus az evangéliumok szerint korának emberét saját bûnösségétõl akarta megtérésre, elfordulásra téríteni, hogy átmenthesse a rövidesen beköszöntõ Isten országában való életre. A ma embere Isten teremtõ munkáját egészen másképpen értelmezi, mint ahogyan azt Mózes elsõ könyvének szerzõi elgondolták, mert ellentétben az utóbbi statikus és befejezett ember- és világképével, ma úgy ítéljük meg, hogy Isten egy fejlõdõ világot teremtett, amelyben a teremtés ma is tartó folyamat. Az ember ennek a teremtõ fejlõdésnek legmagasabb rendû és legkésõbb kialakult tagja, aki tudatának fokozatos fejlõdése során emelkedett az élõvilág csúcsára. A bûn és az erény, a jó és a rossz megkülönböztetése csak gondolkodása fejlõdésének magasabb szintjén alakulhatott ki. Nem a tudásra való törekvés büntetéseként kapta a halált, de kétségtelen, hogy tudása révén jött rá arra a tényre, hogy halandó. Ez a felismerés valóban nem ad okot az örömre, de az sem tagadható, hogy fontos sze­repet játszik abban, hogy életének igyekszik tartalmat adni, a rendelke­zésére álló idõ alatt aktívan alkotni. Az ember halála nem bûntetés, hanem a fejlõdés fontos eszköze, mert a generációk folyamatos váltása nélkül az emberiség fejlõdése nem bontakozhatna ki. A keletkezés-léte­zés-elmúlás, a születés-élet-halál nem csak az emberre, hanem az egész teremtett világra általánosan érvényes jelenség. Nem büntetés, hanem nélkülözhetetlen feltétele a teremtett világ fejlõdésének. Így ért­hetjük ezt Jézusnál is a búzaszem példáján, amelynek földbe kell esnie és meg kell halnia ahhoz, hogy sokszoros termést hozzon (Jn 12, 24). De ugyanezt igazolja Jézus személyes halála, amely nélkül nem virágoz­hatott volna ki a kereszténység csodálatos fája és nem adhatta volna két évezred olyan gazdag termését. Az ember egyedi éiete az egész embe­riség örökkévaló fejlõdésének szerves része. Nem úgy, hogy hangsúlyta­lanná tenné az egyedek életét, hanem hangsúlyt ad a másokért, az egé­szért való élet fontosságának. Jézus ennek is felülmúlhatatlan példáját adta. Teljesen új, egyedi utat járt, amelyen végig megõrizte csorbítatlan egyéniségét és szabadságát, ugyanakkor teljesen csak másokért és so­hasem önmagáért munkálkodott.

Az emberrõl kialakult mai ismeretek a test és a lélek tekintetében vol­taképpen közelebb állnak a Jézus korabeli zsidóság felfogásához, mint a Jézus halála utáni korai évszázadokban, görög filozófiai hatásra kialakult és máig is vallott keresztény gondolkodáshoz. Ellentétben a test, a lélek és a szellem, létezésben is elkülöníthetõ három alkotórész feltételezésé­vel, és ellentétben a halhatatlan léleknek a testtõl független önálló léte­zésével, a mai gondolkodás a test és a szellem (lélek) létezését együtt, egymáshoz szervesen kötötten és egymástól elválaszthatatlan kötelék­ben fogja fel, mint a létezés külsõ formáját és bensõ tartalmát. Még a materialista felfogás sem cáfolja azt a felismerést, hogy az ember érzé­kelhetõ testi létezésével együtt létezik az "emberi én" és ez voltaképpen nem különbözik az emberi bensõ szellemi-lelki tartalomtól. Ez a bensõ, az "én", a szellemi-lelki tartalom egyrészt a szülõktõl és õsöktõl szárma­zó átöröklés útján, még döntõbb mértékben pedig a születés utání társa­dalmi behatások révén formálódik. A világmindenségben az élet jelenti a fejlõdés útját és az élet fejlõdése ad értelmet és célt a mindenség létezé­sének. Az élet, a létezés legmagasabb szintjét az ember képviseli, akinél pedig éppen a bensõ tartalom, a tudat fejlõdésének van meghatározó szerepe. A teremtés óta a fejlõdés folyamata meghozta az élet kialakulá­sát, az élet fejlõdése az ember megjelenését, az ember fejlõdése a tudat, a gondolat, az értelem dinamikáját, amelyre még hatalmas távla­tok várnak. Az élet fejlõdését örökkévalónak mondhatjuk, mert bár kellett lennie kezdetének, következésképpen beteljesüléssel véget is érhet, de a két végpont az alfa és az omega közötti idõtáv tartamának korunk generációi gondolkodásában nincs meghatározó szerepe. Az élet, a gon­dolat, a szellemi-lelki fejlõdés hordozói és megvalósítói az egymást váltó generációk egyedei és közösségei. Ilyen módon minden egyed, minden egyes ember életében hordozója az örökéletnek és ezt az egyszer betöl­tött szerepet az egyedi halál már nem szüntetheti meg és része marad az örökéletnek.

