Tartalomjegyzék |  Cimkék |  Tartalom hozzáadása

       

Tartalom:

Bevezetés 1.o.

Az egységtan a reformátoroknál 2.o.

Dávid Ferenc első reformjai az istenegység érdekében 4.o.

A Dávid F. theológiájának alapja a szentírás és az apostoli hitvallás 5.o.

Az istenegység tana 7.o.

Dávid Ferenc Jézusa 8.o.

A háromságtan kérdése 9.o.

Dávid Ferenc reformjai az egyházi és hitélet körében 11.o.

Dávid Ferenc reformátori érdemei 12.o.

BEVEZETÉS.

A Dávid Ferenc theológiája önmagában véve is nagy kiter­jedésű, de ha vonatakozásaiban vizsgáljuk, több kötetet elfoglal­hat. Nekünk jelen rövid tanulmányban a fennebb eredetiben kö­zölt mű theológiája megvilágítására kellett szorítkoznunk. A mi azon túl terjed, a tartalom megértése érdekében vált szükségessé.

Dávid Ferenc az előszóban jelzi, hogy ez az első mű, mely­ben „az igaz tudománynak" védelmére kél több hű szolgatársával együtt, mert a zsinatok és nyilvános hitviták alatt immár meg­győződtek a felől, hogy „az igaz tudomány" csak úgy és akkor fog diadalmaskodni, ha eljut a nép közé is. Dávid Ferenc vállalkozott erre, mert ő rendelkezett az írás hatalmával is éppen úgy, mint a szálás ékességével. A „Rövid Magyarázat” tehát úgy tekintendő, mint a mívelt magyar nép igényeihez alkalmazott tudományos fejtegetése a napirenden levő nagy theológiai kér­déseknek. Ennek a föladatnak kitűnően megfelel. A külső hatás fokozására szolgál a fejedelem címere. Azonnal meggyőződik, a legegyszerűbb olvasó is, hogy a mi a könyvben foglaltatik, az a királyi fejedelem tetszése szerint van.

Dávid Ferenc nem tulajdonítja egymagának a munkát. „Az ő több hű szolgatársával egyetemben" szól, hadd lássák meg, hogy nincsen igazuk azoknak a vádolóknak, a kik őt átkozzák és rászórnak „minden hamis szidalmakat", mert sokan vannak vele egy értelemben.

Némely bírálói kétségbe vonták, hogy ez a könyv a Dávid Ferenc műve volna. Támaszkodnak az előszó aláírására és arra, hogy a „De falsa et vere unius Dei cognitione stb.” c. mű II-ik és III-ik fejezetével az első; második és harmadik rész több he­lyen egyezik. Az egyezés néhol szövegszerű, de a feldolgozás olyan önálló; a gondolkozás annyira egységes, hogy teljesen egy lélek munkájának érezzük, annak is tekintjük. Azzal, hogy az előszónak aláírta nevét, a felelősséget egészen magára vállalta. A latin tudományosabb, nél2oi részletezőbb. A magyar népszerű, lendületes, gyakorta szónokias. Így csak az ír, a ki saját gondo­latát és meggyőződését adja elő, a ki léiekből beszél.

Társai részt vettek a reform munkájában a nyilvános vitat­kozásokon is, a sajtóban is. Dávid Ferenc volta vezér. Ő végezte a fő munkát. Ezzel annyira tisztában voltak, hogy barátai, a mű megjelenésekor megelégedtek a névtelenség dicsőségével, ellenfelei pedig nem tudták elvitatni tőle a szerzői érdemet.

Az a tény, hogy e magyar mű sok helyen megegyezik a latinnal, azt bizonyítja, hogy a latinnak is jórészt Dávid Ferenc volt az írója.

