Letöltés rtf-ben:  http://www.unitarius.hu/hitvallas/csikigabor.rtf

AZ ANGOL ÉS AMERIKAI UNITÁRIUS TÁRSULATOK

ÁLTAL LÉTESITETT UNITÁRIUS MISSZIÓ HÁZ KIADVÁNYA

HISZEK EGY ISTENBEN…

UNITÁRIUS HITVALLÁS

Írta: DR. CSIKI GÁBOR

UNITÁRIUS LELKÉSZ

MINERVA IRODALMI ÉS NYOMDAI MÜINTÉZET R.T.

Cluj-Kolozsvár

1926.

TARTALOM:

Ajánlat …………………………………………………………………….. 1.

Bevezetés …………………………………………………………………. 2.

Hiszek egy Istenben. ……………………………………………………… 4.

Hiszek Jézus Krisztusban. ……………………………………………….. 12.

Hiszek a Szentlélekben …………………………………………………… 20.

Hiszek egy egyetemes keresztény anyaszentegyházat……………………. 26.

Hiszek az üdvösségben …………………………………………………… 31.

Hiszem az örök életet ……………………………………………………. 36.

AJÁNLAT

Egy új könyv. Ma nem ritkaság, mert a magyar írók mindnyájunk örömére napról-napra szaporodnak, akik nemcsah az Újságok­ban cikkeznek, nemcsak regényeket, novellákat; költeményeket, hanem bölcselmi, közgazdasági, társadalmi, kulturális, vaIlás-erköIcsi, szóvaÍ minden tudományszakból könyveket irnak és adnah ki. Általában a magyar irodalom úgy föllendült és meggazdagodott, hogy ma a kül­földivel versenyezhet s mindazohat az ismere­teket, ameIyek a müveltségre tartoznah; magyar irók könyveiből is megszerezhetjük.

Ez az új könyv valláserkölcsi tartalmu. Az angol és amerikai unitárius társulatok által létesített Unitárius Missió Ház kiadványa. Címe : "Hiszek egy Istenben", unitárius hitvallás. Irta dr. Csiki Gábor, unitárius lelkész. A következő 6 fejezetből áll: 1. Hiszek egy Istenben, a gondvoiselő mennyei Atyában, 2. Hiszek Jézus Krisz­tusban, az élet örök Eszményében; 3. Hiszek a Szentlélekben, 3. Hiszeh egy egyetemes ke­resztény egyházat, 5. Híszek az üdvösségben, melyet Isten a nemes lelkeknek ad, 6. Hiszem az örök életet.

A bevezetésben azt mondja, hogy ezt a kis könyvecskét a gyakorlati szükseg teremtette s ezt azzal magyarázza, hogy el akarja oszlatni , azokat a téves nézeteket, amelyek a fogyaté­kos ismeret folytán az unitárius vallásról né­meIy körökben még ma is köztudatban élnek.

Másrészt figyelmeztetni akarja az unitárius hí­vek seregét arra a drága kincsre, melyet hitünk­ben apáinktól vettünk és kötelességeinkre, melye­ket unitárius hitvallásunk előnkbe ír.

Igaza van, mert sajnos, de mindamellett, hogy negyedfélszázad óta hírdetjük itt az unitárius vallást templomainkban, írásban is ismer­tetjük, káténk is van, mégis némely körökben olyan téves nézeteket terjesztenek az unifárius vallásról, hogy azok után akadhatnak, akik hajlandók megtagadni azt is, hogy keresztények lennénk. De ha írónak ezt a könyvét elolvassuk, pedig csak lesznek a más vallásuak között is, akik elolvassák, lehetetlen meg nem győződniök arról, hogy az unitárius vallás nem ellenkezik az evangéliummal s ha némely tételekben különbözik is más vallásuak híttéteteitől, ép oly joggal tarthatják magukat az Úr Jézus tanít­ványainak, mint amazoknak bármelyike.

Ami pedig irónak másreszt azt a szán­dékát illeti, hogy könyvével figyelmeztetni akarja az unitárius hívek seregét arra a drágá kincsre, melyet hitünkben apáinktól vettünk és a kötelességre, melyet unitárius hitvallásunk előnkbe ír, szintén helyesnek és szükségesnek tartom, mert lehetnek s bizonyosan vannak közöttünk is, akik csak azért tartják magukat unitáriu­soknak, mert édesatyjuk vagy édesanyjuk uni­tárius volt. Ez nem elég. Én azt szeretném és azt kívánom, hogy hiveink mind öntudatos unitáriusok legyenek s erre ez a könyv meg­mutatja az utat és módot. Éppen ezért híveinktől nem azt várom, hogy talán elolvassák a könyvet, hanem elvárom, hogy olvassák el. Lelkészeinket pedig arra kérem, hogy igyekez­zenek azt minél inkább elterjeszteni egyház­községeinkben, hogy ne legyen egy család se, amelynek asztalán a biblia, az imakönyv és az énekeskönyv mellett ott ne legyen e könyv is, melyet én már lelki élvezettel kétszer eloluas­tam s valóban nem tudom eléggé méltányolni irónak ezt, a tisztán a vallás légkörében mozgó, gondolatokban gazdag, irályában egyszerü, ma­gyaros munkásságát, annyival inkább, mert tekintettel arra, hogy mûvében az unitárius hitvallást ismertetvén, nem kerülhette ki azt más hitvallásokkaI összehasolítani, de ezt oly szerencsésen oldotta meg, hogy más hitüek és vallásuak megsértve egyáltalában nem érez­hetik magukat. . .

