Tartalomjegyzék |  Cimkék |  Tartalom hozzáadása

       

Szász János:

Dávid Ferenc

Magyarországi Unitárius Egyház

Budapest, 1982

Három tényező határozza meg az ember életét és ér­tékét a társadalomban, illetve a történelemben. Az első - és legáltalánosabb - a korszak, amelyben él. A történelem eseményei; a gazdasági-társadalmi hát­tér, amelyben nemzedéke létezik; a fogalmak, ame­lyekben gondolkodik; országának, népének sorsa, kul­túrája. Második a közvetlen környezet. A szülőföld és társadalom, amelyből a gyermek felnő; az első lé­péseket aggódó figyelemmel segítő család; az iskolai közösség; mesterek, akik előtte jártak; munkatársak, akik vele, és tanítványok, akik mellőle indultak el. A harmadik az egyéni adottságok és képességek egé­sze. Tehetség és ,szorgalom; erkölcsi magatartás és hűség; emberbecsülés és szolgálat . . . A három ténye­ző sokszor egybefonódva, máskor egymás ellen for­dulva alakítja az ember sorsát. Ezért csak szintézi­sükben lehetnek meghatározói az egyes emberről al­kotott véleménynek.

Fogalmazhatjuk e szabályt így is: Adva van egy korszak gazdasági-társadalmi alapjaival, történelmi eseményeivel, gondolatvilágával és embereivel. Ez a korszak - pillanatnyi igényeinek és távlati szükség­leteinek megfelelően – felhívó jeleket bocsát ki az élet minden területén. Keresi a megmaradás lehető­ségeit. Ha akad valaki a kortársak közül, aki meg­érti, esetleg csak ösztönszerűen megérzi e felhívó jeleket, utat mutatóan próbál válaszolni rá, a felmerült problémák megoldásával, sőt van erkölcsi bátorsága is végigmenni a feltalált úton, az a valaki “nagy em­ber". Ha nincs utat mutató látnok, veszélybe kerülhet a társadalom. Ha nincs társadalmi igény, a leghala­dóbb gondolat is utópista ábránd marad. Végül pe­dig, ha van társadalmi igény és van helyes utat érző ember is, de nincs erkölcsi bátorság az illetőben az út végigjárására, csupán a szellemtörténészek örökítik meg emlékét az ilyen mindent megértő, de elefánt­csonttoronyból szemlélődő bölcsnek.

A szabály jelenre, múltra egyformán alkalmazha­tó. Áll Dávid Ferencre is, aki ellen annyi méltatást (értékelést és átértékelést) követett el az utóbbi év­század. Hogy az ellenkező fél gyűlölködéséről ne is beszéljünk. A nézetkülönbségeknek az lehetett az oka, hogy az értékelők megfeledkeztek a három meghatá­rozó tényezőről: A korszakról, a környezetről és az egyéni adottságokról. Helyette az egész életművet mesterséges vázakhoz, filozófiai vagy teológiai elgon­dolásokhoz ,alakították. Így lett .a “haladás bajnoka", a “türelem apostola", .az “evangélium prófétája", a “reformáció betetőzője", a “babatolódó népi reformá­ció magyar forradalmára", “nyugtalan építő, aki rombol, hogy újat alkosson" stb.. . Felesleges ezek­kel az értékelésekkel különösebben foglalkozni. He­lyesebb életművét a három meghatározó tényező szintézisével kora adottságai közé állítani és így fe­dezni fel nagyszerű emberségét.

Életének időhatárai a feudális Magyarország (és Európa) súlyos válságkorszakára esnek. Életre indu­lása idején .az egykor diadalmas középkori Magyar­ország végső erőfeszítéssel próbálja létét megmente­ni; a feudális anarchia veszélyei, a török hódítás és a Habsburgok dinasztikus étvágya közepette. Élete delelőjén a magyar túlélés utolsó menedékének, az Erdélyi Fejedelemségnek vallási ügyeit intézi. Ural­kodója János Zsigmond, az “utolsó választott király" és “első erdélyi fejedelem". A két cím érvénye közti időben súlyos küzdelmek húzódnak, amelyeknek so­rán egy országrészből állam, különböző érdekkörű és nemzetiségű népességéből aránylag egységes nép, vi­tatkozó reformációs irányzatokból egységesen szerve­zett vallás-egymásmellettiség fejlődik ki. Tragédiá­jánál egy megszervezett és kiépített állam uralkodója mondatja ki felette az országgyűlés elmarasztaló íté­letét.

Az európai háttér sem vigasztalóbb. Hatalmi cso­portosulások harctere földrészünk. Szellemi arculata is nagyot változik Dávid Ferenc életében. Indulásakor egyházalapítónk sokat merít a reneszánsz új vi­lágképet alkotó kútjából. Tanulmányai idején az élő reformáció gazdag érzelemvilága kapcsolja az isten­félő éleihez. Sorsa delelőjén a reneszánsz vallásosság leghívebb képviselői tanítják meg arra, hogy az em­ber érték, az élő világ középpontja, tehát joga van a természet szépségéhez. Igazán vallásos ember az, aki értékeli önmagát és alkalmasnak tartja képességeinek kibontakoztatására. A tanítómesterek azonban mene­kültek voltak, egy reakcióssá váló Európa hitbeli számkivetettjei - és sokan közülük mártírjai. Élete utolsó évtizedére a reakció már Erdélyt is elérte, és egy heroikus szépségű, de teljesen reménytelen harc után elbuktatta. Ez a korszak mindentől rettegett már, ami a mindennapi életben vagy a vallásosság­ban haladó volt.

Ilyen felhívó jelek között élt az Unitárius Egyház megalapítója. Gazdag lelkiségét a vallásosság érde­kelte elsősorban a felhívó jelek közül, miként ezt a jóbarát, Christian Schaeseus már 1558-ban megéne­kelte:

“Boldog az, aki hazánk sebeit gyógyítani tudja,

és ki e gondjában szüntelen állhatatos.

S mert Te a bősz török útját nem tudod érccel elállni,

Azt teszed ésszel, amit enged a szép hivatás.

Isteni juhaidért vívod az ütközetet.

Érdemeidért köszönettel idézgeti neved az egyház

S hálás mindenekelőtt baj sújtotta hazánk." . . .

Az egyre mélyülő ellentétek között a lelkiismereti szabadság szeretet-evangéliumát hirdeti, majd gya­korlatban is élve a szabadsággal, a vallásos fejlődés létjogosultságát bizonyítja. Mikor pedig a külső reak­ció tilalomfát állított az elé az út elé, megvolt erkölcsi bátorsága, hogy mártíromsággal is bizonyítsa igaz­ságát.

“FRANCISCUS DAVIDIS, ALIAS HERTEL"

Dávid Ferenc Kolozsváron született, a mohácsi csata körüli esztendőkben. Édesapja, Hertel Dávid, szász nemzetiségű varga (lehetséges, hogy tímár). Édesany­járól csak annyit tudunk, hogy 1570 körül még élt. Szülőháza az óvárosban állt, a volt ferences, akkor dominikánus kolostor közelében. Fiútestvérei: Hertel (Tímár) Gergely és Hertel Péter (akinek felesége Borbála, Heltai Gáspár leánya). Mindkegyben életük végéig ragaszkodtak német nevükhöz, éppúgy, mint tudós testvérüknek két fia, Hertel Dávid és János. Egyházalapítónk - ,kora szokása szerint humanista nevet vesz fel. Előbb szülővárosa után Franciscus Colosvarius néven anyakönyvelteti magát. Később apja iránti tiszteletből és szeretetből annak keresztne­vét használja vezetéknevéül. Igy lesz Franciscus Da­vidis, magyarul Dávid Ferenc. Német anyanyelve mellett (bár ezen semmiféle írás nem maradt fenn tőle) tökéletesen beszélt és írt magyarul is, latinul is.