Igazságuk érzetében nyugodtan, keresztényi türelemmel vi­seltek minden szidalmat. Mégis néhol találkozunk olyan kifeje­zésekkel, a melyek a mai kor ízlésének nem feleinek meg. De a mai embernek is böv alkalma van meggyőződni arról, hogy a vallás kérdései hamar fölzavarják a kedélyek békességét és nagy próbára teszik a türelmet. Dávid Ferenc ebben a tekintetben messze fölötte állott ellenfeleinek: Mélius Péternek, Károli Pé­ternek, Czeglédi Györgynek és társaiknak. Dávid Ferenc mindig hű szolgája, alázatos követője és lelkes apostola volt a szelíd Jézusnak. .Ezt elismeri egyik újkori református író is „Ki kell emelnünk egy vonást, amely az unitáriusok harc­modorát előnyösen jellemzi és a mely ebben a műben jelentkezik először. Ez a modornak a nyugodtsága és a türelemnek a han­goztatása. Míg Meliusnak minden irata a szenvedély legerősebb kifakadásaival van telve, míg ellenfeleit folyton büntetné, égetné, kövezné, addig az unitárius művek állandóan azt hangsúlyozzák, hogy -a hit kérdésében mellőzni kell minden erőszakot, Istenre bízván az ügyet,. ki az ő igéje által úgy is elvégezi a mit vá­lasztottai számára üdvösségesnek tart.* (Ezt a nyilatkozatot Pokoly József theol. tanár teszi, a ki különben nem nagy hajlandóságot mutat sem a Dávid Ferenc, sem az unitárizmus védelmére, ellenben számos alkalmat fölhasznál, hogy a tényeket oly világításba helyezze, a melyből az unitáriusok hitnézetére, törekvéseire homály essék. Pokoly József az Erdélyi Református Egyház története I. köt. 203:, 204. 1. stb.)

Tartalma könnyen áttekinthető. Az első részben történelmi visszapillantással igazolja az új reform szükségességét. „Most immár a fundamentumra jutott a dolog, mellyel a kegyelmes Atyaisten egyebek által égit fel, hogy elromoljanak a hamis Istenek és hamis Krisztusok és csak amaz egy ő magától való négy Isten uralkodjék, kitől mindenek vannak és ennek az ő fia a Jézus Krisztus."

A második részben megjelöli helyét az ő vallásának, tehát az unitárius vallásnak, a reformáció nagy munkájában. Méltatja a Luther, Zvingli, Servét és mások munkásságát, de meggyőző­déssel bizonyítja; hogy az igazi gyökeres reform ideje most jött el.

A harmadik részben három predikációt veszen föl, hogy hitnézeteit az egyházi beszéd részletező fejtegetéseivel és magya­rázataival, annál bizonyosabban megrögzítse olvasói elméjében. A confessioval megtoldja az ifjak és gyengébbek kedvért.

Az utolsó részben az idvesség megnyerésére még egy út­mutatást ad és buzdítólag hatni igyekszik olvasóira. A sokféle „visszavonások" között biztosítani akarja őket, hogy „az idvesség­nek dolgában kárt ne valljanak."

Az unitárius reformátor első nagy munkája ez. Megelőzőleg többet irt s folytatólag még többet, de ezzel lépett fel, hogy az istenegység tanának országot, hatalmat és dicsőséget biztosítson.

Az egységtan a reformátoroknál.

A protestáns reformáció korában az istenegység érdekében az első s legnagyobb szolgálatot Erasmus tette, midőn 1516-ban kiadott görög és latin (nyomtatott) bibliájából**( Novam Testamentum omne, diligenter ab Erasmo Roterdamo recogni­tum et emendatum) kihagyta az egyetlen tételt, mely a Háromság három személyét egybefoglalva említi (1 Jan. V. 7.) Ezzel a hitújítás megkezdődött az irodalom­ban. A következő évben, midőn Luther a 95. tételt kiszegezte a wittenbergi templom kapujára, megkezdődött a társadalomban Az a papoknak és a mívelt embereknek, ez a népnek volt szánva. Az tudományos mű, ez népies kiáltvány. Az a gondolkozást akarta átalakítani, ez az érzelmeket igyekezett fölkorbácsolni. Az. a tudományos kritika eredménye volt, ez a lelki megújhodásra vágyódás.