A könyv árát nem tudom; de megszerez­hető Hadházy Sándor unitárius pénztárnoknál

Kolozsvárt az unitárius kollégiumban.

Kolozsvárt, 1926. június hóban.

FERENCZ JÓZSEF

unitárius püspök.

Hiszek egy Istenben…

Bevezetés.

Ezt a kis könyvecskét a gyakorlati szükség teremtette. Bizonyságtevés akar lenni egyrészt amellett, hogy az unitárius vallás a maga élet­erőit Jézus tiszta evangeliumából szivja és bár elveiben és eszközeiben különbözik, célja ugyanaz, mint a többi keresztény vallásoké : Isten szent országa. El akarja oszlatni azokat a téves nézeteket, amelyek a fogyatékos ismeret folytán az unitárius vallásról némely körökben még ma is köztudatban élnek. Másrészt figyel­meztetni akarja az unitárius hívek seregét arra a drága kincsre, melyet hitünkben apáinktól vettünk és a kötelességre, melyet unitárius hit­vallásunk előnkbe ir.

Mikor ennek a kis könyvnek a megirása végett először iróasztalomhoz ültem, úgy érez­tem, hogy az én erőtlen irásomon keresztül is maga az Isten akart megszólalni, hogy erősítse a hitet s felgyújtsa a szeretet tüzét a leendő olvasók lelkében. Kérem tehát mindazokat, akik valaha ez a könyvet kezükbe veszik, hogy ne a szavakat és a mondatokat kritizál­ják benne, melyek az emberi gyarlóság jegyeit hordozzák, hanem áhitattal keressék inkább az Istent, aki e könyv lapjain is az ő szivükhöz akar szólani. A keret, a melyben megjelenik, lehet gyönge, sőt hibás is, ez az Ő szentségét nem csökkenti. A rózsa valódi szépségét nem érinti, hogy vajjon majolika vázában vagy egy­szerü cserép pohárban pompázik-e. A bor íze és tüze független a kupától, amelyből azt isszuk.

Zsinatok által csalhatatlanoknak szentesített hittételeket ebben a könyvben nem fog találni az olvasó. Csak vallomást akorok tenni benne arról, hogy az én Istent kereső lelkem,

az Ő lényének és az Ő szent országa titkainak keresése közben miket látott meg. Azt irtam, amit láttam és amiről szent bizonyosságot nyertem. Nem mondom, hogy látásaimban csalhatatlan vagyok. Még kevésbé merném azt állitani, hogy birtokában vagyok mindannak az ismeretnek és igazságnak, mit ember Istenről és az Ő világának rejtett szépségeiről meg­tudhat. Amint a fölkélő napnak folyton erősödő sugárözönében lassankint kibontakoznak az addig homályban szendergő tárgyak és mind tisztább és tisztább lesz körülöttünk a látóhatár: erdők, mezők, ligetek és havas hegyormok képe és szépsége : úgy folyton erősödő emberi szelle­münk fénye mellett is, amint a napok telnek és az esztendök mulnak, mind többet és többet láthatunk és ismerhetünk meg létünk titkáról, Istenröl és az Ő szent dolgairót.

A vallás, ha az őszinte és a tudomány; ha az komoly, egymással sohse ellenkeznek. Mindkettő a szárnyaló emberi lélek megnyilat­kozása. Hitvallásunk semmit sem állít, aminek a józan ész valaha ellene mondhatna. A tudo­mány nem tagadja meg Istent, akit mi imádunk ; sőt minél mélyebbre hatol a tudós az igazság keresésében, annál vallásosabb lesz, mert hiszen az égi testek járásában és a tavaszi ibolya szinében és illatában, a mennydörgésben és saját szivének dobogásában egyaránt min­denütt Istennel találkozik.

Nagyon bántana a dolog, ha ez a kis könyvem felekezeti vitára adna alkalmat. Csak hitemről akartam benne vallomást tenni s ami­kor azt tettem, tudatában voltam keresztényi szent kötelességemnek, mely mások meggyőző­désével szemben föltétlen tiszteletet parancsol. Mindenkit a maga hite boldogít. Különben is, bármelyik felekezethez tartozzunk is, ha vallá­sunkat komolyan vesszük, Istenünk, akit imá­dunk és célunk, amely felé mindnyájan törek­szünk, egy és közös. Az egy Isten és a közös cél tudata a szeretet jegyében mindnyájunkat

szent egységbe von. Egyszer Lincoln Ábráhám, mikor megkérdezték tőle, hogy miért maradt felekezeten kivüli, miért nem lépett be valamelyik egyház hívei sorába, ezt válaszolta : "bánt a keresztény felekezetek folytonos vi­szálykodása és nem tudom hinni és fentartás nélkül elfogadni azokat a zavaros dogmákat és hittételeket, melyeket a különböző egyházak tanítanak : de ha lesz majd egy egyház, mely hiveitől semmi egyebet, csak szeretetet vár és oltárára jelmondatnak semmi egyebet, csak a nagy Mester parancsolatát irja : Szeresd a te Urad Istenedet teljes szívedből, teljes lelked­ből és minden erődből, szeressed a te felebará­todat mint magadat, abban a pillanatban teljes szívemmel, teljes lelkemmel és minden erőmmel tagja leszek annak az egyháznak."