Tanulmányait szülővárosa iskolájában alapozza meg, majd Brassóban folytatja felsőbb szinten, ahol Johannes Honterus 1543/44 fordulóján fejleszti to­vább a városi iskolát. 1545 januárjában írják be Fran­ciscus Cobosvariust a megújult iskola anyakönyvébe. Az adat - amely különben első hitelei évszám élet­rajzában - megkérdőjelezi a gyulafehérvári felsőbb tanulmányok feltételezését. Valószínű, hogy Brassó­ban kapott ösztönzést a wittenbergi továbbtanulásra. Tény, hogy a lutheri mozgalom szellemi fővárosában 1548. január 20-án az egyetemre iratkozik be. A szász krónikások bécsi tartózkodásáról is említést tesznek, ahonnan 1548. augusztus 11-én kelt levelében beszá­mol Ferdinánd kísérletéről Majláth István kiszaba­dítására. Ir V. Károly császár vallásügyi törvényéről is (Interim), amelyet akkoriban hirdettek ki a biro­dalmi gyűlésen. Wittenberg egyetemén 1550-ig tanul, és itt jelenik meg elró nyomtatott irodalmi műve, Medgyesi Székely Ferenchez írt latin nyelvű Elégiája.

Ezt a néhány adatot ismerjük egyházalapító püs­pökünknek származásáról és életének első szakaszá­ról. Elég keveset. Érthető, hogy életrajzírói jó szán­dékkal - de nem egyszer élénk fantáziával - igye­keztek a hiányosságokat kiegészíteni. Járatták szer­zetesi iskolába Kolozsvárott, majd a gyulafehérvári káptalani felsőbb tagozatra. Feltételezték katolikus egyházi szolgálatát, majd főpapi támogatással küldet­ték ki a reformáció gyújtópontjába, egyetemre. Beíratták a páduai és Odera-frankfurti egyetemre is. Édesanyját magyar nemes lánynak vélték egy félreér­tett városi gazdasági feljegyzés alapján . . . Sorolhat­nánk még, de felesleges. Helyesebb, ha a három meg­határozó tényező (a korszak, a környezet és az egyé­ni képességek) szintézisével próbáljuk beszédessé ten­ni a szűk adattárat.

Dávid Ferenc kolozsvári származású. Ez a tény meghatározó volt sorsa, és egyénisége kiteljesedése szempontjából. A várost kedvező helyzete, fejlődő ipara és kereskedelme már a középkorban az ország­rész legjelentősebb helységei közé emelte. A XVI. század elejére 4500-5000 körüli lakosával harmadik az erdélyi városok között, a szász universitas székhe­lye (Szeben 5-6000 1.) és a délkeleti kereskedelem határvárosa (Brassó 6-8000) után. Lakossága erede­tileg szász, de már a XV. század elejétől kezdve töl­tődik magyarsággal. Területileg is kívül esett a szász tömbön; ami egyéni utat biztosított életének. Az er­délyi fejedelemség kialakulása során egyre fontosabb szerepet kap az új államban. Vitaihatatlanul centrá­lis helyzete a belső gazdasági élet középpontjává te­szi 1549-ben az egész országban. 1557-ben megkapja a nemesfém-beváltás és pénzverés jogát, Nagyszeben helyett. 1558-ban harmincadszedési és árumegállító jogot kap, valamint két országos vásár helyett négyet. Lassan az ország belső kereskedelmének középpont­jává fejlődik. A gazdagodással együtt földszerzési igé­nyei is támadnak: gyakran fordít felszabaduló tőké­jéből földbirtokszerzésre. Hűtlenségi perek alkalmá­val is részesül az elkobzott birtokokból. Némelykor egyes polgárok is szereznek telkeket a városon kívül. Így erősödik gazdaságilag a “kincses város".

Az anyagi jólét természetes következménye a kul­turális fellendülés. A város korai szellemi igényének középkori bizonyítéka, hogy az 1520-ig külföldön ta­nul 2496 erdélyi diák közül 119 volt kolozsvári. A külföldi egyetemjárás, a peregrináció legbiztosabb eszköze az általános európai közgondolkodás elterje­désének Európa szellemi irányzata ekkor még a re­neszánsz, mely a városi polgárság szellemi igényének kifejezője és kultúrájának alapja, a természettel, az élettel szemben pozitív, és az embert egyéniségében is értéknek tartja. Szembefordul a statikus és hierar­chikus középkorral, és dinamikusnak érzékeli az éle­tet. Hisz az újjáéledő kultúra hatékonyságában, és az újjászületés során az eredeti forrásokhoz tér vissza. Tanítómesternek tartja az antik világot. A vallási je­lenségek emberben rejlő lényegét vizsgálja, és hát­térbe szorulnak számára a transcendens igazságok. Híve a türelem gondolatának.

Dávid Ferenc gyermekségének idejéből névhez is kapcsolható Kolozsváron az új szemléletanód. Adrian Wolphard-ra gondolok, a kolozsi főesperesre és ko­lozsvári plébánosra, aki több külföldi humanista köz­pontban tanul, sajtó alá rendez egy kötetet Janus Pannonius verseiből, filológiai pontossággal; egyházi vezetőként hűséges képviselője a türelem gondolatá­nak. Nevelői munkában is új utakra lép: olyan tan­könyvet ad ki, amelyik a latin nyelv tréfás-játékos begyakorlására alkalmas, és a tanuló életkori sajá­tosságait is figyelembe veszi. Valószínű, hogy az ő idejében fogadja be a városi iskola a “studia huma­nitatis"-t, a reneszánsz oktatási rendszert. Ez alapos latin tudást, komoly anyanyelvi oktatást és a prakti­kus ismeretek átadását jelentette.

Gazdasági (ellendűlése és az erre épülő szellemi virágzás emelte Kolozsvárt - Buda eleste után - a kialakuló új ország szellemi központjává, a meginduló magyar könyvnyomtatás egyik fellegvárává és a XVI. sz. leghaladóbb vallásos gondolkozásmódjának, az unitárizmusnak szülővárosává.

Fentiek voltak legkorábbi és legerősebb élményei a tehetséges és elmélkedő “vargafi"-nak.

Valószínű, hogy ellenfelei gúnynak szánták a vargafi jelzőt, pedig az valójában reális tényt, még­pedig embert alakító tényezőt takart. Eltekintve attól, hogy a céhek jelentősége igen nagy volt a feudális városok életében, a kolozsvári tímárcéh egészen sajá­tos helyzetben volt. Nem a leghatalmasabb a város­ban, de az egyetlen, amelynek tagjai valamennyien szász nemzetiségűek. Mivel a polgárság a város köz­igazgatásában céhek szerint vett részt, a tiszta szász közösség adott pillanatban döntően befolyásolhatta a városi kormányzatot akár papválasztásról, akár vallási hovatartozásról, akár más ügyről volt szó. A XVI. század elején külön önállósuló tímárcéh tagjai nem tartoztak a patríciusok közé. (Csupán a század vége felé került be közülük néhány, mint Hertel Tí­már Gergely is, Dávid Ferenc testvére.) Bennük volt hát a szívós küzdeni tudás, és gyermekeik érvényesü­lését elősegíteni igyekeztek szorgalmas munkával és taníttatással.