Erasmust a papság életveszélyesen megtámadta és a kiha­gyott hely visszaillesztésére kényszerítene a könyv 3-ik kiadásában. Ez volt a reformáció korának első harca a háromságtan érdekében..

Luther a kegyelem eszközeivel való visszaélést ostromolta s az üdvözülés útját egyengette.

A háromságtannal az első reformátorok nem szívesen fog­lalkoztak s csak kényszerűségből védelmezték. Luther ragaszkodott az Isten háromszemélyűségéhez, de bevallotta, hogy ez mérhetlen. titok, sehol sincs meg az írásban, hanem az emberek találták ki. „Sokkal helyesebb volna Istent emlegetni, hogysem háromságot. (Darum . : . viel besser spröche man, Gott, denn die dreifaltig­keit. Werke vol. XII. 878. XXII. 20.) Melanchton eltért az Atha­nasius-féle merev tantól, mert nem tartotta lényegesnek (Deo uno, trino, verbi incarnatione, magis curiosas quam utiles dis-putationes continent. Moeller Hist. Christ. Church. III. 39.) Hogy Kálvin nem ragaszkodott a Háromsághoz, határozottan kifejezte. A szentháromság-egyisten kifejezést nagyon barbárnak tartotta. (Sancta trinitas unus Deus, mihi non piacet, ac onnino barbariem. sapit.) Servettel nem annyira tanai miatt bánt kegyetlenül, hanem azért, mert erejét és hatását érezte s attól félt. A Socino hitének egészséges és helyes voltát Kálvin elismerte s azért bánt vele­ oly szelíden. (Bonet-Maury párizsi egyet, tanár, Early Sourecs. of. Engl. Unit. 16.) A Zwingli istentana az evangeliumokon alapult s ezért egyszerűbb, krisztustana tisztább volt mind a Lutherénél; mind a Mélanchtonémál. Sokan voltalt Sweizban a ti­zenhatodik száz közepén - mondja Harnack - akik a tőbbi katholíkus tanokkal együtt a Háromságtannak is alsórendű helyet jelöltek ki, mert „nem illő dolog keresztény emberhez, hogy oly kifejezésekkel éljen, a melyek a bibliában nem találhatók meg." Hogy Sweiz több kántonában nem fogadták el végleg és általá­nosan, annak tulajdonítható, hogy a vitatkozások áradatában a vasakaratú Kálvin az antitrinitárismust eretnekségnek nyilvánította. (Harnack Hist, of Dogma VII. 134. jegyzet.) A legkatolikusabb ország (Spanyolország) szülöttje Serveto idézte föl az első erős antitrinitárius forradalmat, de ő is nagyon messze állott a későbbi, akár Socin, akár Dávidi-féle unitárizmustól. Serveto (Servedo) az Atyát teljes absolutságban látta. Tisztában volt azzal, hogy ab­solut tökéletesség csak egy lehet. De ez a gondolat az ő lelké­ben metaphizikai szemlélődéssé változott. Szerinte Isten megfog­hatlan, a kit ,sem látni, sem érteni nem lehet. A nyelv ki nem beszélheti, a hely be nem foghatja, az idő meg nem mérheti. Isten mindenen túlterjed. (Deum Esse nihil aliud, nisi Ens ab­stractum transcendentale.)

Másfelől azonban, a világban minden Istennek köszönheti lételét és fennmaradását. Ez a gondolata sajátságos fordulatot vész, midőn Jézusra vonatkoztatja. Szerinte Isten a maga subs­tantiája szerint mérték nélkül megmutatja magát a Krisztus tes­tében és lelkében istennek egész lényege és természete Krisztusban van, tehát nem az Isten fia lett emberré, hanem az ember lett Isten fiává s következőleg a fiú nem egyenlően örökkévaló az Atyával.