Szeretet Isten és az emberek iránt : ez volt Jézus vallása, ez az evangelium szíve. A mi unitárius vallásunknak is szeretet a lényege : Szeretet Isten és az emberek iránt! E jelmon­datban mi emberek faj- és felekezetkülönbség nélkül mindnyájan egyesülhetünk. Bárhogy alakuljon is a jövő s bármi legyen a jövő vallá­sának a neve, az lényegileg unitárius lesz, mert az emberiség lassankint mind jobban rá fog jönni arra, hogy nem a dogmák a fontosak, amelyek esetleg csak ellentéteket szitanak és nem az dönti el a világ sorsát, hogy a papok milyen kátét tanítanak, hanem az; hogy van-e szeretet az emberek szívében : Szeretet Isten iránt, szeretet egymás iránt a földön. Ha csak egy ember is akad olvasóim között, kinek szívében könyvem ezt a szeretetet megerősítette, fáradságomnak már is bőséges jutalmát veszem.

Köszönöm Józan Miklós püspöki vikárius és Dr. Gál Kelemen kollegiumi igazgató atyánk- fiainak, hogy kéziratomat átolvasni szivesek voltak és biztatást adtak, hogy vele a nyilvánosság elé jöjjek.

Dr. Csiki Gábor

Hiszek egy Istenben, a gondviselő mennyei Atyában.

Mindazonáltal nekünk egy

Istenünk van, az Atya, kitől

Van a mindenség, mi is Ő általa.

1Kor 8,6

A hit világol, véges éltemet

Ez boldogitja szüntelen.

És megnyugtatja fájó lelkemet,

Hogy egy az Isten … örök … végtelen.

(Hosmer, ford. Józan)

Hit az Istenben.

Babona és hitetlenség! Nagy általános­ságban ez a kettős szélsőség jellemzi korunk vallásos gondolkozását. A nagy tömeg még ma is csodatevésekben, természetfölötti jelenségek­ben keresi az Istent és különböző szertartások gyakorlásával akar Isten közelébe jutni, az Ő kegyét és áldását a maga számára biztosítani. Az emberiségnek egy tekintélyes csoportja azon­ban, épen azért, mert csodákban nem hisz s a vallásnak egy és más tanítását - amint az illetők mondani szokták - "józan" ésszel meg­magyarázni nem tudja : kétségbe vonja, hogy van a világnak Istene, tagadjá, hogy a vallás az emberi lélek életszükséglete.

Augustus P. Reccord, amerikai unitárius lelkész egyik szónoki beszédét, melyben az élő Istenről akart gyülekezete előtt bizonyságot tenni, Brownnak egy költői leirásával kezdte, melyben Dávid király és Renan folytatnak párbeszédet s amelyet a végén a költő vallástétele zár be.

Dávid király átszellemült arccal, megilletődéstől , reszkető hangon beszél a jeruzsálemi templom nagy csodáiról. Mikor az égő áldozatok ünnepén az oltár előtt teljes fényben és pompában felvonul a papok és a léviták serege, mikor egy adott jelre megszólal a templom zenéje s kigyul az áldozati tûz; a fölfelé szálló füst­fellegben, a lobogó lángnyelvek között, az oszliopok és a falak recsegése, ropogása közben megjelenik, alászáll a Jehova fényes alakja, úgy hogy a gyülekezet szemtől szembe láthatja őt, ki azért jött; hogy az áldozatok viszonzása­képpen áldást osztogasson a jelenlevőknek.

Renan kétkedő arccal hallgatja a mesét. Ő ki már a tudomány forrásvizéből merített; ilyen csodákban hinni sehogyse tud. Amit Dávid király mesél számára, csak gyermekes babona, nem felnőtt okos embernek való az. Gyermekkori hitét elveszítette s helyette újat nem talált és pedig nem azért nem talált, mert merített, hanem azért, mert rosszul, szerencsét­hinni, hinni buzgón, lángolón, de mindhiába. Hite gyermekkedélyével együtt örökre elszállt s magára maradt; elhagyottan, kétségbeesetten:

Új hite számára Istent keres az élet s a világ trónusán, de nem látja Őt többé. Számára

Isten helyét ott a mindenhatónak vélt emberi ész foglalta már el.

Majd a párbeszédbe beleszól a költő is ilyenforma hangon : Dávid, Renan, ti mind­ketten tévedésben vagytok. Tévedsz Dávid, mert Istent csodákban őt, ki lélek, érzéki képek­ben keresed. De tévedsz te is Renan, mert csak azért, hogy józan eszed a csodákban nem találta meg Őt, megtagadtad Istent s az emberi észt ültetted helyébe a világ trónusára. Hiába keresed ott az Istent, ma már nem jelenik meg csodás jelenetek, áldozatok füstjében, viszont a tudomány kedvéért nem hagyja ott a világ kormánykerekét sem. Ennek a világnak miriden izében, egész életmûködésében az élő Isten szelleme lüktet. Létele nincs kézzel csinátt templomokhoz kötve : temploma ez a teremtett világ. Ég és föld az ő áldott jelenlétéről mond fönséges predikációt azoknak, kiknek van fülük a hallásra és szemük a látásra: Áldott képe ott áll az emberi szivekben. Szivünkben és nem áldozatok füstjében kell hát őt keresnünk. S ki szivében találkozott Istenével, annak nem kell természetfölötti csodákat várnia, hogy őt meg­lássa. Igy szól a költő vallomása és szivünk dobogása hagyja helyben minden szavát.

Van Isten: bizonyság reá a teremtett világ és annak életmûkődése.