Jézus, az evangélisták a világmindenséget és az embert még nem láthatták és nem is látták úgy, ahogyan korunk ismeri. A teremtés óta eltelt idõt egészen közelinek, évezredekkel mérhetõnek vélték és benne az embert lényegében változatlannak, az elsõ embert pedig hozzájuk teljesen hasonlónak. Nem folyamatos fejlõdésnek értelmezték az ember pályáját, hanem ellenkezõleg, feltételezték az édeni aranykort, amelybe a megváltás révén vissza lehet jutni és örökké tartóan megõrizni. Na­gyon lényeges azonban azt is megérteni, hogy õk ezt a közel várható új édent, Isten országát nem valahol a földön kívül, hanem határozottan itt a földön, új, de a jelenlegit felváltó és folytató emberi társadalomban gondolták el. A feltámadás után itt a földön kerülnek ítéletre, amelyben az Emberfia lesz a bíró, az Atyától kapott hatalomná) fogva. Isten maga mindebben közvetlenül nem vesz részt, megmarad változatlanul a min­denség urának. Az ítélet gondolata a kereszténységben általában máig fennmaradt, de az eltelt két évezred ezt sem hagyhatta változatlanul. Jézus és kora a feltámasztást és az ítéletet egészen közeli, egyszeri történésként várta, amely egyidejûleg átvezet az örökélet (vagy örök kár­hozat) országába. A megelõzõ földi életnek nincs további folytatása, az emberi történelem ebben a világban véget ér, az Isten országában pedig csak az oda bejutottak részesülhetnek a változásoktól mentes örök élet­ben. A kereszténység végül is hamar szembe került azzal a problémával, hogy az ítélet, amely minden holtra és élõre kiterjed, egyre beláthatatla­nabb messzeségbe kerül, viszont az egyes ember halála itt van a min­dennapokban. Az egyéni halál és a kollektív ítélet között nem évszáza­dok, hanem végtelennek tûnõ idõ, akár évmilliók is lehetségesek (sõt ma már a földön kívüli folytatása is elgondolható). A kollektív utolsó ítélet gondolatának fenntartása és az egyéni halál megtapasztalása megérlel­te a kettõs, a mindenkori konkrét és a végítéletet követõ második halál gondolatát. Az új katolikus katekizmus szerint a keresztény hívõ a halált úgy tekinti, mint az örök életbe való belépést és a Krisztushoz való érke­zést. A halál véget vet az emberi életnek és az isteni kegyelem befoga­dására (vagy elutasítására) csak a halál pillanatáig van lehetõség. A ha­lált követõen a halhatatlan emberi lélek mindjárt "különítélet" alá esik, amelyben vagy megkapja a közvetlen belépést az örök boldogságba, vagy az örök kárhozatra vetést (illetõleg a tisztítóhelyen eltöltendõ végsõ tisztulás lehetõségét). Mindebbõl nyilvánvaló, hogy az egész múlt-jelen -jövõ emberiség végsõ ítélete - amely majd az idõk végén lesz esedé­kes, Krisztus második eljövetelével - az egyházak és az egyes hívõk számára inkább háttérbe kerül és elõtérben éppen a mindenkori, egyedi különítélet áll, amelynél az életben megélt és gyakorolt szeretet jelenti a megítélés alapját.

