Tartalomjegyzék |  Cimkék |  Tartalom hozzáadása

       

Az unitárius egyházak és szabadelvű vallások világszövetsége ­IARF - fennállásának 75. évfordulója alkalmából tartotta XXII. kongresszusát Montrealban (Kanada) 1975. augusztus 15-22. között.

Az Unitárius Világszövetség 1900. május 25-én Bostonban (USA) alakult meg. (1) Elnevezését többször megváltoztatták, a jelen­legit, Vallásszabadság Nemzetközi Társulata - International Associ­ation for Religious Freedom (IARF) - 1969-ben a bostoni kongresszuson állapították meg.

Az IARF egyike volt az első nemzetközi ökumenikus keresztény szervezeteknek, mely a bostoni szerény kezdetből számottevő nem­zetközi szervezetté fejlődött. Célkitűzése volt kezdettől fogva, hogy a szabadság szellemében és az igazság szeretetében szolgálja a val­lásos felvilágosodás ügyét, és harcoljon a lelkiismereti és vallássza­badság biztosításáért. Ennek érdekében a különböző unitárius egy­házakat és szabadelvű vallásos szervezeteket igyekezett hatéko­nyabb egységbe tömöríteni és együttműködésre vezetni. A 75 éves múlt a szervezet létjogosultságáról és maradandó értékű szolgálatá­ról tanúskodik.

A montreali kongresszus fő témája: Egységünk a különbözőségben - Our Unity in Diversity az IARF négy tanulmányi bizottságának kü­lön jelentései alapján került tárgyalás alá.(2)

Az IARF XXII. kongresszusát jellemezte a teológiák pluralizmusa, a mának új szemlélete és a széles körű teológiai orientáció a teizmus­tól a humanizmusig. A teológiai pluralizmusban a közös ideológiai alapot a vallás immanens tartalma képviselte: Istenben és emberben való hit, az abszolút értékek elismerése, ember és világszolgálat. A bizottsági jelentéseket, a vitacsoportok megállapításait a világ felé fordulás, a humánum elmélyítése, az etikum kiemelése, a valóság ke­resése; a vallás igazságainak immanens síkon való állítása jellemezte.

E szellemi sokrétűségben; a hagyományok, vélemények és állás­foglalások különbözőségei ellenére is, mind erőteljesebben nyilatko­zott meg az összefogó egység megtalálásának törekvése, mely végig­vonult a kongresszus munkálatain.

I. A vallás ereje és gyengesége

Az 1. számú bizottságnak “A vallás ereje és gyengesége" címen előterjesztett jelentése a kongresszusi téma teológiai alapvetését kí­vánta nyújtani.(3)

1. Vallás és a szekularizálódó világ

A jelentés megállapítja, hagy a vallás helyzete nem megnyugtató. A szekularizálódó világban az intézményes vallások fokozatosan ve­szítenek befolyásukból. A vallás-szociológusok a társadalmi átalaku­lásokkal magyarázzák a vallás életében bekövetkezett változást. A vallás nem maradhat érintetlen a radikális átalakulások közepette, me­lyek korunkban a társadalmi struktúrákban és viszonyokban mennek végbe. Ezzel párhuzamosan csökken az egyháztagok száma és a vallás közéleti befolyása: Ugyanakkor mind nehezebbé válik a végső értékek tudatosítása az ember életében, és gyengül a vallás tudatformáló hatá­sa. A vallás a társadalom peremére szorult; az emberek kevesebbet tö­rődnek a vallással.

A keresztény vallás mai válsága nem új tünet, hanem egy periodi­kusan visszatérő általános jelenséggel állunk szemben: Jellemző erre, hogy 74 évvel ezelőtt az IARF-nek Londonban tartott első kongresz­szusán Pfleiderer Otto berlini tanár éppen “Korunk vallási válságá”-­ról tartott előadást.(4)

A világ nagykorúsága és az ember szellemi növekedése meggyő­ződésünk szerint nincs ellentétben az unitárius keresztény hit tartal­mával. Elismerjük azonban, hogy a hit merész vállalkozás lett, és napjainkban az állandó keresés, tapogatózás és kérdés alakjait öltötte fel Mindez azt mutatja, hogy a vallásos ember újra válaszút elé került merre haladjon; merre szabad és biztos az út. Ebben a helyzetben számára egzisztenciális feladat a tájékozódás, egy olyan pont keresése melyen a szekularizációs folyamat közepette szilárdan megállhat. A~ unitárius kereszténység számára is szükségessé vált, hogy vizsgálja felül a vallás tartalmát; különböztesse meg benne az örökkévalót a mulandótól, és a keresztény hit igazságait és dinamizmusát korszerű formában fejezze ki.