Minden emberi szívben előbb vagy utóbb felmerül a kérdés, hogy van-e csakugyan Isten, vagy csak képzetődés a hit. Szivünk vágya ösztönöz, hogy róla bizonyságot szerezzürik, Őt közelebbről megismerjük és vele, ha megtalál­tuk és megismertük, lelkünk számára kapcsolatot teremtsünk.

A természettudomány elmondja, hogy az ősi szürke elemekből miként született meg ez a szép, ragyogó világ. Megállapítja annak fejlő­dési fokozatait. Ellesi életmûködésének törvé­nyét. A természet őserőit az ember saját értékei szolgálatára köti le, sőt a jövendőbe jósol s azt is tudni véli, hogy sok millió esztendők mulva milyen lesz földünk ábrázata. De ha arról van szó, hogy ki teremtette azt az ős­elemet, melyből ez a csodás világ száz ezer esztendők folyamán kialakult, ki oltotta bele és ki szentesítette a természet törvényét, melynek jegyében a világ életmûködése folyik s ki jelölte meg a folytonos fejlődés útját és célját : ezekre a kérdésekre más feleletet ma sem mondhatunk, mint azt, mit ősapáink mondtak : Isten. Nevez­hetjük mi őt bármily néven, sőt talán azt is megtehetjük, hogy nevet se adjunk neki. Tény az, hogy a világ eredetének és életmûködésének magyarázatában egy fensőbb teremtő és kor­mányozó hatalom létezését kell elfogadnunk. Téved az, ki úgy magyarázza világunkat, hogy az semmi egyéb, mint az atomok véletlenszerû alakulásának, a nyers erök vaktában történt láncolatának eredménye. Tervszerûség és bölcs öntudat nyilatkozik meg ennek a világnak fejlő­désében és egész életmenetében ; ezek a tulaj­donságok pedig nem az anyag, hanem egy ma­gasabb szellem tulajdonságai.

A teremtett mindenség életmûködésében: ép úgy, mint az emberiség élettörténetében egy világakarat megnyilatkozását látjuk, mely szün­telen előre törekszik. Ha megállunk a Gellért­hegy csúcsán s elnézzük lent a kék Duna bal­lagását, látjuk hogy az egy határozott irányt követ: siet a Fekete tengerbe. Útjában vannak örvénylések, elhajlások, kitérések és kanyarula­tok, de a víz esésének természetes törvénye szerint a maga egészében egy határozott irányt követ, mindenestől a tenger vizével akar egye­sülni. Folyását az esés ősi törvénye szabta meg. Azt az erőt, vagy ha úgy tetszik, törvényt, mely a természet s az egész emberiség életfolyását, irányát kijelölte és megszabta, isteni akaratnak nevezzük. Nem nyers és vak erők véletlensé­geitől függ tehát világunk élete. Bölcseség és törvényszerûség nyilatkozik meg körülöttünk és mindenekben: a vízcseppet alkotó kémiai elemek összetételében ép úgy, mint a zöld le­velek elhelyezkedésében a fák ágain, kertünk virágainak nyilásában ép úgy, mint fejünk fö­lött a csillagok járásában. Ezt a bölcseséget, ezt a tervszerûséget, ezt a magas öntudatossá­got, ami így a világban magát mindenütt és mindenekben megmutatja, Istennek nevezzük. Ég és föld, mint csodás költészet, a nagy Isten dícsőségét hírdetik s boldog ember az, ki érti szent beszédjüket, mely hódolatra és imádko­zásra indit. ­

Van Isten: bizonyítja szívünk dobogása.

Emberi tulajdonság az, hogy ösztönös vágy­gyal keressük létünk, származásunk forrását, életünk magyarázatát. Miért jöttünk e világra ?, És miért élünk ? Testi erőnkön kívül, mely en­nek a földnek porából épült fel, honnan vettük lelkünk tulajdonságait ? Ki oltotta szivünkbe azt a szeretetet, mellyel édes anyánkat, hitvesün­ket, gyermekeinket, embertársainkat szeretjük ? A kötelességérzetet, az áldozatkészséget, az esz­mékért és igazságokért való lelkesedés tüzét kitől vettük ? Mindezek olyan tulajdonságok, melyek kiemelnek minket más közönséges teremtmények sorából. Kinek köszönjük ezeket ? Csodás tehetségekkel születünk a világra. Hozunk magunkkal szívet, mely tud szeretni, lángolni, s ott, hol melege kiárad, a mennyország a földre száll alá, megszépül az élet. Hozunk magunkkal gondolkozó észt, mely eszméket és terveket termel, hozunk akaraterőt és munkaképességet. Ki adta ? Honnan merítettük mi mindezeket ? Mint ahogy a patak mind azt csobogja, hogy ott fenn a hegyek között van valahol egy forrás, melyből első csöppje kibuggyant, akként szívünk dobogása is mind azt mondja, hogy van ebben a világban egy Lélek, amelyből, mint patak vize a forrásból, minden lelkiség, a szeretet, a jóság, a hûség, a gyöngédség, a részvét és a könyörületesség, az emberi sziveknek ezen szép tulajdonságai felfakadtak. S ezt a Lelket. kiből lelkünk lelkedzett, Istennek nevezzük. A tiszta gondolat, a szeretet érzése, a jó akarása egy-egy darab az Istenből mi bennünk. A lélek mi bennünk Isten lelkéből kipattant szikra. A szeretet, mely szivünkben él s mely az életnek értéket és szépségetad; az Isten szeretetének visszatükröződése.