A húsz év körüli Dávid Ferenc otthoni tanulmá­nyait végezve alapos felkészültséggel indul Brassóba. Egyéni képességei is megvoltak hozzá - ezt későbbi szereplése bizonyítja. Kitűnő latin nyelvi alapozás mellett anyanyelvét is tudatosíthatta, de magyarul is jól megtanulhatott. Egyfelől azért, mert a város gya­korlatilag kétnyelvű volt, másfelől pedig azért, mert 1528-ban kerül először az iskola élére magyar rektor Tordai János személyében. Alapos felkészültsége mellett vitte magával a kolozsvári reneszánsz szelle­met, az ember értékének gondolatát és a türelem ér­zését más felfogásúakkal szemben. Benne volt az erős akaratú célratörés (bár nem törtetés), ami egyik alap­vonásává vált jellemének egész életén keresztül az igazság következetes föltárásában. Végül tulajdona volt a feltörekvő városi polgár tevékeny, mindent mértékelő hite. (Kedvenc igéje: “Omnia probate . . .", “Mindeneket megpróbáljatok, és ami jó, megtartsá­tok . . .", mellyel új szellemi életet, új kultúrát és új vallásosságot lehet teremteni.}

Az “Omnia probate . . ." alapmagatartás könnyen csábíthatta volna Dávid Ferencet negatív állásfogla­lásra a szellemi élet jelenségeivel, így a vallásos igaz­ságokkal szemben. Ettől megvédte az a tény, hogy Kolozsvár után előbb Brassóban, s majd Wittenberg­ben tanul tovább. Mindkét intézmény a német huma­nizmus fellegvára. Ez a humanizmus volt legfőbb ösz­tönzője a reformációnak, sőt annak diadala után fel is oldódott benne. Közös ez a német gondolkozás az itáliaival abban, hogy a városi polgárságé elsősorban, hogy a természettel szemben pozitív, és az emberi éle­tet is egyéniségként értékeli. Szembefordul a közép­korral, és az ellene való harcában az eredeti források­hoz kíván visszatérni. De nem értékeli túl az antiqui­tas kultúrelemeit, és inkább az őskeresztény állapot­ban látja az ideális és teljes életet. Mindvégig hűséges marad a kereszténységhez, bár a reformok szükséges­ségét elismeri. (A német humanista gondolatkörnek egyik legjobb kifejezője, mint mozgalom, a “devotio moderna", míg személy szerint Erazmus és Reuchlin képviselik leginkább.) Főképpen az erdélyi szászság lelkesedett ezekért az eszmékért, és később - még a reformáció kezdeti szakaszában is - náluk találjuk a leggazdagabb humanista irodalmat a hazai németek között.

Az erdélyi német humanizmus legnagyobb alakja, egyben a reformáció kezdeményezője ez országrész­ben Johannes Honterus (1498-1549). Bécsben, Krak­kóban, majd Wittenbergben tanul Melanchton tanít­ványaként. Alakja valóságos mintaképe a humanista és a reformációs kor határán élő gondolkodónak. Tu­dományos érdeklődése széles körű, minden ágra ki­terjedő. Mélyen istenhivő, türelmes és antidogmati­kus vallásossága a keresztény megújulás alapja Bras­sóban és Szászföldön. Gyakorlati érzékével és szerve­ző képességével irányítja az induló reformációs moz­galmat. Nyomdát alapít, és (elsőbbszintűvé szervezi a brassói városi iskolát. 1543!44 fordulóján, a witten­bergi tanulmányútjáról hazatért jeles hellénista, Va­lentin Wagner segítségével hajtja végre e tanügyi re­formot. “Studium Coronensis" elnevezéssel lényegé­ben az egyetemek alacsonyabb (artista, azaz bölcsész) tagozatának megfelelő felsőbb iskolát hoztak létre. Ez adott először lehetőséget erdélyi területeken maga­sabb képesítés elnyerésére. Ide iratkozott be Dávid Ferenc is 1545 januárjában. Az iskola kultúrát terem­tő szellemiségére kitűnően rávilágít, ha felsorolunk néhányat tanárai és jelesebb tanítványai közül. Va­lentin Wagner után Matthias Fronius lett a rektor, az erdélyi szász jogalkotás markáns egyénisége. Tanuló­társ volt Georg Hoffgreff a későbbi könyvnyomdász, Árkosi Veress Péter, utóbb brassói lelkész, Fuchs (alias Vulpius Miklós és Szászkézdi Fischer Jakab, akik később rektornak tértek vissza híres iskolájukba. Az iskola szabadabb vallási lelkiségének bizonyítéka az a tény, hogy több olyan rektor és tanuló volt az is­kolában, aki később jelentős szerepet játszott a kiala­kuló unitárizmusban. Brassói rektor volt Johannes Sommerus Pirnaensis. Itt tanul Marosi Synnig János, az első székelykeresztúri unitárius esperes, majd Al­vinczi György, Baranya unitárius apostola és mártír­ja is.

Mit köszönhetett Dávid Ferenc brassói tanulmá­nyainak? A kolozsvári feltétlenül jó alapozású latin tudásának és humanista műveltségének továbbépí­tését a klasszikus szerzők elmélyült tanulmányozásá­val; megismerkedett Melanchton könyveivel; ugyan­akkor alkalma volt a középkori szerzők alapos tanul­mányozására is, mert ezekből - elsősorban vallási témákban - gazdag volt a brassói iskola könyvtára, miként azt a XVI. század végéről fennmaradt leltár bizonyítja. Első rektora, Valentin Wagner a görög vi­lág és nyelv rejtelmeivel ismertette meg. A következő évi rektor, Fronius, a jogi gondolkozásba vezette be. Elmélyülhetett a forrásokban. Tények és források elemzése nélkül semmit elfogadni nem szabad, mond­ja a reneszánsz “ad fontes . . ." elve. Kritikai beállí­tottsága Brassóban kezdett kiteljesedni és általános ismeretköre kiterjedni, és ez a szemléletmód akkor vált igazán segítőtársává, amikor túllépett a tradicio­nális dogmatika határain és az unitárizmushoz veze­tő ösvényre tért. Mivel pedig brassói tanulmányai idején egyházi és vallási viták rázták meg a várost és az egész szász univerzitást, tapasztalhatta, hogy irányzatok a reformáción belül is vitatkozhatnak egy­mással, és hogy a vita fogalmakat tisztázhat. Ezért tisztelni kell egymás álláspontját. Egyet még megta­nult Brassóban, és ez feltétlenül Honteres hatása: A hit dolgai szentek az ember életében, és ennek meg­érzése nélkül élni sem lehet. Valószínű, hogy Brassó­ban kapott ösztönzést a wittenbergi továbbtanulásra. Talán Honterustól, talán Wagnertől, vagy talán éppen Froniustól. Tény, hogy 2548. január 20-án egyetemre iratkozik Luther és Melanchton városában.

A wittenbergi egyetem oktatási rendje a Luther által kezdeményezett és Melanchton által kidolgozott elvekre épült. Az egyetem tanulói előtt koruk teljes ismeretvilága feltárulhatott. 1518. augusztus 29-én tartott székfoglalójában Melanchton keményen meg­rótta az áltudósokat, akik némi (és meglehetősen ké­tes) görög és héber tudással nehéznek tüntetik fel a humanista tudományokat. Ezzel a tanulókat is el­riasztják, és a tudományokat is gyengítik. “Vissza kelt térni a forrásokhoz" - mondja. Filozófiát a ha­misítatlan Aristotelestől, retorikát Quintilianustól, természettudományt Pliniustól kell tanulni. Teológiá­hoz is, világi tudományokhoz is elengedhetetlen a hu­manista tanultság, aminek körébe a filozófia is tar­tozik, az erkölcsi tudományok és a történelem érten­dő. A teológiához feltétlenül kell - mondja tovább - a görög, a latin és a héber. A tanítás módszeréről pedig 1525. évi rektori beszédében így vélekedik: “Lám, a csecsemő szája nem bírja a kemény ételt, ezért sokáig szoptatják, majd megrágott étellel etetik őket, amíg nagyok nem lesznek . . . Így az iskolában is a bölcs tanítók osztályonként tanítják a gyerekeket, hogy képességeik szerint fokozatosan haladhassanak előre az egyes tárgyakban." . . . Ez a fokozatosan ha­ladó, és az addig elért ismereteket beépítő igazság­kereső módszer számtalanszor visszacsillan Dávid Ferenc vallási tanításai során.