Nyilvánvaló, hogy Krisztust történelmi személynek tanította, tehát az trinitárius fölfogástól messze eltért, de oly sok myticismust vegyít elméletébe, hogy már a pantheismus felé hajlik, mint a következő százév nagy filosofussa Spinoza. Servet nem a há­rom első evangelium Jézusával, hanem a negyedik Krisztusával foglalkozott s oly messze ment, hogy ily kifejezést is használt Ez az ember (Jézus) lényegileg az az ige, a mely által mindenek teremtettek.

A magyar lélek az ily homályos beszédet nem kedveli, meg sem érti, tehát a Dávid Ferenc és Serveto közötti viszony ugyan­olyan, a milyen a Serveto és az olasz antitrinüáriusok közötti: Mindenik a maga egyéni fölfogása szerint dolgozta föl. Magyar­országon az eszme önálló földolgozás szerint idomult a magyar lélekívez. Itt is oly általánosan el volt terjedve az antitrinitárius gondolkozás, mint Európának minden többi országában. A magyar Aran Tamás 1561-ben sokkal tisztábban beszél, mint Serveto „A Krisztus Istennel nem egyenlő személy. Ha egyenlők volnának Krisztus nem mondaná, hogy az Atya nagyobb nálánál."

Dávid Ferenc már az úrvacsorai tan elméletében szerencsésen megtalálta a mysterium hálójából kivezető utat. E szerint azt mondhatnók, hogy Zwingli és Kálvin nemcsak az úrvacsora kér­désében, hanem az istenegységben is segítői voltak. A külső kö­rülmények között főképpen a fejedelmi udvarban uralkodó szel­lemnek és a Blandrata okos föllépésének jelentékeny szerepet tulajdonítunk.

Maga Dávid Ferenc nagy súlyt helyez nemcsak arra, hogy a szentírás az istenegységet tanítja, hanem arra is, hogy az isten­egység érdekében mások is megharcoltak. A Rövid Magyarázatnak igen becses része (I, rész) az, a mely fölsorolja a háromságtan behozatalát és méltányolja azokat, a kik „ama három személyű bálványt megmutatták" (D. 4). Ő tehát tört úton járt azért is, mert a reformátorok az istenegységre rámutattak, de főleg azért, mert a három első száz keresztényei és a szentírás, az Isten egységét tanították. Reformjához bátorságot és legyőzhetlen erőt abból merített, hogy isteni igazságot tartalmaz. Nem az újítási vágy, hanem a megismert igazsághoz való szilárd ragaszkodás jellemzi Dávid Ferencet. Theológiája fokozatos haladást mutat.

Dávid Ferenc első reformjai az istenegység érdekében

1566-ban a marosvásárhelyi zsinaton az erdélyrészi egyet­értő papok, közöttük főhelyen Dávid Ferenc püspök és a vilá­giak határozott állási foglalnak az apostoli hitvallás mellett. Vall­ják: Isten csak egy mindenható atya, szerzője, kezdete az isten­séfinek, legfőbb, senkitől sem származó, minden mások felett való, de a kiből az Ige és a Szentlélek nem záratik ki, sőt benne van kezdet és vég nélkül. Jézus az Isten fia a szó szorosabb ér­telmében.

Kiindulásnak ez is alkalmas elmélet lett volna, de még abban az évben megszorították a tágulni kezdő gondolatot a Catechismus Ecclesiarum c. hittannal, a mely kivéve a tizenöt első kérdést és feleletet, egészen a Heidelbergi Káté. A szerzők magukat „keresztényeknek" vallják s kereszténynek mondják azt; „a ki Isten kegyelméből az ő lelkének munkája által hitből a Jézus Krisztusnak tagja és az ő felkenésének részesévé tétetett."

Kijelentik, hogy a pápista négységes Isten ellen vannak.

Ez a Catechesis is az Atyáról, Fiúról, Szentlélekről tanít, mint a többi, de nem tanítja a Háromságtant. „Nem, mert több és különböző istenség nem lehetséges, hanem az Atya istensége egy, melyet örökföl fogas tökéletes teljességgel közöl a fuvat és a szentlélekkel. A Fiú és Lélek az Atyával egyenlő (aequales) az Isten pedig a Krisztusban és a Krisztusért Istenem és Atyám. Ő egyedül magától való Isten (a seipso Deus.} Ezt az. előnyt és tekintélyt magának megtartja, de ez nem von el a Fiú és Szentlélek aequalitásából." (Poholi J. azt hiszi, hogy ez a fölfogás még nem gravitál az unitárius irányzat felé. Erd. Ref. Egyh. tört. 193 sk.)