Az akarás, amely a szeretetet cselekvésre indítja, az ő hatalmának megnyilatkozása. Az öntudat, mely bennünk az akaratot nemes célok felé irányítja, az Ő jóságának árnyéka.

Mózesnek a Horeb hegyén az égő csipkebokor lobogó lángjában mutatta meg magát és jelentette ki parancsolatát egyszer az Isten. Számunkra lelküsmeretünk szent földjén jelenik meg Ő naponként és óránként, sőt ott él Ö szivünkben. Isten van a virág illatában, a mindennapi kenyér tápláló erejében s szívem dobogásában egyaránt.

Isten megismerése.

Velünk született vallásos ösztönünk mindnyájunkat arrá indít, hogy Istenről, kinek szent kezében van életünk, igyekezzünk magunknak közelebbi ismereteket szerezni. S amint így Isten felé közeledünk, a tudás világából a hit világába lépünk át. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy itt már kevésbé biztos alapon járunk; mert a hit Istenről és az Ő tulajdonsá­gairól ép oly kétségbevonhatatlan bizonyítéko­kat nyújt nekünk, akár csak szemünk látása a fejünk felett ragyogó áldott napról és a csilla­gos égboltról. Bár józan eszünk is Isten mellett szól s az Ö létele mellett ezer bizonyítékot tu­dunk felhozni, mégis az Ő lényegének titka csak a hívő lelkek előtt nyílik meg egészen. Köz­vetlen tapasztalatokat csak a hívő lelkek sze­rezhetnek róla. Az is igaz aztán, hogy a mi korlátolt em­beri értelmünkkel Istent teljesen megmagyarázni, az Ő tulajdonságait véges emberi fogalmainkkal egészen leírni nem tudjuk. Inkább érezzük Őt, mintsem ezt az érzésünket megmagyarázni és elmondani tudnók. Lehull a szó a gondolatról, mihelyt Istent próbálom magyarázgatni. Annak, aki hitében, szíve meghatódott érzésében nem találkozott Vele, annak úgy is hiába beszélek Róla. Nem érti Öt. Egy színvaknak hiába mon­dod, hogy milyen szép a pünkösti rózsa, nem érti meg, ha csak meg nem nyílik szeme a látásra.

Jóllehet Isten idötlen idők előtt is ugyanaz és ugyanolyan volt, mint ma s ugyanaz lesz százezer esztendők multán is, mégis a különböző korokban a különböző fajok és emberek életmódjuk és szellemi műveltségük szerint különbözö módon képzelték el Istent. Isten maga örök és állandó, de a róla alkotott em­beri fogalmak folyton változnak. A régi embe­rek Isten hatalmának és szeretetének különböző megnyilatkozásaiban külön-külön isteneket képzeltek el. Külön istent láttak és imádtak a nap­ban, a mennydörgésben és a föld termő erejé­ben egyaránt. Szerintük a földmivelésnek ép úgy meg volt a maga Istene, mint a szerelemnek. Ez volt a sok isten imádás. A mûvelődésnek csak későbbi kora az, amikor az emberek mindazt, amit az életben jónak hittek és tapasz­taltak; a jó istennek; mindazt pedig, amit rossz­nak tartottak, egy rossz akaratú istennek, mond­juk az ördögnek, tulajdonították. Ezek az ő hitük szerint örök harcot vívtak egymással. S csak még egy későbbi fejlődés vezette rá az embe­riséget arra a meggyőződésre, hogy a teremtett világ Istene egyetlen egy.

Isten a világ teremtője.

Istent teremtőnknek nevezzük azért, mert Ő az az ősforrás, kiből minden élet fakadt. Ő az a teremtő hatalom, ki ezt a világot életre hívta. Ez a világ úgy, amint az ma ellőttünk áll, hosszas fejlődés eredménye. Sok-sok millió esztendő kellett ahoz, amíg ez a csodálátos világ az Isten által alkotó elemeibe oltott ter­mészeti törvények szakadatlan mûködésének eredményeképpen olyan széppé és csodálatossá ett; mint amilyennek ma látjuk. S a teremtés nagy mûve még most sincs befejezve. Istennek teremtő ereje mozgatja ma is a világot s új dolgok, új lények és új eddig ismeretlen vilá­gok keletkezése dicsöíti mindennap az Ö nagy hatalmát. A világ teremtésének története, amint azt Mózes a Bibliában leírta, a gyermeki lélek érdekes, kedves képzelődésé, melyhez hasonlót más fajok képzelete is ösztönszerüleg termelt hajdan, mikor az emberiség még csak gyermek­korát élte.

Isten a világ törvényadója.

Az a törvény, mellyel Isten a teremtett világ életét megszabta, kettős formában nyilat­kozik meg : a természetben, mint természeti tör­vény, az emberi lelkiismeretben pedig, mint erkölcsi törvény. Minél többet ismerünk meg a természet törvényeiből, annál inkább gazdago­dik tudásunk s így abban a mértékben mélyül hitünk is, mert ilyenkor Isten hatalmából fede­zünk fel mind többet és többet az Ő állandó kijelentése alapján. S minél tisztábban jelentkezik lelkiismeretünkben az erkölcsi törvény, mely Isten akarata mi bennünk s minél nagyobb odaadással engedelmeskedünk annak s érvé­nyesitjük azt életmódunkban, annál tisztább lesz erkölcsi magatartásunk az életben. Akkor válunk mi igazán emberekké, olyanokká, ami­lyeneknek Isten szánt minket, ha az Ő törvé­nyének való engedelmeskedés alaptermésze­tünkké válik. Az elhintett mag Isten adta élet­törvényét követi akkor, amikor kicsirázik, szárba szökken; virágba bomlik és gyümölcsöt hoz.