2. Vallás és tekintély

Az élet, az emberi tevékenység minden megnyilvánulása igényli a hatalom valamilyen formáját. A vallás lényegének megfelelő hatalom a belső tekintély, az értelem és a lelkiismeret, melyet önmagunkban hordozunk (Zsid 4,12-13, Lk 12,57, 1Thessz 5;21). Ennek ítéletével szembeszállni egyenesen árulást jelentene emberségünk ellen.(5)

Felfogásunk szerint a belső tekintély forrása maga Isten, formája a szabadság, motívuma a szeretet és szankciója az elidegenülés önma­gunktól, embertárstól és Istentől. Amikor a belső tekintélyt elfogad­juk, tulajdonképpen Isten akaratának engedelmeskedünk.

Az unitárius kereszténység a belső tekintély mellett foglal állást.

3. Isten; akiben élünk és hiszünk

Az unitárius keresztény hit alapja egy mindenható, tökéletes és át­fogó erő, melyet Istennek nevezünk. Nagyobb az értelmünknél és szí­vünknél. Létünk értelmét és célját benne találjuk {ApCsel 17,28). Ő a világegyetem és a történelem titokzatos, felfoghatatlan alapja; minden érték, kötelesség és remény benne gyökerezik. Isten erő, de ezenfelett szellem és a legteljesebb szeretet. Nem csupán a valóság egy része, hanem Végtelen a végesben, Abszolút a relatívban. Ő az igazi való­ság. Egyetlen vallás vagy kijelentés sem sajátíthatja ki magának, ő mindezek felett áll, mert Isten. A benne való hit által a vallásos ember igent mond a valóság végső alapjára és értékére. Egy olyan Isten, aki ennél kevesebb; nem lenne Isten.

Isten az életet, örömöt, üdvöt, békét, az ember végső boldogságát akarj a. .,

Amikor Isten kegyelmében bízva beismerjük hibáinkat, vétkein­ket, bukásainkat, akkor önmagunk, embertársaink és Isten- számára felszabadulunk:

A felszabadulásban Istenhatalmának egy része már meg is valósult életünkben (Lk 17,21). Amikor tudatfunkcióink, az értelem, érzelem és akarat megváltoznak, új módon mú7cödnek, akkor Isten uralma már jelenlevő valóság életünkben.

Isten kinyilatkoztatja magát az őt keresőnek; nekünk keresz­tényeknek, Jézusban mutatta meg magát. Benne fogjuk fel, hogy Isten a mi szabadításunk. Isten megmutatta Jézusban, hogy hatalma nem fo­koz le minket tehetetlen bábokká, és hogy az nem kényszerítő, hanem szerető hatalom, mely biztosítja számunkra a szabad cselekvés lehető­ségét, a vele való közösségben pedig felszabadulásunk boldog tapasz­talatát nyújtja.

Vallásos megújulásunk elválaszthatatlan Istentől és az istentudat elmélyítésétől.

3. Jézus követése

Jézus a vallást mint radikális emberséget élte meg korának ellent­mondásokkal teljes körülményei között. Az embereket nem a hagyomá­nyokhoz, intézményekhez vagy ki-váltságos személyekhez kötötte, ha­nem egyedül az élő Istenhez (Mk 2,27), aki minden igazság forrása. A hagyományokat és intézményeket nem elvből vetette el, hanem abból a szempontból értékelte, rogy vajon- szolgálták-e vagy akadályozták az ember felszabadulását. Mi is akkor vagyunk Jézus igaz követői, ha az ember boldogulásáért az Istenben való hit által odaadóan dolgozunk.

Jézus tanításának hitelességét igazolja az a tény, hogy ő Isten evangéliumát nemcsak hirdette, hanem a keresztre feszítésig élte is. Ez volt tanításában az a hatalom és tekintély, ami átütő erőt adott evangéliumának, és ami ugyanakkor kortársai tanításaiból hiányzott (Mt 7,28-29).

Jézus személyiségében az ember felemelését szolgáló örök cél je­lentkezik. Az ember érciekében tanította a régi gondolkozás megvál­toztatását, az evangéliumban való hitet, Istenországa közeli eljövetelét és mindenekfelett Isten embert boldogító akaratát. Tanította a testvé­riség átfogó erején melyben minden ember felebarát, testvér. Akkor is az, ha térség választja el, és akkor is, ha a gondolkodási mód és vallá­sos meggyőződés húzza meg az elválasztó határvonalat. Tanította, hogy Isten szeretete megszabadít minden emberi féleiemtől, hogy Is­ten nem szűnik meg szeretni minket vétkeink, bukásaink ellenére sem. Ezért nem kell aggódnunk üdvözülésünk felől, mert Isten akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Tanította Isten irgalmasságát, megbocsátó szeretetét, de ugyanakkor egész életén át küzdött azért, hogy ember­társait felemelje; nagyrahivatottságukat és jobbátevésük tehetőségét tudatosítsa bennük. Mindennek pedig előfeltétele az, hogy: “Szükség néktek újonnan születnetek" (Jn 3,7) az evangélium által, hogy össz­hang legyen a-hit és cselekedet, a vallás és jellem; az elmélet és gya­korlat között.