A Káté unitárius jellegét kétségtelenné feszi, hogy elveti e kifejezést „Egy Isten, három személy, három személy egy Isten." Elítéli azokat, a kik „az egy Istent valami másnak akarják az Atyánál."

Nem tudjuk mennyi része volt ebben az átmeneti munkában Dávid Ferencnek, de jogosan következtethetjük, hogy valamint 1567-en a közösen kiadott műben (De falsa et vers} úgy a Kátéban is az egyetértés kedvéért nem érvényesíthette teljesen a maga fölfogását. Mindig meghallgatta és követte az újabb eszmék vezetőit. Ugrást nem tett, rombolni nem akart, de félúton nem állott meg. Minél többet foglalkozunk vele, annál inkább szilárdul az a meggyőződésünk, hogy a nemzeti és egyházi egység érdekében az önmegtagadásnak semmi áldozatát nem tartotta soknak. Ha a szakadás és a nagy dogmai harcok bekövetkeztek, azt nem neki, hanem támadóinak lehet tulajdonítani. Ö haladást kívánt, mert megvolt győződve : „Nem szűnik meg (Isten} ő szent felsége, mígnem teljességgel kiviszen minket mindenféle zűrzavarbál, hogy az Antikrisztusnak minden károm­lásit levetvén csak ő neki (Istennek) szolgáljunk.

Az összes reformátorokat megbecsülte, s ami jót munkájukban talált, megtartotta, de nem elégedett meg egyikkel is, mert azt látta, hogy „az emberi szerzésnek" egy némelyikét megtar­tották, tehát a Krisztus ellenségeit támogatták. „Mert csak hiába gondolkodunk addig a Babilonnak elromlásáról, míg az egy tanítóval a Krisztussal és annak igéjével meg nem elégedünk. Az anyaszentegyházat az Isten beszédének kövéből kell felépíteni.”

Rendkívül értékes tájékozást nyújt a theológiai fölfogásban tett fokozatos lépéseiről ő maga:

„Legelőször Luther és Filep Melankton írásait adta mi­nekünk, melyek csak a bűnnek bocsánata ellen való praktikát rontották meg, és ezeket megtanulván, úgy ragaszkodónk aztán a saxoniabeli tanítókhoz.

„ Ennek utána a csehekhez kajlánk, de nem a tudománynak tisztázásában, hanem csak az anyaszentegyháznak igazgatásában.

„ Hogy pedig ezeknek utána a helvetiabelieknek írásokat kezdők olvasni, kik mind a saxoniabelieknek, s mind a csehek­nek tévelygéseket kárhoztatják vala, látván azoknak tisztább tu­dományát, mi is összvetársalkodánk velők.

„De mostan immár más vezetőket, más hadnagyokat adott nekünk a mi kegyelmes atyánk, kik az Antikrisztusnak mélyebb tévelygését törlik el, megtisztítván ez egy Atyaistenről, a Jézus Krisztusról és az igaz apostoli keresztségről való tudományt."

Az isteni kijelentés folytonos és fokozatos volt, az emberi tudás nemcsak fokozatos, hanem részleges is. „Ha az Istennec lelke minkét mingyarast megszállana, telkességgel ujjonnan szü­letnenc, ketseg nélkül nem iutnanc üdé szerent ekeppen az hit­nek minden czíckelynek igaz ertelmere ez illien nevekedeseckel, de miert hogy az hit Istennek ayandeka, ő aggya az mennit ki­nec akar adni. (P. I. 2.)

A Dávid F. theológiájának alapja a szentírás és az apostoli hitvallás.