Alaptermészetünkül, életünk törvényéül Isten az ő erkölcsi törvényét szánta és az naponkint,

óránkint, percenkint lelkiismeretünkben nyilat­kozik meg s érezteti velünk a maga sorsdöntő hatalmát.

Egy az Isten.

Unitárius vallásunk lényeges alapvonása az, hogy a mi hitünk szerint Isten lényegében és személyében is egy. Igy tanította azt nekünk Jezus, az eszmény ember, a legnagyobb próféta

a próféták között, ki ép azzal a feladattal szüle­tett, hogy a mindeneket teremtő és kormányozó Istent, a szellemi és természeti világ egyedüli alkotóját és törvényadóját kortársaival jobban megismertesse. Az új gondolat, mellyel Jézus abban az időben az emberiség vallásos hitét gazdagította, ez volt : Egy az Isten, ki mindnyá­junkat teremtett és aki mindnyájunk édes Atyja. Ez az a nagy gondolat, mely keresztény vallá­sunk igazi lényegét adja.

Jó ideig Jézus halála után – amint tudjuk – a keresztény vallás hiveinek sora csak a Jézust követő zsidók közül verődött össze, kik már őseiktől örökölték az egy Isten hitet. Később azonban Pál apostol buzdítására a görögök és a rómaiak is mind nagyobb és nagyobb számmal csatlakoztak az első kereszté­nyekhez. Magukkal hozták a régi pogány világ­ból a több Isten hitet, amit még akkor sem tudtak elfeledni, mikor már keresztények lettek; ép úgy, mint a mi magyar elődeink is titokban még sokáig áldoztak Hadurnak azután is, hogy őket Szent István keresztény hitre térítette. Pái apostol nagy missiói munkája után az akkori keresz­tény vallás hitrendszere ennek a három fajnak : zsidó, görög és római fajnak a gondolatvilágá­ból nőtt ki. A hittételek megállapításában a zsidó faj egy Isten hite mellett érvényesült a görög és a római gondolkozás is, mely a több Istenben való hitet még soha sem tudta elfeledni. Mintegy az ellentétek kiegyenlítéseképpen és a pogányoknak tett concessio gyanánt, így szüle­tett meg Kr. u. a negyedik században ez a hit­tétel : Isten lényegében egy, de személyében három : Atya, Fiú, Szentlélek, egy örök Isten. Ime, a Szentháromság tanának rövid történeti magyarázata, Jézus maga soha sem tanította azt, csak a későbbi kor szülte, mikor az evangélium eredeti tanításaiban az ídegen szellem is érvé­nyesülni kezdett. Az a meggyőződésünk, hogy ha a keresztény vallás nem nyerte volna hiveit az első századokban nagyrészt mind a görögök és a rómaiak közül, vagy ha az a két faj abban az időben már az egy isten imádás fokán állott volna, a Szentháromságtana a keresztény val­lásban soha meg sem született volna.

Egy az Isten. Lényegében és személyében egyetlen egy : az Atya : ez a mi hitünk. Ezt tanította Jézus az evangeliumokban. Erről tesz tanubizonyságot eszünk és szivünk egyaránt.

S mikor ezt hisszük és hirdetjük, teljes tiszte­lettel vagyunk azokkal szemben, akik esetleg más meggyőződésen vannak. Unitárius vallásunk egyik jellemző vonása az, hogy amig a

maga meggyőződésével szemben másoktól tûrel­mességet és tiszteletet vár, ugyanezt gyakorolja

másokkal szemben is. Mindenkit a maga egyéni hite boldogit.

Jó az Isten.

Isten természetének főjellemvonása a vég­telen jóság. Isten lényege a tiszta szeretet. Irántunk való nagy szeretetének érzete ébreszt mi bennünk bízalmat és ragaszkodást vele szem­ben. Ez az érzés fakaszt keblünkben naponkint áhitatos hangulatot, hogy hozzá imádkozzunk.

Aki nem érzi az Ő áldott kezének melegét, melylyel mint gyermeket az édes anyja, vezet minket az élet viszontagságos útain, annak számára nem Isten az Isten. Az Isten tökéletes szeretet. Az Isten végtelen jósag.

Tény az, hogy sok minden történik a világ­ban naponkint, ami látszólag Isten jósága, gondviselő szeretete ellen beszél. Ezek látása még a nagy angol bölcselőt, John Stuart Mill-t is arra a következtetésre vezette, hogy vagy nincs Isten szivében szeretet az emberek számára, vagy ha van, hatalma nincs elég rá, hogy a halált, a betegséget, a fájdalmat, a nyomorusá­got, a bánatot, a könyhultatást, szóval mindazt, ami számunkra rossz, tőlünk távol tartsa. S ma már, különösen a háborus esztendők keserves tapasztalásai után, millió és millóra nőtt azok száma, akik csalódottan vonják kétségbe, hogy jó az Isten; hogy szeret az Isten.