Vallásos meggyőződésünk hitelessége Jézus követése, evangéliu­mának megélése által erősödik.

4. Az ember

Az unitárius keresztény-hit alapvető igénye és törekvése: tisztelni, értékelni és szeretni az embert. Az emberben való hitünk forrása és ér­telme Isten. ­

Az ember, Isten gyermeke, több mint a világ, mivel öntudattat és értelemmel rendelkezik; “fejében hordja a nagy világot" (R. W. Emer­son). Nagyobb, mint az idő és a lét, mivel éraelmével szemlélője min­den időnek és létezésnek. Egyedül az ember képes az értékek meglá­tására és megvalósítására.

Az élőlények sorában az ember képesített és hivatott arra, hogy lét­fenntartásán túl keresse és szolgálja az értékek világát, Istenországát. Ehhez az emberhez intézte Jézus felhívását: “Legyetek azért ti tökéle­tesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes" {Mt 5,48):

Az emberré Levés feltétele a testi-lelki nevelés, főkéni az ún. funk­cionális nevelés, a közösség formáló hatása. Emberré válásunk konk­rét eredménye a személyiség, hitünk szerint az istenfiúság.

A mai ember tudatát korunk számtalan hatóereje és tényesője for­málja: A természettudományos műveltség, a technika és tömegkom­munikáció eredményeként kialakuló sokoldalú tájékozottság, az egész világon végbemenő társadalmi átalakulások, az emberi méltóság; jog és szabadságvágy jelentkezése az öntudatra jutó tömegekben: mind­ezek a valóságok emberévé teszik a ma emberét. Lénye, képének vo­násai, mindig változnak a történelmi valóság átalakulása nyomán. Ezek közül kiemeljük azt a tudatbeli változást, hogy nem nyugszik be­le a meglévő adottságokba, hanem maga kívánja alakítani saját maga és közössége életét. A ma embere sorsának kovácsa, önmagának pe­dig szobrásza akar lenni. Embertársához való viszonya és magatartása viszont sok kívánnivalót hagy maga után.

A mai ember jellegzetes törekvése, hogy mindenekelőtt ember akar lenni; és messze kiható humanista célkitűzésekre kötelezi el magát.

Az unitárius keresztény hit meglátása szerint az ember úgy van megalkotva, hogy lényét két alapvető kapcsolat határozza meg. Az egyik lényünknek Istenre, a másik az embertársakra való vonatkozása. Az Istenben való hit felszabadít végességünk korlátozása alól, és elkö­telez önmagunk és embertársunk iránti új kötelességekre. Ezeknek lé­nyegét Jézus a felszabadító és szolgáló szeretetben határozta meg (Mk 12,29-31). Az istenhit nem szigetel el, hanem kötelező erővel beállít az ember világméretű szolgálatába.

Isten nem az elkülönülést, a megkülönböztetést várja tőlünk, ha­nem az emberközti viszony tisztaságát és legmélyebb értelemben vett emberséget. A keresztény ember nem tehet semmiféle alapon különb­séget ember és ember között. Ez az új szemlélet kitágul abban az irányban is, hogy az emberiség nagy részében benne van a szenvedő és éhező tömegek nyomorúsága éppen úgy, mint az elnyomás alatt élő népek szabadságvágya és igénye. Ez a teológiai felismerés megkíván­ja, hogy az ember túllépjen önmagán és Istenben felfedezze az ember­testvért. Isten ugyanis az emberben akar velünk találkozni. A hívő em­ber számára nem lehet kétséges, hogy abban a pillanatban, amidőn rá­döbben, hogy társában a testvért lássa, máris a szeretet útjára lép. Amidőn pedig önzése és önelégültsége elé társainak érdekét helyezi, amikor őrizője, felebarátja lesz testvérének, akkor már Isten munka­társa. A velem, mellettem és a távoli világ különböző pontjain élő em­ber így lesz valóban testvérünkké. Isten nagy családjának tagjává.

Isten felelőssé tette az embert önmagáért, embertársaiért és a világ­ért. Ez más szóval azt jelenti, hogy az embernek küzdenie kell nem­csak a maga egyéni életében a romboló erők ellen; hanem a közösségi életben, emberi síkon is harcolnia kell egy igazabb emberi életért. Ez a mi kibővült és felelős emberszolgálatunk: biztosítani minden ember fejlődését, az emberi jogokat, a társadalmi igazságot és a békét.