A Wittenbergbe érkező peregrináló diák hosszú (és nem könnyű) út porát hozta magával. Korabeli útinaplók bizonyítják, hogy sok veszéllyel kellett szembenézniük. Kedvezőtlen időjárás, járványos be­tegségek, felvonuló seregek és gyenge lábon álló köz­biztonság jelentette a veszélyeket. Megérkezete után az új diák először a rektor elé járult, lefizette a ki­szabott beiratkozási díjat. (Illetve igazolta szegénységét a mentesség érdekében.) A beiratkozás az egye­temhez tartozás első és legfontosabb feltétele volt, mert tagja lett bizonyos társadalmi rangot és kivált­ságot jelentő universitásnak.

Dávid Ferenc tanulmányai idején a legjelesebb professzorok foglalták el a wittenbergi egyetem ka­tedráit. Melanchtonról már volt szó. 1548/49-ben Pál apostolnak a Kolosszé-beliekhez írott leveléből hir­detett előadást. Johannes Bugenhagen (Pomeranus) Jónás prófétáról. Ebben kimutatta, hogy a római ka­tolikus egyház szertartásai közül mindazok, amelye­ket az “Interim" császári rendelet .a protestánsokra rá­erőszakolt, eretnekségek. Caspar Cruciger egyháztör­ténetet és héber nyelvet tanított, és zsoltárfordítások­kal foglalkozott. Sebastian Theodoricus lélektani elő­adásokat tartott. Volt hát lehetősége az európai tudo­mányos látókörre kitekinteni egyházunk alapítójá­nak. Volt azonban még valami, amiről beszélni kell.

Amikor Dávid Ferenc az egyetemre érkezik, ko­moly harcok rázták meg a reformáció alapjait. Luther mozgalma hatalmas lendülettel indult. Voltak pilla­natok, amikor győztesnek látszott egész Németország­ban, pedig induláskor nem akarta a szakítást. A Szentszék makacssága, a tragikus parasztfelkelés (amitől Luther elhatárolta magát), végül pedig egyes német fejedelmek állásfoglalása, a szakítás és a val­lásháború felé sodorta a helyzetet. V. Károly császár a tridenti zsinattól várta a vita eldöntését, addig is átmeneti császári rendelettel (“Interim 1548. június 30") igyekezett a helyzetet állandósítani. Ez idő alatt mindkét fél rendezte sorait, eszméit megfogalmazta, vagy tisztázta. Ugyanakkor kísérletek történtek az ellentétek kiküszöbölésére. A közeledők egyik vezé­re lutheránus oldalról Melanchton, akit humanizmu­sa, dogmaellenes hajlandóságai engedékenyebb állás­pontra vezettek. Jelszava volt: “Szükséges dolgokban hűség, a többiekben engedékenység . . ." Megállapí­tott tehát “doctrina necessaria"-kat, amelyekhez élete végéig ragaszkodott, és “adiaphora"-kat, amelyek az üdvösség szempontjából közömbösek - tehát enged­ni lehet velük kapcsolatban. Közeledési lehetőséget akart teremteni, de a legélesebb kritikát saját tábo­rának fanatikusai közül kapta.

Dávid Ferenc ebben a feszült légkörben kezdte tanulmányait. Kolozsvári tradíciói, brassói nevelte­tése, de legfőképpen hasonló lelkisége Melanchton tá­borához kapcsolta. A viták megerősíthették benne az embernek dogmák feletti értékét. Rájött, hogy a dokt­rínák vizsgálhatók, bírálhatók és újraértékelhetők. Ezt az igazságot azonban olyan mélyen hívő humanis­tától tanulta, mint Melanchton. fgy a kritika soha nem ment át Isten tagadásába. Ezzel teljessé lett vallási gondolkozása. Elindult újabb és újabb vizsgálódó ok felé, és eljutott később Jézus ember voltának felisme­réséhez, majd a tiszta unitárizmushoz.

Nem lenne teljes a wittenbergi kép, ha elhallga­tunk két tényi. Az egyik Bár Melanchton élete vé­géig humanista vallásosságot képviselt, Szervét Mi­hály (1511-1553) szentháromságellenességét élesen kritizálta. A másik, hogy Dávid Ferenc wittenbergi tanulmányai idején három jelessé vált antitrinitárius is tartózkodott ott: Laelius Socinus, Grzegorz Pawel (Gregorius Pauli) és Jan Maczynski. Találkozásuknak hiteles emléke azonban nem maradt fenn.

REFORMÁCIÓS UTAKON

Életrajza továbbra is hiányos. Wittenbergből 1550­ben tér haza. 1551. január 9-én iskolamesterré vá­lasztják Besztercén. Február 7-én megjutalmazza a Tanács, mert diákjaival színdarabot mutat be a vá­ros tiszteletére. 1552-ben Petres falván plébános. 1553. január 1-én viszont Nyírő Jakab kolozsvári városi jegyző ezt írja külföldön tanuló testvérének: “Vízak­nai Gergely halálával megüresedett iskolamesteri ál­lást . . . barátod . . . Dávid Ferenc tölti be". 1555 áp­rilisa előtt, a széki zsinaton a lutheránus álláspontot védi Stancaro heves támadásaival szemben. 1555 szeptemberében kelt leveléből kitűnik, hogy szülő­városa és Nagyszeben egyszerre hívja meg plébános­nak. Az egykori krónika tudósít: . . .“1555. október b­án Dávid Ferencet, Dávid varga fiát, pappá választot­ták, és október 9-én szónokolt először." (1557-ben Kassára is hívják plébánosnak, és ő gondolkozik is rajta. Indítékaira azonban csak újabb adatok vethet­nek fényt.) 1557-ben a tordai országgyűlés a lutherá­nus egyház jogosságát is elismeri, mire az új egyház a lutheránus magyarok püspökévé választja. (A szá­szoknak külön volt Szebenben.) Ugyanebben az év­ben nősül meg, de feleségéről adatunk nincsen.

Időközben a lutheri reformáció mellé új mozgalom sorakozik fel Magyarországon, a szakramentáriusak, vagy más néven a helvécibeliek irányzata. Az első nevét az úrvacsora kérdésben való eltérő felfogásuk miatt, a másodikat eredeti helyük után kapták. A tiszántúli részeken Kálmáncsehi Sántha Márton, majd Méliusz Juhász Péter a legtehetségesebb vezéralakok. Kálmáncsehi is megkísérli az erdélyi missziót, de a lutheri papság egységes álláspontja az 1557. évi nem­zeti zsinaton, majd Dávid Ferenc vitája 1557 szep­temberében Kolozsváron, útját állja e törekvésnek. Ideig - óráig. Kálmáncsehi halála után ugyanis Méliusznak sikerült megnyernie Dávid Ferencet is, Hel­tai Gáspárt is, és velük együtt számos főurat az úr­vacsora svájci értelmezése számára. Dávid lemond magyar lutheránus szuperintendensi tisztéről, és az új irányzathoz csatlakozik. Szerette volna a szászo­kat is megnyerni e lépésre, de azok elzárkóztak. Mi­kor az erdélyi szakramentáriusok egyházzá erősöd­tek, püspökükké Dávid Ferencet választották.