Nézzünk bátran szembe a kérdéssel és vizsgáljuk meg nyugodtan, hogy csakugyan rossz-e az, amit mi emberek általában rassznak tartunk. Mint kemény, kérlelhetetlen vatóság ott áll zord tekintettel mindnyájunk előtt a halál. Vele szemben nincs védekezés. Egymás után szakítja el mellőlünk kedveseinket s előbb vagy késább utánunk is eljő: Ahol jár nyomán gyász és könnyhullatás terem. De mégis csakugyan Isten szeretetének hiányát jelenti közöttünk a halál munkája ? Nem merném azt állítani.

A vállásos szívek hite és reménye évez­redek folyamán mindig megtalálta a maga vi­gaszát a halál felett, sőt több százmillió ember vallása Isten áldásának tanítja a halált, mitől mi úgy félünk és reszketünk: Ha nem csal a szív sejtelme, ha igazat mond a benső sugallat, hogy a halál sötét kapuján át egy tisztultabb és tökéletesebb életformába lépünk, akkor miért kell a haláltól félni ? A halál hitünk szerint ép oly kevésbé nevezhető rossznak, mint a születés, mely minket a semmiségből ebbe a világba hozott, hogy itt gyönyörködjünk az Ur Isten teremtett mûveiben.

Csak azok a kisérő körülmények borzal­masok; melyek igen gyakran, de nem szükség­szerûen, a halállal kapcsolatosan jelentkeznek: Igazat kell adnunk M. Y. Savage-nak : Ha a halál mindig csak a maga idejében jönne, hosszú esztendők után; mikor már élveztük az életnek minden szépségét és örömét; mikor mint a réten játszadozó gyermekek napleszálltakor, fáradtak­nak érezzuk magunkat és pihenni vágyun , ha elmulásunk kín és fájdalom nélkül történne, ha úgy elnénk le az élet fájáról, mint ahogy ősszel a falevelek ezer színbe öltözve az anyaföld ölére hullanak alá, hogy majd egy új tavaszhoz adjanak termékenyítő erőt, ha így mulnánk ki mindnyájan ebből a földi világból, ha a ha­lálban csak csöndes elpihenést látnánk a fáradtság után, megállást a földi munka befejeztével : akkor soha senkinek se jutna eszébe, hogy a haláltól féljen s azt rossz dolognak tartsa. A halál tulajdonképen visszatérés, haza­menetel a mennyei Atyához, ki minket mind­nyájunkat ebbe a földi világba küldött. Haza­menetel, mint mikor napszálltakor a játékban, kifáradt gyermek meghallja Atyjának hazahívó szavát, leveri magáról a játék porát s repeső szívvel siet az édes atya ölelő karjai közé.

A különböző nemzedékek váltakoznak, jönnek és mennek ezen a földön, mert helyet kell adniok egyik a másiknak. Elköltözik egy nemzedék, hogy egy másiknak hagyja itt helyét, hogy az is élvezhesse az életörömét, gyö­nyörködjék a csillagok milliárdjainak ragyogá­sában, a májusi mezők színpompájában és hall­gassa az is szent áhítattal a szél lengette lombok s a tengerhullámok áldott muzsikáját. Isten azt akarja a halállal, hogy ne csak egy, de meg­számlálhatatlan százezer esztendők nemzedékei egymás után, rendben mind oda álljanak az élet forrásvízéhez és merítsenek abból annyit, amennyit elbirnak.Tanulják. meg azt, hogy mít jelent élni és szeretni, - szeretni szülőt, hitvest; gyermeket, testvért, embert és Istent. Egyik nemzedék lelép az élet színteréről, hogy egy másik foglalja el helyét s az is élvezhesse a földi élet örömét. Ki így tekinti a halált, nem fél tőle, söt Isten egyetemes örömszerző eszközének tartja azt: Minden ember maga kell, hogy számot adjon magának arról, hogy mit lát a halálban. Hitem szerint a halál, mit Isten azoknak küld, kik az Ő szent akarata szerint éltek, csöndes elpihenés, mint amikor esthajnalon kis leá­nyom álomba ringató karjaim között boldogan elalszik. Álmát új ébredés követi. "Boldogok kik az Urban halnak meg, mert az ő cselekedetüknek jutalma követi őket," - mondja a szentírás. A halál ténye Isten jóságával nem ellenkezik !

De mit gondoljunk az élet egyéb bajairól : elemi csapások, csalódás, betegség, nyomor ? Egyik sem szükségszerû alkotó része Isten világá­nak. Mindenik csak az emberi tudatlanság s a bûn következménye! Keletkezésük Isten örök törvényeinek megszegésére vezethető vissza. Isten boldognak akarja látni az embereket. A boldogság titkát örök törvényeiben mutatja meg nekünk. A tudatlanság és a bûnös szenvedély azonban az embert Istennel szemben törvény­szegésre viszi. Innen támad aztán minden baj, minden nyomorúság. Annak, ki nem alkalmazkodik a természet törvényéhez, hanem botorul neki megy a falnak, annak természetesen betörik a feje.