Mi az ember végső rendeltetése? Mire használja fel a bölcsőtől a koporsóig adatott életét?

Az ember rendeltetése felfogásunk szerint nem lehet más, mint ön­magának megvalósítása, Isten és ember szeretete. Megfogalmazhatjuk ekképpen is: emberlétünk kibontakoztatása, hogy emberek legyünk a szó igaz értelmében. Ez pedig azt is jelenti, hogy minden ember min­denkiért és mindenért felelős.

Az Isten szeretetében fogant és belőle táplálkozó humanizmusnak ma jobban, mint valaha átfogó és kitáruló humanizmussá kell alakul­nia. Az unitárius keresztény hit követői humanisták tudnak és akarnak lenni, már csak azért is, mert a kereszténység tanítómestere, Jézus is az volt. A kongresszus teljes egészében elfogadta és csatlakozott eh­hez az embert megbecsülni és szeretni kívánó antropológiához, huma­nista szemlélethez.

5. A lélek egyháza

A vallásnak külső szervezeti formára, intézményre van szüksége, ha fenn akar maradni. Amiképpen a léleknek testre, éppen úgy az esz­mének, a tannak, az evangéliumnak szervezetre van szüksége. A sza­badelvű kereszténység is szükségeli az intézményes formákat, hogy sajátos misszióját betölthesse. A szélsőséges individualizmusból faka­dó intézményellenesség régi liberális tévedés, mely komoly károkat okozott az unitárius kereszténység ügyének.

A szabadelvű kereszténység intézményessé válik szabad egyházak szervezése vagy a meglévő keresztény egyházak keretein belüli cso­portosulásokban. Vannak olyan csoportok, melyek bár nem nevezik magukat szabadelvűeknek, de gondolkodásuk, teológiai állásfoglalá­suk és munkájuk révén a szabadelvű keresztény irányhoz tartoznak.

Az unitárius keresztény hit követői elkülönítik az egyházat a kizá­rólagosság, az egyedül üdvözítőség vagy a felekezetieskedés eszméjé­től. A mi egyházunk a lélek egyháza, nyitott és inkluzív, a szolgáló emberszeretet otthona, s mint ilyen, a hatalmat csak lelki tekintély for­májában gyakorolhatja.

Állandó feladatnak tekintjük az egyház, a vallási szervezetek refor­málását, hogy megfeleljenek az evangélium tartalmának, kielégítsék a hit szükségleteit és szolgálják az ember szabadságát. Az intézmény és tagjai kölcsönösen kötelezik magukat egymás szellemi és anyagi tá­mogatására. A vallás megkívánja, hogy az egyházak, vallási szerveze­tek és kisebb csoportok egymással szorosabb kapcsolatot létesítsenek az emberszolgálat hatékony végzése érdekében.

Az intézményes vallás nem csupán a szellemi hatalom kérdése, céljai munkálása érdekében igényli a törvény védelmét, az anyagi alapot.

Az egyház nem valami zártkörű vallási csapom, nem önmagáért van, hanem az emberért, a világért, Istenországa hirdetéséért. Ebben a világ és ember felé fordulásban mindenki szolgálatra jogosult és köte­lezett, az is, aki szolgálj és az is, akire a szolgálat irányul.

Az egyház nem élhet légüres térben remetekereszténységet, hanem benne kell élnie a társadalomban, a világban. Nem lehet úgy élni, hogy csak saját kérdéseit tartsa szem előtt és figyelmen kívül hagyja az ember és a világ szempontjait: Szolgálatát mindig az ember és a- társadalom kórikrét helyzetében, annak egzisztenciális kérdései között végzi.

Az egyház lényegéből következik; hogy nyitott kell legyen a nép, a társadalom és az emberiség mai problémáinak megértésére, és részt keli vállalnia azok megoldásában.

Az egyház felelőssége napjainkban a világért és az emberért, füg­getlenül teológiai alapállásától; mindenütt megnövekedett. Ennek tu­datában hangsúlyozza az unitárius kereszténység az egyház odafordu­lását a világhoz és az emberhez. Megkívánja, hogy egyháza legyen hí­veinek barátja és segítője, legmélyebb vágya: teljes embersége, és cél­ja: Isten felé.

6. Vallásszabadság és bizonyságtétel az evangéliumról

Az IARF állandó feladatának tekinti a lelkiismeret és a vallás sza­badságának védelmét.

A kereszténység nagy személyiségei, hitelődeink évszázadokon át küzdöttek és felbecsülhetetlen áldozatot hoztak a gondolat, beszéd és gyakorlat szabadságáért a vallásban. Ez a küzdelem- rányomta bélye­gét a keresztény szabadelvűség egész történetére.