A két reformációs irányzat szolgálatában eltöltött tizennégy év (1551-1564) igen súlyos volt Erdély életében. Több eredménytelen, de annál szomorúbb kimenetelű kísérlet meggyőzte .a vezetőket, hogy a Habsburgok - még ha komolyan akarnák is - kép­telenek egyesíteni és megvédeni Magyarországot a tö­rök ellen. Az erdélyi államnak létre kellett jönnie! A tény sajátos vallási helyzetet teremtett. A katoli­kus egyház javait szekularizálták a fejedelem céljai­ra. Ez létkérdés volt, nem feudális vagyonszerzési el­járás, mint egyes európai országokban. Az anyagi alapjait vesztett egyház mellé a reformáció következ­tében új irányzatok nőnek fel; a gazdag és erős kul­turális tradíciójú szász univerzitas lutheri vallása, majd a jobbára a magyarságra és a székelységre épü­lő svájci irányzat. Az alakuló új államnak toleráns alapokra kellett helyezkednie. Elfogadta a Szentírás igaz voltát alapelvnek reformációs értelemben és el­ismerte az erre épülő protestáns egyházakat. Az evan­géliumi irányzatok között engedte a dialógust, a hit­vitát, a vitákra moderntorokat küldött. A hittételek elfogadását vagy elvetését a községekre bízta, azzal a kikötéssel, hogy az el nem fogadott hittételek kép­viselőit semmi bántódás ne érhesse. Egyedülálló elvi álláspont volt ez az akkori Európában, mert lehető­séget adott feudális keretek között a vallásszabadság­ra. Volt tehát néhány évig földrészünk akkori pere­mén egy menedék - Erdély - a reneszánsz szabad­gondolkodásra.

Dávid Ferenc megérezte a kor vallásos felhívó je­lét. Kolozsvári tradíciói, brassói és wittenbergi tapasz­talatai, de talán leginkább egyéni képességei erre késztették. Bemutatkozása az ország közvéleménye előtt is dispután történik, 1555-ben, a széki zsinaton. Egy olasz teológussal, Stancarovat vitázik Krisztus megváltói szerepéről. A szentháromságról szóló tan kettős (isteni és emberi) természetűnek mondja Krisz­tust, a Fiút. Stancaro - a szentháromság tanának védelmében - kijelentette, hogy Krisztus csak em­beri természete szerint lehet megváltó. Isten felsé­gén csorba esnék, ha a szenvedést és a halált isteni természetének is tulajdonítanák. Ezek kifejezetten emberi vonások. Stancaro nem volt antitrinitárius, logikájával azonban olyan területekre tévedt, ame­lyek tabuk voltak eddig, és az unitárizmust készítet­ték elő. A fiatal rektor lutheri alapokról könnyen cá­folt, annál is inkább, mert az olasz doktor az európai teológus közvéleményt felkavarta már, és ellene több cáfolat is megjelent. Mégis jelentős vallásos gondol­kodása szempontjából, mert életében először találko­zik olyan állásfoglalással, amely ellentmond a refor­máció által is elfogadott keresztény hagyományok­nak, és a reneszánsz szellemének megfelelően egy dogmát .az egyéni logika fegyverével támadott meg. Később is elhatárolja magát az olasz orvos-teológus­tól, a módszer mégis elgondolkoztatta. Más volt, mint amit eddig tanult.

A Dávid Ferencről elterjedt téveszmék közül még a legújabb irodalomban is tartja magát az, hogy el­méleti ember volt, gondolkodó, gyakorlati érzék és szervezőkészség nélküli. Az újabb indoklás: Közelre várta a világ végét (1570-re), és erre a rövid időre nem tartotta fontosnak az egyházi szervezetet. Elte­kintve attól, hogy az apokaliptikus váradatinak és az ezzel kapcsolatos számítások mindennaposok voltak a reformáció idején (Luthertől Károli Gáspárig!), nem valószínű, hogy Erdély felelősei (akár világi, akár egyházi vonalon) a lassan kristályosodó országos in­tézmények közül pont az egyházban választottak vol­na teoretikus vezetőt. A feladat ugyanis az volt: Új egyházakat, új püspökségeket szervezni a régiek rom­ján, egy új ország adottságai között. Az Erdélyi Feje­delemség érdekterületén három katolikus püspökség volt: milkói, az erdélyi gyulafehérvári székhellyel, és a nagyváradi. A milkói nem érdemelne említést, ha nem tartozott volna bele a szász universitas leg­fontosabb része, a szebeni és a brassói dékánátus (es­peresség). A püspökség megszűnése után az utóbbia­kat közvetlenül esztergomi érsekséghez kapcsolták. A székhelytől való távolság és bizonyos kiváltságok (plébános választás, püspöki tized} gyakorlatilag önál­lóságot biztosítottak számukra. A reformáció alkal­mával csatlakozott hozzájuk a szász universitas többi része is, és ezekből alakult a szász lutheránus püspök­ség, az új ország legegységesebb és legkorábban szer­vezett reformációs püspöksége. A nagyváradi püspök­ség reformációs jogutóda Debrecen. A többi terület megmaradt meg a volt erdélyi püspökség, a gyulafehér­vári számára. Ezekből szervezett Dávid Ferenc szívós munkával előbb magyar lutheránus, azután szakra­mentárius és végül unitárius egyházat. Az új püspök­ség, a kolozsvári, hatásköre legnagyobbrészt magyar nyelvterületekre terjedt ki. Az új püspöki székhelyek egészen természetes okokból alakultak így. Ugyanis a szekularizáció révén az egyházi jövedelmek a feje­delemség javára folytak be. Tehát a püspökök első­sorban plébániájukból voltak kénytelenek megélni. A szász területeken kívül a leggazdagabb egyházköz­ség Debrecen és Kolozsvár volt, így ezek kapták a püspökségeket. Egyházalapító püspökünk szervező és igazgatási munkájáról adatunk kevés, de fennmarad­tak ilyenek is. (Válóperi ítélet, szervezeti intézkedés, zsinati és országgyűlési határozat.)

Még egy fontos kérdés van hátra. Dávid Ferenc származásilag szász volt. A magyar lutheránus püs­pökség szervezésével azonban tudatosan a magyar kultúra hatásköréhez kapcsolódott. Magyar püspökké választása az az időszak, amikor magyar fejedelmi udvar alakul ki János Zsigmond körül, az elveszett bu­dai királyi udvar helyett. Ehhez a szellemi atmoszfé­rához csatlakozik éppúgy, mint nyomdász, költő, mű­fordító munkatársa, Heltai Gáspár.

MÁS HADNAGYOK VEZÉRLETÉN

Dávid Ferenc 1567-ben, amikor nyíltan unitárius útra lép, őszinte vallomással foglalja össze addigi hitbeli fejlődését:

“De ez mostani időben is szükséges meglátni, miképpen vigyön ki az Úristen minket az lelki Ba­bylonból, tudniillik lassan-lassan, az gyenge dolgok­ról az vastagságra, kicsinyekről az nagyokra, az vé­giről az elejire hoz minket, mert mind régtől fogva ilyen rendet tartott ebben az Úristen."

“Mert legelőször Luther és Philip Melanchton írását adta kezünkbe, melyek csak a bűnnek bocsá­natfa ellen való praktikát rontották meg, és ezeket megtanulván, úgy ragaszkodónk azután a Saxonia­beli tanítókhoz. Ennek utána nem sok idő múlva a csehekhez hajfánk, de nem a tudományok tiszta­ságában, hanem az anyaszentegyháznak igazgatásá­ban."

“Hogy pedig ezeknek utána a Helvéciabelieknek írásokat kezdők olvasni, kik mind a Saxoniabeliek­nél, s mind a cseheknél tévelygésüket kárhoztatják vala, látván tisztább tudományukat, mi is öszve tár­salkodánk velek."

“De mostan immár más hadnagyokat, más vezé­reket adott nekünk a mi kegyelmes Atyánk, kik az Antikrisztus mélyebb tévelygését törlik el, megtisz­títván az egy Atya Istenről, a Jézus Krisztusról való tudományt. Nem szűnik meg azért addig ~ szent felsége munkálódni, míglen teljességgel kiviszen mindenféle zűr-zavarból, hogy az Antikrisztusnak minden káromlását lehetvén, csak Őneki szolgál­junk..."