Dávid Ferenc egyetértett Lutherral és a reformátorokkal abban, hogy a biblia értéke fölötte áll a conciliumok és zsinatok végzésének, de nemcsak az írás értelmezésében, hanem abban is eltért tőlük, hogy szerinte Isten a vallás igazságait a bibliában kijelentette és nekünk tudtul adta. Az igazságok megismeréséhez föltételül nem a hitet jelöli meg, mint Luther, sem a Krisztus megváltó munkáját, mint Kálvin, hanem az isteni félelemmel párosult „lelki bölcsességet, értelmet és világos szemet", mely­lyel az iránt vizsgáljuk. Kálvin azt mondja : Teljesen bizonyos igazságnak kell tekinteni, hogy a kiket a szentlélek bensőleg megtanított, teljesen a biblián állanak s hogy a bibliának hitelt kell adni önmagáért s nem kellene alávetni bizonyításnak és okoskodásnak, mert azt a bizonyosságot (megbízhatóságot), a melylyel mi fölruházzuk, a Szentlélek bizonysága által nyeri.

Dávid Ferenc szerint a szentírás igaz értelmét a szentlélek és az Istennek igéje mutatja meg. A szentlélek által „a hamisat az igaztól megtudjuk választani és az írásnak igaz és tulajdon értelmét találni." (I. kor. IIL) „Nincz senki oly keresztien, kinek az Isten anni lelkeit nem adna, hogy a szent hasból meg nem erthetnie, micodac szuksegesec neki idvessegre, czac a szent inast meg ne vesse."

Ezek a határozott nyilatkozatok nemcsak azt fejezik ki, hogy Dávid Ferenc az emberi ész és gondolat jogait fölismerte és fölhasználta, hanem azt is, hogy a biblia értelmezését ugyanazon az alapon teljesítette, a melyet a XIX-ik száz kritikusai elfogad­tak és kifejtettek.

Ő kora fölfogását hibáztatta, elítélte és a helyes alapot megmutatta : „Le kell tenni minden egyébféle hiteknek, conci­liumoknak és világi doktoroknak, meltosagokat, hogy czac az Istennec tiszta igeinec hígyenek minden nepek es abban valo hittel meg elegeggyenek, menyet hogy ha mindnian nem mí­velunc, az sok doktoroknac inasokban el tevellyedven, el kellene veznunk a sok zur-zavarban; kik mindenkoron kűlőmb-külömb ertelemre viszik az embereket." {E. IV.}

A reformációnak veszedelme volt, hogy a római pápa helyett, papiros pápát teremtett, annak absolut jogot adott és bele vitte a kereszténységet a betűimádásba, a miből következtek a pro­tenstántizmus egyéb szélsőségei: az eredendő bűn, az örök kár­hozat, a szabbatarianizmus és a nevetségességig hajtott puritá­nizmus. Dávid Ferenc a szentírást tartotta annak az erős alapnak, a melyről a vallást meglehet javítani s az egyházat újra lehet alkotni. „Csak az Isten igeinec adassec minden meltosag {E. í l.} »Csak a szentirashoz ragaszkodunk és az Isten igeienel egyebet nem tekintunk" (u, o.} de ezt úgy értelmezte, hogy az igét meg kell érteni, meg kell magyarázni : az irasnac egy resze, melly homalosb; mas iras altat melly nilvabban vagyon, avagy vila­gosb : magyaraztassec."

Külömbséget tesz az ó és új testamentum között. Az új testamentum az ónak a világossága. Ha a kettőt egybe vetjük, megtetszik az igazság. Ez azt jelenti, hogy nem kell az emberi magyarázatokra, sem a concilámok végzéseire támaszkodni, mert azok hibások és tévesek. A szent írásban vannak világos, könnyen megérthető, bizonyos dolgok. A bizonyosak által itéljék meg a bizonytalanokat: „Az irasnac bizonsagit eroszakkal ne vonjuk az mi velekedesunlcnek ertelmere."

A szent írás értelmére két dolog vezet rá : „a szent Lelek és az Istennek igeie."