A vallásszabadság egyéneknek és közösségeknek azt a jogát jelenti, mely által ki-ki saját vallási meggyőződése szerint követheti lelkiisme­rete szavát. Ez a jog a vallási igazság keresését, a megtalált igazság kö­vetését, az Istennel való személyes kapcsolatot, egyszóval: a vallás sza­bad gyakorlását biztosítja. Ennek a jognak alapja az ember személyi méltósága. A hit ugyanis nem más; mint Isten ajándéka és az ember vá­lasza erre az isteni ajándékra. Isten azokkal találkozik, akik szabad elha­tározásból keresik és bíznak benne; Ő lelki szabadságot ad.

Az unitárius keresztény hit követői küldetésüknek fogják fel a val­lásszabadság törvény által biztosított védelmét és gondozását.

A vallásszabadság az embert szolgálja. A szekularizált világban a keresztény együtt él a más hiten levőkkel és felfogásúkkal, az élet minden területén találkozik és együtt dolgozik velük. Ennek az egy­más mellett és egérmásért való élésnek zavartalanságát kívánja biztosí­tani a vallásszabadság. Természetesen ezt a jogot nem lehet sem a val­lásszubjektivizmus, sem a közömbösség javára értelmezni. Bizony­ságtételünk akkor válik hitelessé; ha húségésen tükrözi Isten szere­tetének evangéliumát; pozitív formát ölt, a valóság talaján áll, a hitélmény benne letisztulta nyitott a kérdések előtt és dialógusra készen áll.

Bizonyságtételünk a hit tartalmát korszerűen fejezze ki; hogy a szekularizált társadalomban élő vallásos ember megérthesse.

Ez az unitárius keresztény hit; lényege az evangélium; formája a szabadság.

II. Szabad vallás és a jövő

A 2. számú bizottság jelentése a szabad vallás és a jövő probléma­körét tárgyalta.(6)

I. A szabad vallás formái, egység a különbözőségben

A vallási különbözőség a vallásszabadság és progresszív teológiai állásfoglalás egyenes. következménye. Alapállása az a teológiai felis­merés, mely szerint a végső igazság kinyilatkoztatása állandó, mindenütt és minden időben, tehát napjainkban is folyamatban van: Éppen ezért mi nem a zárt, hanem a nyitott teológiai rendszerekben hiszünk; ez az állásfoglalás vallásos meggyőződésünk fejlődését segíti elő. Mindezekből önként következik, hogy az IARF-ben a vallási különbö­zőségeket tiszteletben tartják:

Az emberek lelki szükségletei és a vallásról való felfogásai külön­bözőek, de mind megegyeznek abban, hogy a történeti vallások vala­milyen formában: összefüggnek. Ez akt jelenti, hogy a történeti vallá­sok mögött volt és létezik egy egyetemes, közös vallás.

2. A szabad vallás funkciói

a) A válás nemcsak teológia, Istenről való tanítás vagy kultikus te­vékenység, hanem érzés, imádkozás, elmélyülés és cselekvés. Ebből kifolyólag a szabad vallásnak ösztönöznie kell híveit, hogy felelősen és bátran éljenek, szálljanak szembe a szenvedéssel, a rosszal, és hogy a jövő előkészítésében tevékenyen vegyenek részt.

b) A szabadelvű vallásos hit feladata az is, hogy az emberi mél­tóság és érték gyarapodását előmozdítsa: “Vezesd az embereket szolgálatra. Gyújts bennük látomást; hívd az örömteljes és merész életre." (J. Oppenheim).

Az emberi lét legfontosabb méltósága a gondolkodás. Büszkék va­gyunk arra, hogy gondolkodási képességünk a fejlődés hatékony té­nyezője. Problémáink megoldásában, az élet értelmének kutatásában, a mai idők megismerésében egyedüli megbízható útmutatónk az érte­lem. Ezzel tehetjük jóvá a múlt hibáit. Értelein és remény együtt ha­ladnak.

3. A szabad vallás jövője

A mai társadalom jellegzetes vonása a változás gyorsasága és ter­jedelme. Ezzel magyarázható az is, hogy az emberek sokkal érzéke­nyebbek a jövő problémái iránt, mint elődeik. Mi reálisan optimisták vagyunk a jövőt illetően; mivel hiszünk az ember teremtő képességé­ben és a jövő iránti felelősség tudatában.

A vallás jövőjével kapcsolatban figyelembe kell vennünk a vallás világában végbemenő változásokat. Napjaink vallásos magatartása mindinkább inkluzív, és mind nagyobb megértéssel fordul más vallá­sok felé. Ez egy igen lényeges, a vallási otthontalanság legyőzését elő­segítő lelki fejlődés:

A vallásra kihat a világegyetemről alkotott és állandóan bővülő tu­dás is. A kozmikus valóságok új érzése segít abban, hogy a hagyomá­nyos, különösen a térre és időre vonatkozó lelki korlátozottságoktól megszabaduljunk.