Az idézet - túlmenően a megtörtént dolgok összefoglalásán, Dávid Ferenc életszemléletének, talán helyesebben, történetfilozófiájának foglalata. Szerin­te Isten tiszta hitet adott gyermekeinek, és elvárja annak elfogadását és hirdetését. Azt is, hogy asze­rint éljenek. A bűneset után azonban Ádám fiaiban vetélkedés támad és halálos gyűlölség, amivel az igaz tisztelet mellé a hamis is föltámadt. A hamis az Antikrisztus szüleménye, és az igazat akarja összezavarni, hogy az emberiség elvesszen. De Krisztus győz a gonosz felett, megtisztítja az anya­szentegyházat, és a hitet kiszabadítja a pápa-ami­krisztus Babilonjából. Az ember bármily gyenge edény is, segíteni tud ebben, és a segítés köte­lessége is. A hitviták az igazság tisztázásához és a hamisság legyőzéséhez szükségesek. A tisztázódás ideje most van, és a nagy Babylon legyőzése után Isten országa következik el. Ez boldog korszak lesz, a békesség ideje, a szablyából ekét kovácsolnak majd. A reformáció is e lelki fejlődés egyik szaka­sza.

A fenti történetfilozófiai elképzelés egész unitá­rius életszakaszán végigkíséri Dávid Ferencet. Ele­inte egyszerűen, de erősebben, majd csalódásai után árnyaltabban, de mindvégig következetesen. “A vi­lágnak nincs semmi oka azok ellen támadni, akik az eltemetett igazságnak a sötétségből való előhozásán fáradoznak. Amint a nappal és az éjszaka a világos­ság megjelenése és eltávozása által ismerhető meg, szinte úgy azok a percek és órák is, amelyekben a meggyúlt igazság ég olyan lánggal, hogy azt semmi meg nem oltja; hanem a sátán sötétsége lekötözte­tik; hogy ragyogjanak és világosítsák meg a min­denséget, a nap, a hold és a csillagok . . . " - írja utolsó szabad megnyilatkozásában, az 1579. évi feb­ruár 24-i tordai zsinat határozatai között.

Ennek a vallásfilozófiai alapállásnak kettős in­doka van. Az első, egy mélyen hivő vallásos lélek mindent Isten viszonylatában érző és értékelő alap­állása. A második: a reneszánsz gondolkodás hala­dásban hivő, alkotó embert tisztelő pozitívuma. Egyik sem kapcsolható ki. Ha a mély és tiszta hitét vesszük el tőle, marad egy megszállott kutató, egy kultúrhérosz, aki a ma elért eredményeket holnap lebontja, hogy holnapután újat kereshessen. Ha re­neszánsz ember voltát tagadjuk le, egy mártíromsá­ga miatt - tiszteletreméltó, de alapjában véve ne­gatív, rajongó jelenség.

El kellett mondani ezeket a jobb megértéshez, és még valamit a szentháromság kérdéséről.

Az első századok a keresztény mitológia ősi, teremtő évei. A mitológiát teremtő fantázia nem gondolkodik a jelenségek belső összefüggésein, an­nak hiányosságai, vagy logikátlanságai nem aggaszt­ják. A különböző hiedelemvilágból jött első keresz­tények számtalan tradíciót hoztak magukkal, és ezek a hiedelmek jól megfértek egymás mellett. Mikor kialakult a keresztény teológia, és azt rend­szerezni kellett, a sokszínű, összefüggéstelen tradí­ciókból és mítoszokból ellentmondás nélküli hit­rendszert kellett szerkeszteni a korabeli tudomány és filozófia igényeinek megfelelően, akkor alakult ki a szentháromság dogmája. A szentháromság dog­mája, mint tökéletes abroncs, mint valamennyi hit­tani tételt kijegecesítő kristálymag fogta össze a kereszténységet, az egész középkoron át. Csalhatat­lanságát és sérthetetlenségét a feudális társadalom hierarchikus és változtathatatlannak hitt világképe biztosította. A gyarló ember - vallotta a közép­kor - az ősbűn miatt elvesztette értékét és méltó­ságát. Egyedül a megváltás által, Isten kegyelméből emelkedhetik fel újra Atyjához. Az emberalakot öltő istenség, az emberiség vétkét magára vállaló. megváltó Jézus Krisztus lehajol a bűnös és gyarló emberhez. A reneszánsz embere azonban többre vágyott, és többre is értékelte önmagát. Eljutott az isteni immanencia gondolatához, amely szerint Isten benne rejlik a világban, tehát az emberben is. A tény olyan öntudatot és méltóságot adott neki; hogy be merte Jézust is iktatni az emberek sorába. Nem őt akarták kisebbíteni, leszállítani az emberek szintjére, hanem az eredendő bűn béklyójából ki­szabadított embert emelték az Isten fiává. Nincs olyan antitrinitárius gondolkodó, aki ellensége lett volna Jézusnak. Megnyilatkozásaik róla a misztiku­sok legszebb vallomásaival vetekednek. Csupán fel akartak emelkedni hozzá, követni akarták őt. Ter­mészetes, hogy e szemlélet hatására a szenthárom­ság dogmájának alapjai rendültek meg. Az antitri­nitárius gondolkodók, figyelembe véve a filológia eredményeit, a Bibliára építve, induktív módon in­dultak az igazság keresésére. Félretették a tekinté­lyeket, kutatták Isten, Jézus és a Szentlélek igaz­ságát. Ha rátaláltak az igazságra, minden eszközzel igyekeztek közkinccsé tenni azt. Közéjük sorakozott Dávid Ferenc is 1564 után.

Állásfoglalását több élmény magyarázza: Az el­ső: fiatal éveinek alakulása, amely fogékonnyá tette az új utakra való indulásra. Stancarovat vitázva, ta­lálkozik először olyan érveléssel, amely egy sarkala­tos keresztény dogmát logikai és kritikai érvekkel vizsgál és nem tekintélyekre hivatkozik: ez a máso­dik. Időközben általánossá válik Európa szellemi éle­tében Erazmus teológiai és bibliamagyarázási szem­lélete. Ez a harmadik. Közben arra is rádöbben. mekkora a különbség az apostoli hitvallás (a Credo) és a Szentírás, valamint a niceai és a konstantiná­polyi zsinatok szentháromságdogmája között. Ez a negyedik. 1564-ben ismerkedik meg Blandratával, aki János Zsigmond személyes jóindulatát biztosít­ja számára. Ezek voltak az utolsó élmények az uni­tárizmus felé induló úton.

Az első négy élményről nincs sok mondanivaló. Itt olyan szemléletbeli eltolódás van a középkori dogmatikához képest, amelyet egyetlen reformátor sem fogadott el. Európa katolikus-protestáns teoló­gus világa döbbenetes egyhangúsággal kiáltott mág­lyáért, ha ezek a gondolatok akár antitrinitárius, akár pedig anabaptista mezben felbukkantak vala­hol. A reneszánsz szemléletű vallásosság megismeré­sét részben Blandratának köszönheti Dávid Ferenc.

Bármint ítéljük is meg Blandrata 1578-79-as szereplését, azt tagadni nem lehet, hogy nélküle Európa keleti peremén (Magyar- és Lengyelország­ban) az antitrinitárius gondolat soha meg nem gyö­kerezett volna. Teológiai felkészültsége, diplomáciai készsége, humanista műveltsége, valamint egyéni ké­pessége, amellyel ki tudta választani munkatársait - és nem utolsósorban fanatikus antitrinitárizmusa -, nagy mértékben hozzájárult az unitárius, illetve szociniánus egyház kialakulásához.

Nem kisebb a jelentősége János Zsigmondnak sem. A magyar (és ezen belül az unitárius) egyház­történet írás hajlik arra a téveszmére, hogy a feje­delem a vallási intézkedéseiben előbb a Blandrata, majd a Dávid hatása mutatkozik. Ha el is tekintünk nagyapja udvarának sok szempontból hasonló fejlő­désétől, ha elfelejtjük édesapja valláspolitikáját, az erdélyi törvényhozás vallásügyi rendelkezései már akkor határozott gondolkodónak és a reneszánsz szabadelvűség felé hajló valláspolitikusnak mutatják, amikor sem Blandratának, sem Dávid Ferencnek hatása még nem tételezhető fel.