A szentléleknek tulajdonítja azt az erőt, a mely Jézus kö­vetőívé tesz „szent Lelec altat leszunc Christusnak iuhai." Ez ismét azt jelenti, hogy a lélek ad az embernek igaz értelmet. Isten minden kereszténynek ad annyi Lelket, hogy megértse azt a mi az idvességre szükséges, „csak a szent irast meg ne vesse."

Az Isten igéje tökéletes igaz és örökké megmarad, az em­berek dolga bizonytalan és ingadozó. Mindig arra kell támasz­kodni, a mi Istentől van és nem arra, a mi emberi.

Az ivás keletkezését az ihletés elméletéből magyarázza : „a szent iras, mely csak a szent Lelektol írattatott meg es az anya­szentegyhaznak hagyattatott, hogy csak annak hígyen es önmagát azzal vigasztalja; hatra vetven minden lelkeket és tanito meste­reket, kík ennek ellene vadnak, mely irásban való tudománynál ­ki egyebet tanit átkozott legyen a mint szent Pál mondja. Gal. 1,"Nehogy azt hinne valaki, hogy ezzel az állításával a betüszerinti ihletés hívének mutatja magát. Ő arra fektet sulyt, hogy némelyek olyan írásra támaszkodnak, a mely nem a prófétáktól és apos­toloktól származott, hanem azon , kívül van, „sem emberi szer­zeséc és seminemi következesec nem szükségesec az idvességre: mert valami szükséges az idvessegre, minden be foglaltatott a prophetac és Apostolos irasiban busegesen."

Rendkívül nehéz helyzeti volt, mert öt is fenyegették a szélsőségek örvényei, de szerencsésen kievezett a révbe, mert az alapot megtartatta, de a vizsgálás szabadságát is biztosította. Attól távol állott, hogy a bibliai iratoknak önálló származását s irodalmi értékét vizsgálja, de a fokozatos haladás elvét lomon­dotta s fő tárgyát, az Isten egységéi, minden más fölfogással szemben diadalmasan bebizanyitatta.

Dávid Ferenc még az antitrinitárius írók közül is kiemel­kedett. A külföldi anabaptisták fölött az az előnye volt, hogy az isteni kijelentést fölébe helyezte a bensö mystikus kijelentésnek, s megűrizte az isteni létek által vezérelt emberi szellem szabad­ságát a socinianismust is fölül multa a szentirás magyarásásában. Irányzatából ítélve leginkább közeledett az olasz antitrinitáriusak­haz; a kik hasonló szívóssággal ragaszkodtak a szent íráshoz és azonkívül nem ismertek el semmi tekintélyt.

Az istenegység tana

Dávid Ferenci teljesen és tisztán megvolt győződve arról, hogy legnagyobb és legigazabb eszme az isten-egység eszméje. Egész lényét áthatotta az istentudat. Nemcsak hitte, hanem érezte is az isteni hatalom nagyságát és végtelengégét. Hitt, hogy Isten elvégezhet mindent a mit akar s el is végez. Csak egy hatalom van mennyen és földön : az Istené. Ez munkálkodik mindenben : a Jézus Krisztusban is. Isten régen is mivelt csodákat

most is mivelhet és mivel. Minden nagy és csodás esemény, a mi a szent írásban föl van jegyezve, az Isten nagy hatalmának megnyilatkozása.

Istentana erősen magán viseli az ó-testamentumi bibliai föl­fogás hatását. Mi sem lehetett természetesebb, mint hogy Isten ereje a teremtés nagy munkájában nyilvánult meg teljes tökéle­tességben, de szerinte azzal nem fejeződött be. Dávid Ferenci nem deista az Isten és világa közötti viszony fölfogásában. Isten ereje és hatalma transcendentalis s egyszersmind örökké meg­újuló és örökké tartó. Ennek legszebb bizonysága, hogy Jézust az idő tel fességében adta az emberiségnek, hogy ő végezze az új teremtést: Nemcsak Jézus volt segítő eszköze az Isten teremtő hatalmának, hanem más választottai is, a kikről kezdettől mind­végig gondoskodott. Isten az ő híveit el nem hagyta soha.