A szabad vallás-feladata:

A) Ha a vallás jelen akar lenni a jövő életében, akkor nyitottnak kell lennie a társadalmi valóságok előtt és változtatnia kell formáit és kifejezési módjait.

B) Modern társadalmunk vallásos pluralizmusában nem létezik mintavallás. A vallásos-eszmék és szükségletek a hagyományos mó­doktól különböző, szokatlan új formákban is jelentkezhetnek.

C) A szabad vallás feladata, hogy a szabadság fogalmának új való­ságot adjon a vallásban. Ez-más szóval azt jelenti, hogy jövőben a val­lás etikai oldalára nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk. De ugyanakkor készek kell hegyünk mi is arra, hogy személyes felelősséggel a társa­dalom szellemileg gazdagabb formáinak megteremtésében közremű­ködjünk.

III. A világvallások dialógusa

A 3. számú bizottság a világvallások dialógusáról terjesztett jelen­tést a kongresszus elé.(7)

Az IARF alapításától kezdve minden olyan törekvést támogatott, mely a vallások egymás közötti közeledését és együttműködését kí­vánta előmozdítani. A heidelbergi kongresszus 1972-ben állást foglalt a világvallások dialógusa mellett, mint amely hatékonyan szolgálhatja az embert. Ugyanakkor a tagcsoportok közötti párbeszéd folytatását is ajánlotta. S mivel az IARF-ben a keresztények mellett hindu, buddhis­ta, moszlim és shinto csoportok is működnek, a széles körű dialógus lehetősége már eleve adva van.

A 3. sz. bizottság, mint az IARF dialógus szerve, korlátozott lehető­ségei ellenére is biztató kezdeményezésről számolt be. Az amerikai uni­tárius univerzalista egyház l 974-ben a chicagói egyetem és a Meadville Unitárius Teológiai Intézet bevonásával egy dialógus-jellegű konferen­ciát rendezett a judoizmus, hinduizmus és az új japán vallások képvise­lőinek részvételével. A konferencia eredményesnek bizonyult, és a tag­csoportok közötti párbeszéd folytatására új lehetőséget tárt fel.

A dialógus mozgató ereje a hit és az emberszeretet. Eszerint a val­lás lényegéből következik a párbeszéd szüksége és időszerűsége. A szekularizálódó világban nyitottnak és horizontális szelleműnek kell lennie a szolgálatra törekvő lelkiségnek, mindenki és minden érték felé. érthető tehát, hogy a vallások napjainkban kénytelenek egymást észrevenni és az emberszolgálatban egymáshoz közeledni.

A mai vallásos ember megszokta a nagykorúságot, a sokoldalúságot, a vélemények szabad vitáját, a lelkiismeret szabadságot, a párbeszédet. De ugyanakkor nem szereti és elutasítja a kizárólagosságot, a szektariá­nus lelkületet és a türelmetlenséget. Napjaink egyetemes törekvése: egy­mást jobban megismerni, egymás értékeit észrevenni és megbecsülni.

A dialógus egymás vallásának konstruktív tanulmányozását és egy olyan közös nyelv megtalálását kívánja, mely a félreértést, egymás hitelveinek és hagyományainak támadó jellegű szembeállítását kizár­ja. Ez lehetővé teszi, hogy a párbeszédben részvevők szabadon, a megértés és szeretet szellemében fejezhetik ki véleményüket, még ak­kor is, ha azok eltérőek.

A dialógushoz idő, türelem, megértés és mindenekfelett szeretet kell. A párbeszédet azonban minden nehézség ellenére is egyszer va­lahol el kell kezdenünk. Lehet, hogy kevés lesz az, amiben egyet tu­dunk érteni, de még azzal is sokat értünk el: közelebb jutunk egymás­hoz, egymás emberségéhez. A dogmák, hitvallások és hagyományok elválaszthatnak, de az emberszolgálat egyesít.

IV. Béke, igazságosság és emberi jogok

A 4. számú bizottság a béke, igazságosság és emberi jogokról szó­ló jelentésében létkérdéseinkre kívánt feleletet adni.(8) Mit jelent szá­munkra egy szekularizálódó világban élni? Van-e helyünk és felada­tunk a mai társadalomban? Van-e hozzá erőnk, hogy e feladatokat hí­ven és korszerűen elvégezzük?