A müvelődés mindennap közelebb viszi az embert az élet örök igazságainak ismereté­hez. Az okos ember mindennap többet és többet fedez fel a természet törvényének titkából s azt, amit megismert, a maga boldogulá­sának szolgálatába állítja. Az erkölcsi törvények is naponkint mind tisztábban és tisztábban szólalnak meg a jobbak lelkiismeretében. Las­sanként rájövünk, hogy Isten az Ő erkölcsi parancsolatai iránt való hûségben és engedel­mességben biztosítja számunkra az élet boldog­ságát. Ez a világ minden porcikájában jóindu­latú, boldogító erőkkel van tele s várva-várja, hogy az értelmes és az őt szerető embereknek megnyilatkozhassék, hogy áldasait reánk áraszt­hassa. Ég és föld Isten szerelméről beszél. Csak ismerni kell nyelvét, hogy megértsük beszédét. A teremtett világ várva-várja, hogy az emberi­ség az ő örök törvényeit megismerje s azokat a maga céljainak szolgálatába állítsa. Csillago­kat gyújtott fel az Úr fejünk felett, hogy mint égő fáklyák világítsanak mérhetetlen tengerek hullámvetésein. Mennydörgés, villámlás nem átok, de áldás. Áldás a villám is; ha tudjuk a módját, hogy míkép kell azt lefogni s borzalmas erőit céljaink szolgálatába állítani. Lám, a bölcs ember, ki tanult a természet könyvéből, befúr a föld szívébe s felszínre hozza az ott elrejtett, évezredek során szénné, gázzá sürüsödött nap­sugarat, hogy vele barátságos meleget vigyen hajlékába és kivilágítsa, házát és uccáit. “A hegyek gyomra egy-egy kincses raktár, minden mező csodás gazdagságot igér." Csak arról van szó, hogy ember legyen, bölcs és okos ember, ki félszínre hozza a rejtett kincseket.

De fölvetődik a kérdés : Ha Isten úgy teremtette ezt a világot, hogy benne minden, de

minden az ember javát, boldogulását szolgálja, miért nem áldotta meg az embert annyi böl­csességgel már a kezdet kezdetén, hogy csak­ugyan élni is tudjon a természet rejtett kincseivel, hogy ne kellene hosszas és sokszor keserves tapasztalatok után jőni rá mindenre. Miért van az, hogy az embernek elûször el kell égetnie a kezét, hogy megtanulja mi is az a tûz és csak mikor jó az? Miért nem teremtétte Isten úgy az embert, hogy az már a kezdet kezdetén tisztán lássa az erkölcsi törvényét, melytől a szív boldogsága függ ; úgy, hogy botlás nélkül tudjon annak engedelmeskedni? Miért van az, hogy sokszor bizony keserves csalódások, fáj­dalmas kiábrándulások kell, hogy az embert rávezessék az Isten szíve szerint való élet, a tiszta erkölcs útjára ? Erre a kérdésre legta­lálóbban egy másik kérdéssel felelhetünk, me­lyet annak idején hasonló esetben M. J. Savage, hires amerikai lelkész vetett fel: Hogy lett volna jobb - kérdezi ő - úgy-e, ha Isten egy tökéletes önmûködő gépnek teremtette volna az embert, egy tökéletes bábbá, melyetha felhúznak, botlás nélkül jár, anélkül, hogy egy hosszú pályán egyszer is elesnék. Vagy jobban van úgy, ahogy van, hogy a gyermek ezerszer megbotlik, elesik, megüti magát, mig járni megtanul ? Melyik tökéletesebb alkotás a világban : a csavaros bábu-e, amely botlás nélkül jár, ha felhúzzák, vagy a rózsás arcu gyermek, ki fájdalmas botlások árán tanult meg csak járni? Melyik zenében van több mûvészet : a grammofonban-e, mely soha egy hamis hangot nem adott; vagy abban a muzsikában, mely Beethoven ujjai alatt szólalt meg, azok alatt az ujjak alatt. melyek ezerszer fogtak gikszert, míg játszani megtanultak. Melyiket becsüljük többre: a fotografáló gépet-e, vagy Rafael ecsetjét, melynek annyit kellett előbb kisérletezni, mig a Sixtusi Madonnát megfesthette ? Ugy van jól, ahogy van! Az embernek keserü tapasztalatok árán kell tanulnia és előbbre jutnia. Botlik nem egyszer, de százszor. Fájdalom éri, mert vét az élet törvénye ellen. De tapasztalatból megtanulja, hogy a tûz éget s csak a kályhában jó; igy aztán majd önként alkalmazkodik az Isteri örök törvényeihez. Nem érzéketlen, öntudatlan gépezet, hanem öntudatosan cselekvő teremtménye az Istennek az ember, ki egy idő mulva nem kényszerüségből, de önként, sőt örömmel szabja életét Istennek megismert törvényéhez, mert szent bizonyságot szerzett affelől, hogy Isten az ő javát, boldogságát akarja. A tipegő gyer­mekből a sok csetlés-botlás árán lassanként egyenes tartású daliás férfi; vagy délceg járásu ­asszony lesz. Kik kezdetben tájékozatlanul botorkálunk a lelki élet titokzatos utján, sok­-sok tévedés, kiábrándulás árán lassanként mégis felismerjük Istennek velünk való szent célját, megtanulunk az ő szíve szerint tisztán nemesen élni, mert szent bizonyságot nyerünk affelől, hogy jóságos szíve érettünk dobog.

Jó az Isten! ­

Isten a mi Atyánk.

Hogy ki az Isten a mi számunkra, azt így fejezhetjük ki legtalálóbban : Isten a mi Atyánk. Azt a szeretetet, jóságot és bölcsesé­get, mellyel Ő a mi életünket irányítja, csak akkor tudjuk valamennyire kifejezni, ha azk mondjuk róla : Ő a mi Atyánk. S amikor azt mondjuk : Isten az ernberiség Atyja, akkor ki­fejezésre juttatjuk azt a hitünket is, hogy Isten lé