Dávid Ferenc 1564-ben, református püspökké vá­lasztása után továbbhalad útján. Hihetőleg a szá­szokkal való vitatkozása során figyel fel Blandrata az új püspök képességeire. Javaslatára, a fejedelem kinevezi udvari papjává. Blandrata jóvoltából ismer­kedett meg a spanyol Szervét Mihály (1511-1553) hittani gondolataival, amelyek kitűnő alapot adtak további vallási fejlődésére. Szervéi ugyanis kérdé­sessé tette a szentháromság dogmájának szakkifeje­zéseit. Megállapítja, hogy e kifejezések (trinitas = háromság; personae = személyek; essentia = lényeg; substantia = állag stb.) a Bibliában egyáltalán nem fordulnak elő. Eredetileg görög filozófiai fogalmak. amiket a teológusok átvettek. E fogalmak megza­varják az egyszerű hivő gondolkodását és hitét és a keresztény vallás lényegét is. Helyettük a Bib­liára kell építeni: A Biblia szerint: 1. Jézus, akiről az evangéliumok tanítanak, Isten felkentje, a Krisz­tus. - 2. Jézus Krisztus szó szerinti értelemben Isten fia, mert általa fogantatott csodás módon. ­3. De ez az ember egyúttal Isten is, mert tele van tulajdonságaival, amelyet az ő mennyei Atyjától kapott. Tehát isten, de nem természeténél fogva, mint a dogma tanítja, hanem ajándékozás folytán. 4. A Szentlélek pedig nem személy, hanem Istennek ereje, amit lélek formájában küld el hozzánk. Ezt vállalta Dávid Ferenc is kiindulásul, és hirdette 1570 körülig.

Hiteles adatunk nincs arra, hogy mikor kezdett el foglalkozni a szentháromsággal ilyen szempont­ból. Azt azonban már az egykorú krónikás jegyezte fel, hogy “1566. január 21-én prédikált először nyilvánosan a Szentháromság ellen", a kolozsvári tempIomban. Természetes, hogy az új fordulat Mébiuszékat döbbentette meg legjobban. Végtelen hitvitasorozat indul meg, és tölti ki azt a hét évet, amely 1564 és 1571 között, a fejdelem haláláig el­telik. Először egyezkedési kísérlet folyik, és ennek nyomtatott dokumentuma is van, az antitrinitárius felfogáshoz közelítő Heidelbergi Káté kiadása. Az ellentét azonban kiegyenlíthetetlen. A vitákra külö­nösebben szót vesztegetni nem érdemes - jóllehet ezek voltak látványosabb oldalai Dávid Ferenc mun­kájának. A viták ugyanis nem segítették elő a köze­ledést, legfeljebb arra voltak jók, hogy mindkét fél rendszerezze és részletkérdéseiben is tisztázza állás­pont] át.

A vita sajtó útján is folyt tovább. A fejedelem udvari nyomdát állíttat fel Gyulafehérváron (vezető­je Hoffhalter Rafael). Itt jelenik meg az első anti­trinitárius szintézis latinul “De falsa et vera unius Dei filii et spiritus sancti cognitione, libri duo" ­Két könyv az egy Isten hamis és igaz ismeretérőt címen 1568-ban. A műnek csak egy részét írta Dávid Ferenc. Mellette megnyilatkoznak a korabeli antitrinitárizmus legjelesebb olasz, lengyel, svájci és holland képviselői. Utána egyre-másra jelennek meg az antitrinitárius könyvek. Magyarul már 1567-ben két munka: Rövid magyarázat . . . és Rövid útmutatás. Előbbit az unitáriusok 1910-ben Ko­lozsvárt hasonmás kiadásban is megjelentették. A fejedelem haláláig a gyulafehérvári nyomda termé­sének legnagyobb része unitárius ügyet szolgál. Ké­sőbb felsorakozott melléje Heltai is, kolozsvári nyomdájával. Ő ugyanis eleinte svájci oldalon ma­radt és később lett az unitárius eszmék hívévé.

Dávid Ferenc rengeteget dolgozott e pezsgő években. Püspöki teendői mellett vezéralakja a hit­vitáknak, szervezte egyházát. Magas szintű főiskolát hozott létre Kolozsváron. Kinevelte a tanítványok seregéből a második generációt, Bogáthi Fazekas Miklóst, Válaszúti Györgyöt, Enyedi Györgyöt és a többieket, akik a XVI. századi magyar szellemi életnek is kiválóságaivá váltak. Foglalkozott egy re­videált latin nyelvű Biblia kiadásának gondolatával. Gondoskodott az Erdélyen kívüli misszióról, és ő bo­csátotta szárnyra azokat az apostolokat, akik a hó­doltságba vitték el az unitárius gondolat vigasztaló igazságait.

Munkája nem lehetett volna eredményes, ha mö­géje nem áll, teljes feudális hatalmával, az uralkodó, János Zsigmond. Ő vallási kérdésekben toleráns. bár rendkívül érdeklődött a vallás igazságai iránt. Édesapjában is volt hajlam erre, édesanyja pedig, Fráter György halála után, amikor a különböző re­formációs irányzatok kezdenek kiteljesedni, egymás után hagyja jóvá a szabad lelki fejlődést biztosító törvényeket. Tovább fejlődik és tetőzik a folyamat János Zsigmond uralkodása idején. Érdekes figyelni az országgyűlések és fennmaradt más emlékek szö­vegét. Szapolyai János hallgatólagosan veszi csak tu­domásul, hogy van a katolikustól eltérő hitelvi el­képzelés. Annak képviselőjét “futni hagyja." Iza­bella alatt és János Zsigmond uralkodásának elején konkrét viták során születnek a döntések, gyakor­lati igényből fakadva. János Zsigmond uralkodása és Dávid Ferenc udvari papsága idején viszont álta­lános elvi határozatokról van szó, teológiai indo­kolással. Főként a híres “tordai vallásszabadság tör­vényről" van szó (1568. január 6-13.). E törvény szerint a prédikátorok szabadon és meggyőződésük szerint hirdetik az evangéliumot. A megkötöttség mindössze annyi, hogy prédikátor (tehát teológiához értő) legyen az illető. Alapnak csak az evangélium fogadható el. A hirdetett igazság elfogadása, vagy elvetése viszont a közösségtől függ. Senkit nem le­het kényszeríteni sem az elfogadásra, sem az eluta­sításra. A feudális közösség álláspontját többre tart­ja, mint a püspök felügyeleti jogát. (A község olyan prédikátort tart, amilyent kíván, és sem a szuper­intendens, sem más ezért nem bánthatja.) Végül ­és ez már vitathatatlanul Dávid Ferenc hangja és szelleme -: mindez azért kell hogy így legyen, mert a hit Isten ajándéka, és hallásból lészen . . .

Ez a törvény a XVI. század egyik legfelvilágo­sultabb szellemű törvénye, és lehetővé tette, hogy a legfőbb államhatalom által garantált, bibliai ala­pokon álló protestáns vallási irányzatok egyházai ki­alakulhassanak és megizmosodhassanak annyira, hogy túléljék a későbbi üldöztetéseket is. Ilyen evangé­liumi szervezet volt az unitárius egyház is.

Sajnos, hogy az ifjú fejedelem egészsége nem volt erős. Alig hét esztendővel az erdélyi antitrini­tárius gondolat első felbukkanása után, 1571-ben meghalt. A gyulafehérvári temetésen, ahol Dávid Ferenc magyarul, Sommer János pedig latinul bú­csúztatja a szeretett fejedelmet, az utolsó választott magyar királyt, az antitrinitárius gondolatok diada­lának és végső győzelmének álmától is búcsúzott az udvari pap és a kolozsvári tudós rektor.