A vallás nem önmagáért van, hanem Istenországáért, közelebbről a hívekért, a világért. Az egzisztenciális kérdéseinkkel való foglalkozás hozzátartozik vallási feladatainkhoz. Testvéri együttérzés minden em­bernek közös erőfeszítés életkörülményei, munkája, művelődése és társadalmi jogai biztosítására, a fejlődésben levő népek érdekeinek és a bé­ke ügyének támogatása - mind sürgető vallási feladat is, amit nekünk fe­lelősséggel vállalnunk kell. A feladatok vállalása azonban olyan etikai erőt és áldozatkészséget követel, amelyet csak az isteni szeretet forrásá­nál meríthetünk. Ez az alapja az unitárius kereszténység világ felé fordu­lásának és az ember szolgálatára való elkötelezésének.

Az emberiség jövője a ma élő nemzedéket nagy feladatok elé állít­ja. A nukleáris fegyverrel rendelkező hatalmak száma növekedik. A világ egyes részein szegénység, írástudatlanság, munkanélküliség uralkodik és mérhetetlen szenvedést zúdít százmilliókra. A fejlett és fejlődésben levő országok közötti szakadék állandó veszély forrását jelenti. Az energiaválság a gazdasági életben beláthatatlan következ­ményekkel járó nehézségeket váltott ki. A környezet - a föld, víz, le­vegő - szennyeződése ökológiai katasztrófák veszedelmét jelzi. A fegyverkezés és az országok költségvetéseinek hadügyi része eddig nem ismert arányokat öltött.

A jövő, vallásos meggyőződésünk szerint, mégsem reménytelen. A történelemben az emberiség először jelentkezik olyan tudással és technikával, mellyel a világ nagy kérdéseit képes megoldani. Napja­inkban mind többen kezdik felismerni az emberiség egységét és a bé­kés; alkotó együttműködés szükségét a szembenállás és összeütközés helyett. Számunkra ma csak két út lehetséges: az egyik az alkotó, bé­kés élet, a másik a pusztító háború útja.

Az IARF ember- és világszolgálatát a kongresszus által elfogadott manifesztum körvonalazza, mely szolgálatunk alapelveit a követke­zőkben állapítatta meg:

a) Hit minden ember belső értékében és méltóságában.

b) A föld minden java és erőforrása az emberiség közös örökségét képezi, melyet mindenívi javára kell felhasználni.

c) A szolgálat módszere a szabadság. Célkitűzések és meggyőző­dések nem lehetnek megmerevedett dogmák, ellenkezőleg, nyitottak a változásra, mint ahogy a világ maga is állandóan változik.

A jelen század végéig törekednünk kell a következő célokat megva­lósítani, hogy általuk megalapozhassuk az igazabb világközösséget.

a) Béke

A világ mai nagy kérdései között első helyen áll a háború és a béke. Első helyre tette az a felmérhetetlen fejlődés, amely a technikai civilizá­ció terén egy nemzedék életében végbement. Olyan fegyverek birtokába jutott az ember, melyekkel adott esetben nemcsak az ellenséget, hanem az egész emberiséget, sőt az egész vegetációt képes elpusztítani. A fegy­verkezési verseny olyan méreteket öltött, hogy azt veszélyessége és költséges volta miatt nemigen lehet tovább tűrni. Békére van szüksé­günk, és ezt az erők összefogásával meg is tudjuk teremteni. A béke, amelyért imádkozunk és ami után vágyakozik az emberiség, az alkotó, összhangos élet állapota olyan világ, mely mentes a nukleáris háború ré­métől, a társadalmi igazságtalanságoktól és az ökológiai katasztrófa ve­szélyétől. Ugyanakkor szabadságot biztosít az alkotó munkára, a szol­gálatra és önmagunk megvalósítására.

b) Gazdasági jólét

Elismert tény, hogy ma százmilliók élnek elképzelhetetlen nyo­morúságban, emberi méltóságon aluli színvonalon, a kevesek jólété­vel szemben. A szegények és gazdagok közötti szakadék mind job­ban mélyül. Meggyőződésünk szerint Isten minden gyermekének alapvető joga, hogy kielégíthesse létszükségleteit: hogy rendelkez­zék megfelelő táplálékkal, lakással, egészségvédelemmel, oktatással és gazdasági biztonsággal. Mindent el kell követnünk e jog gyakor­lati biztosítása érdekében, hogy ezáltal a fejlett és fejlődésben levő országok közötti szakadék eltüntetését előmozdítsuk.

c) Szabadság

Az emberiség feladata, hogy a 20. század végére felszámolja a gyarmatosításnak még létező formáit és biztosítsa minden nép szá­mára a szabadságot, a gazdasági, politikai és emberi jogokat. Ezzel párhuzamosan arra kell törekednünk, hogy a megkülönböztetés min­den formáját, mint pl. a faji, nemi, vallási stb. megszüntessük. Az IARF kötelességszerűen továbbra is feladatának tekinti hozzájárulni a vallásszabadság joga védelmének és továbbfejlesztésének az elő­mozdításához.

d) Ökológiai integritás

Az ökológiai integritás érdekében küzdenünk kell a föld, víz és le­vegő további szennyeződése ellen, hagy az ember érdekében a meg­bomlott egyensúlyt helyreállítsuk.

e) Az ENSZ támogatása

A világ biztonságának és fejlődésének érdekében kötelességünk az ENSZ támogatása, hogy ez a világszervezet betölthesse hivatását a béke, az igazságosa-ág és az emberi jogok biztosítása terén.