A végsõ idõre, a halálra és az örökéletre vonatkozó unitárius válasz­keresés egyszerûbb magyarázatokhoz jutott ugyan, de semmiképpen sem állítható, hogy ezek jobban érthetõk lennének. Minthogy minden­ féle tapasztalattól és ismerettõl távoli kérdésekrõl van szó érthetõ, hogy egyetlen választ sem lehet véglegesnek, bizonyosságnak tekinteni. Az unitárius megfogalmazások a testtõl függetlenül és örökkön élõ lélekrõl tanítanak és vallják a halál utáni jutalom vagy büntetés hitét. Az emberi lélek Istenben válik az örökélet részesévé és Isten a földi élet megvizs­gálásával hozza meg ítéletét a jutalomra vagy a büntetésére. Az unitári­us válasz annyiban tér el, hogy nem beszél az utolsó ítéletrõl és a tisztí­tóhelyrõl, hanem csak az egyszeri külön ítéletrõl. Minthogy a külön ítélet a halál pillanatában esedékes, a jutalom és a büntetés meg kell kezdõd­jék Istenben (jutalom esetén) vagy Istentõl kárhozatra juttatva (büntetés esetén), ami ki nem mondottan ugyan, de a mennyország és a pokol valamiféle létezését is feltételezi. A testi feltámadásról való hallga­tás önmagában még nem ad megoldást, hiszen a feltámadt testet már Pál apostol is csak "szellemi testnek" állította, aminek lényege az emberi egyed, a személyiség, az "emberi én" továbbélése az örökkévalóságban.

A tudni és hinni, a hinni és érteni viszonya ezekben a "végsõ" kérdé­sekben érthetõen aligha vezethetnek végérvényes válaszokhoz. Amit a tudás elérhet, az legfeljebb a minden élõt elérõ halál bizonyossága. Ezen a bizonyosságon túl a világról és az emberrõl való ismereteink alapján még az is megalapozottnak vehetõ, hogy a mennyország, a pokol, a tisztítóhely valóságos térbeli és az emberi világon kívüli létezése, úgy szintén az ezeket benépesítõ lények (angyalok, ördögök stb.) léte nem illeszthetõ az emberi ismeretek, a tudás keretébe. Nyilvánvaló, hogy a transzcendens létezés része az ember hitvilágának, mégis szükséges, hogy az ne ellenkezzék az emberi értelemmel, tehát ne érthetetlenül é­püljön be a hitbe. A vallásos hit kifejezetten a transzcendens létezésre irányul, amely nem lehet egyszerûen a képzelet szüleménye, hanem olyen létezõ, amely nem számításokkal és kísérletekkel igazolható. A földön kialakult bioszférán belü) az élet fejlõdése az egész emberiség gondolatvilágát, tudatát is összefüggõ egységgé (tudat-, gondolatszférá­vá, noo-szférává) szervezte, amely ugyanúgy él, fejlõdik, gazdagodik, mint a bioszféra emberi szereplõje. Az ember születésével nem csupán a bioszférába, a testi életbe lép be, de a biológiai úton vele együtt szüle­tett lélek ennek a tudatszférának részesévé válik. Ennek a szférának az emberi tudásvilág és az emberi hit- és erkölcsvilág egyaránt tartozéka; ebbõl gazdagodik és ezt gazdagíthatja az egyes ember egész biológiai élete során, ha életét, érzelmeit és cselekedeteit a szeretet, az emberi szolidaritás és a világ Ura, Isten iránti szeretet irányítja és tölti el. A halál lezárja a bioszférában megvalósult életet, de a tudat, a lélek, a gondolat transzcendens szférájában a már egyszer létezett emberi élet örökre megmarad és attól függõen, hogy betöltötte-e a szeretet törvényét és hordozta-e az Istenhez tartó emberi fejlõdést vagy pedig szembeszegül vele, lehet ez az öröklét üdvös vagy kárhozatos, jelentheti a mennyor­szágot vagy a poklot.

Befejezõ kommentár 2. - Isten országa

Az evangéliumban való elmélyedés nem hagyhat kétséget abban a tekintetben, hogy Jézus egész munkálkodása, következésképpen igehir­detése és keresztvállalása is ahhoz a fogalomhoz kapcsolódott; amit Márk és Lukács Isten országának, Máté Mennyek országának, János pedig Örökéletnek vagy egyszerûen csak Életnek nevez. A megnevezés­beni eltérések nem érintik a tartalom azonosságát. A zsidókeresztények­hez forduló Máté Isten nevének kimondását, szájra vételét akarta így elkerülni, János pedig úgy ítélte meg, hogy az õ hellénkeresztény olvasói számára ez a jobban érthetõ lényeg. A bibliamagyarázatok általában úgy vélik, hogy ha használta is Jézus mindegyik kifejezést (sõt olykor az Atya országát vagy egyszerûen csak az országot) leginkább a szinoptikus szerzõk szóhasználata, ezen belül a Márknál általános Isten országa áll­hatott hozzá a legközelebb. Ehhez még azt is hozzá lehet fûzni, hogy az országgal való fordítás az eredeti görög kifejezéshez jobban igazodva inkább "királyság, uralom", vagyis Isten királysága, uralma lehetne.

Márknál