ÜLDÖZTETÉS ÉS BEFELÉFORDULÁS

Időközben nagyot változott Európa mind szellemi, mind vallási téren. Változott Erdély történelmi hely­zete is. Ezekkel a változásokkal foglalkozni kell, kü­lönben nem lenne érthető Dávid Ferenc tragédiája.

Egyházalapító püspökünk reneszánsz környezet­ből indul Kolozsvárról. Brassói, majd wittenbergi tanulmányai során telítődik a német humanizmus és a belőle kialakuló reformáció gazdag tudásanyagá­val és mélyen hivő lelki tartalmával. Lényegében ez teljesedik ki a lutheri, majd a svájci szakramentárius szolgálatában. Amikor “más hadnagyok" útjára lép, egy sajátosan más gondolkodási szférához kapcsoló­dik, az itáliai reneszánsz és humanizmus vallásossá­gához.

A reneszánsszal kapcsolatban elterjedt az a felfogás, hogy istentelen, vallásellenes, holott csupán az intézményes egyházat és a klérust támadta. Egy­ház- és klérusellenessége nem jelentett vallástalan­ságot, vagy éppen vallásellenességet. Sőt igen kiváló humanista gondolkodók (L. Valla; Pico da Miran­dola; M. Ficino) kísérelték meg a korszellem dinami­kájának, az immanens filozófiának, embert értékelő pozitivizmusának, “ad fontes" kutatásmódjának és haladást igenlő szemléletének megfelelő vallásossá­got teremteni. Vallásosságuk megmaradt a katolikus egyház keretein belül. (Legalább is egy ideig, és ak­kor sem képviselői szakítottak Rómával, hanem az velük!) Ennek a katolicizmusnak azonban, nem sok köze volt a középkor merev dogmatizmusához, de nem volt a tridenti zsinat által törvényesített ellen­reformációhoz sem. Érezték a középkori egyház hi­báit, de a gyógyulás útját az egyház keretein belül keresték. Főpapok is követték a reformmozgalmat - bár életük végéig tisztükben maradtak. A rene­szánsz vallásosság sokkal forradalmibb volt Luther elszakadó fontolva haladásánál, vagy Kálvin új dog­matikát teremtő Institúciójánál. (A “forradalmiság" természetesen csak teológiai látásmódjukra jellem­ző, társadalmi értelemben nem beszélhetünk róla.)

A XVI. század utolsó harmadára Európa túlfut a reneszánszon. A reneszánsz gazdasági-társadalmi bázisa, a városi polgárság, kompromisszumot köt a földesúri hatalommal, egykori ellenfelével, sőt a gaz­dagodó polgárság maga is igyekszik földbirtokot sze­rezni. A két ellenfél találkozása után minden törek­vésük arra irányul - és nem eredménytelenül -, hogy a reneszánsz forradalmi lendületét lefékezzék, majd visszaszorítsák. A középkor lerombolása a re­neszánsz diadala volt, de új világot építeni már nem tudott, csupán utópiákat álmodott.

A társadalmi változásokkal együtt járt a korszak gondolkodásának átalakulása is. A reneszánsz lelki­ismereti szabadságot hirdető vallásossága fokozato­san visszahúzódik a reformáció megmerevedő, új dogmákat teremtő irányzatai és az ellenreformáció törekvései elől. A folyamat személyek sorsán is il­lusztrálható. (Gondolok Bernadino Ochino sorsára, aki magas egyházi funkcióból való kiszorítása, illet­ve menekülése után egy ideig még menedéket talál Velence viszonylag szabad határai között, a páduai egyetemen. Hamarosan innen is menekülni kényte­len észak felé, Svájc biztonságosabbnak látszó hegyei közé.

Nagyjából hasonló sorsot érnek, mindazok, akik a reneszánsz haladó vallásosságának képviselői. Két­ségbeesetten menekülnek Európa megmerevedő köz­szelleme elől, oda, ahol némi reményük lehet még a menekvésre, gondolataik szabad továbbépítésére. Lengyelország és Erdély az úti céljuk, ahol János Zsigmond országlása alatt sőt a történelem tehetet­lenségi törvényei szerint még halála után is néhány évig szabad az út a menekülők számára. Teremtenek is ragyogó szellemi életet - éppen Dávid Ferenc szellemi irányítása és összefogó gondoskodása alatt -, amely ebben a vonatkozásban a legnagyszerűbb volt Európa szellemi életében, és amelynek értékét is csak most kezdi felismerni a legújabb tudományos I kutatás. A kolozsvári fénykor 1575-ig tart, az új fejedelem, Báthory István uralmának megerősö­déséig.

János Zsigmond halálakor más volt Erdély hely­zete, mint uralma kezdetén. Az új államot belföldön, külföldön egyaránt elfogadták. A felekezetek erő­viszonyai és határai rendeződtek. A tolerancia nem volt már annyira történelmi szükségszerűség. Az utódlásért két jelentős egyéniség küzd: Békes Gás­pár, az előd bizalmasa és elveinek követője és Báthory István, a katolicizmushoz hűséges ősi főúri család tagja, aki a megmerevedő Európa szellemi­ségét képviselte. Békes - szerencsétlenül a Habs­burgok felé orientálódott, Báthory törökbarát volt, ami az adott helyzetben reálpolitikát jelentett. A vá­lasztás javára dőlt el, bár évekbe került, míg a ha­talom tényleges birtokosa lett. István, majd lengyel trónra választása után öccse, Kristóf, teljesen más valláspolitikát alakított ki, mint elődje, János Zsig­mond.

Az új valláspolitika első lépése, a cenzúra beve­zetésével, támadás az eddigi szellem ellen. Kivették a gyulafehérvári nyomdát az unitáriusok kezéből. A fejedelem elmozdította Dávid Ferencet az udvari papságból, helyébe Alesius Dénest tette, akit a ma­gyar lutheránusok püspökének is kinevezett.

Báthory következő lépése az volt, hogy a szász lutheránusokkal akarta kiközösíttetni azokat, akik­nek véleménye eltér a szentháromság kérdésében az egyetemes keresztény tradícióktól. - Eredmény­telenül. - Következő lépésként az országgyűléssel hozattat olyan határozatot, hogy innoválás gyanúja esetében vizsgálja meg a gyanúsítottat saját püspöke és Dávid Ferenc. Ha bizonyítható az újítás, a feje­delem excommunikálja a vádlottat. (1572, pünkösd.) A szándék világos. Vagy kiadja Dávid Ferenc a ha­ladás képviselőit, s akkor megtagadja múltját ­azok pedig ellene fordulnak -, vagy melléjük áll, és saját maga ellen szolgáltat bizonyítékot. A terv ki is derül egy konkrét eset kapcsán. 1572 őszén három diák új eszmékkel tér vissza a páduai egye­temről. Püspökünknek a törvény értelmében nyi­latkozni kell. A válasz őszinte és becsületes. Vannak olyanok, amelyekkel egyetért, vannak olyanok, ame­lyeket helytelenít. A fejedelem megharagszik, és többet ilyen szolgálatait nem veszi igénybe. Ettől kezdve azon fáradozik, hogy saját papjait fordítsa püspökük ellen.

1573-1575. A politikai hatalom vitatásának idő­szaka, így a vallásügyi kérdések háttérbe szorulnak. A korszakot a Báthoryak végleges győzelme zárja, akiknek külpolitikai tekintélyét is emeli István len­gyel királlyá választása: 1576. január 28. A medgyesi országgyűlés. Megerősítik Dávid Ferenc püs­pökségét, és elismerik egyházának utódválasztási jo­gát. E törvénnyel kapcsolatban sok a félreértés. Je­lölik nemes gesztusnak a győztes fejedelem részéről; lengyel királyként szövetség keresésének; a kolozs­vári va