Tudjuk, hogy a világ nagy kérdéseit nem az egyházak és a vallási szervezetek fogják megoldani, de rendezésükhöz tevékenyen hozzá­járulhatnak. Az IARF, az unitárius keresztény hit követői azok mel­lett álínak; akik az életet és az értékeket nem elpusztítani, hanem megtartani és gyarapítani akarják. Küldetésük és felelősségük, hogy hitüket tudatosan megéljék és életgyakorlatukban kiábrázolják.

A béke, igazságosság és emberi jogok terén világszerte nagy szol­gálati lehetőségek állanak előttünk. Legyünk bátrak erre a szolgálatra úgy, amint azt Isten munkatársaitól elvárja.

Egységünk a különbözőségben

A montreali kongresszuson a vallási különbözőségek - teológia, szemléletmód, kultúra, kultusz, hagyomány, nyelv köréből - erőtel­jesen tükröződtek. Ezzel szemben egységünk gyengének, kevésbé tapasztalhatónak tűnt fel. Ez azonban csak látszat volt. A kong­resszus folyamán bebizonyosodott, hogy több és fontosabb az, ami egyesít, mint ami megkülönböztet. A nyilvánvaló különbözőségeink ellenére tapasztalhattuk, hogy a lényeges dolgokban alapvetően egyek vagyunk. Egységünk nem valami külső kényszeren alapuló egyformaság, ami évszázados értékekről való lemondást követelne, hanem korok, népek, kultúrák vallási értékeit magában foglaló lé­nyegi azonosság.

Az IARF az unitárius egyházakat és szabadelvű vallásos szerveze­teket átfogó szellemi egységet jelképezi. Összetartó ereje a szeretetből fakadó hit, alapja az emberiség mély egysége közöttünk. Ez az egy­ség, mint alkotóerő, kifejezést nyer az isteni szellem tapasztalásában, az emberszeretetben, a vallási igazság kutatásában és a szabadság iránti felelős elkötelezésben. Megnyilvánul ugyanakkor abban a felis­merésben is, hogy a vallás módszere: a szabad vizsgálódás, szelleme: a testvériség, értékmérője: a jellem, és célja: a szolgálat.

Az IARF XXII. kongresszusa hitelvi egységünkről tett bizonysá­got minden különbözőségeink ellenére. A nagyszámú részvevők belső gazdagodást találtak a különbözőségekben és megújító erőt a szellemi egységünkben. Ennek a nemzetközi és vallásközi találkozónak szel­lemi légköre, a lényeges kérdésekben való megegyezés, az eredmé­nyes párbeszéd - mind a dinamikus egységnek tudható be. Érthető, hogy az IARF egyik fontos, jövőbeni feladatát az egység további erő­sítésében állapították meg.

A történetének 76. évébe lépő IARF küldetése és felelőssége vál­tozatlanul az ember- és világszolgálatban áll. Útmutatója: “a szüksé­gesekben egység, a kétségesekben szabadság, mindenekben pedig a szeretet." A mi kötelességünk sem lehet más, mint hittel szolgálni embertársainkat; hadd “érezzék egy kézfogásból rólad, / Hogy jót akarsz és te is tiszta jó vagy, / S egy tekintetük elhitesse véled - / Szép dolgokért élsz és érdemes élned."

Jegyzetek:

1. Wendte, W. C.: The Wider Fellowship, I-II. Boston: Szabadelvű vallá­sos gondolkozás a XX-ik század kezdetén. Kolozsvár, 1902. V.

2. IARF XXII. Congress. Montreal; 15-22 August 1975. Our Unity in Di­versity. Frankfurt, 1975.

3. Uo. 6-1ó.

4. Szabadelvű vallásos gondolkozás a XX-ik század kezdetén. Kolozsvár, 1902. 22.

5. Martineau, J.: The Seat of Authority in Religion. London. 129.

6. IARF XXII. Congress. Montreal, I5-22 August 1975. 17-24.

7. Uo. 25-31; KerMagv 78 (1972). 192.

8. Uo. 32-39.