A jóság, bölcsesség, szeretet és mindentudás Isten lényétől elválhatlan tulajdonságok. Isten szellemiségéhez nem férhet két­ség, tehát mindaz, a mi ez ellen irányul, Isten elleni vétség. Ezt az ó test. törvény szigorával fogta föl s ezen az alapon jogot érezett azok ostromlására, a kik a nem-isteneknek, vagy a bál­vány-isteneknek hódoltak. Azt is hitte, hogy Isten az övét, a nagy reform idejét választotta ki munkája befejezésére. Erre azért volt szikség, mert az isteni kíjelentés szent igazságait megho­mályosították s az emberi lelkeket sötétségre kárhoztatták. „Sok foldozásockal telliesseggel elfordíttatott az Apostoloknak egyszerű tudománya és meghomalyositatott az egy ő magatol való felséges Isten az Jesus Christusnac szent Attia." (A. IL)

Nemcsak a tiszta értelem, hanem a kijelentésben és a lélek sugallatában, jóra vezérlő erejében helyezett hit is arra indította Dávid Ferencet, hogy Istent megkülömböztesse minden teremt­ménytől. Megkülömböztette Jézustól. Isten öröktől fogva való, Jézus kezdetben ígéret volt, s csak az idő teljességében lett va­lóság. Isten az a tökéletes valóság, a kit „mindenkor az iras az mi urunc Jesus Christusnac szent Attianac mond lenni." (A. 2.

Egy Isten, egy önmagától való Isten, Izrael Istene, a ki nem nevezi magát sem állatnak, sem személynek, sem egyesnek, sem párurasnak, hanem a Jézus Krisztus atyjának, a miatyánknak.

Dávid Ferenc az Isten egysége tanát a biblia tanítására ala­pította, de ennél jóval erősebb bizonyságot talált a Jézusnak Is­tenhez való viszonyában. Annak a kijelentésnek hatása alatt, melyet Jézus tett Istenről, midőn Atyának és miatyánknak ne­vezte, teljesen belemerült az isteni lény mélységéhe s egyben bele juttatta az embert is abba a boldogságos viszonyba, mely­nél fogva mindenki fölkiálthatott : abba, azaz szerelmes atya,

Jézusnak ez a bepillantása nem volt közönséges, hanem ki­vételes dolog, a melyet maga Isten adott neki, mint szerelmes fiának osztályrészül, azért mert az által megakarta mutatni, hogy ö szereti az emberiséget és könyörül az ő gyermekein, midőn jónak látja. A Dávid Ferencz Krisztus-tanának ez a kiinduló gondolata. S ugyanez az eszme az istennagység fogalmának leg­egyszerübb és legérthetőbb megmagyarázása. „Semmi nincz nil­vabban Istenec igeigében, mint az egy Isténröl valo tudaman, kit mindenkaron és mindentat a mi urunc Jézus Krisztusnac atianac mongya lenni a szent arás." (L. IL)

Dávid Ferencz Istent személynek tartotta, de ezzel a lényeges hittani fogalommal csak a háromságtannal kapcsolatban fog­lalkozott. Mi is ott szólunk bővebben. Isten lélek, értelem, gon­dolkozó alany. Mind olyan tulajdonságok, a melyek személyre alkalmazhatók csupán. Mint lélek akarat, mint értelem bölcsesség, tehát a legtökéletesebb módon intézhet és intéz mindent. Ember föl nem foghatja, de hívén, sejti s érzi mindig és mindenben Azért ragaszkodik oly igen az Istenhez, azért fordul hozzá oly bizalommal és reménységgel imádságában. Isten a fundamentum, Isten igaz ismerete az igaz vallás. Nem lehet annak igaz-tudo­mánya a mi Istenünkről és a Krisztusról „a ki Atheus azaz ha­mis Isten, avagy Isten ellen való és Antikrisztus."

Dávid Fezenc Jézusa.

Ki volt Jézus? Ember-e vagy Isten, vagy Isten is, ember is ? A kereszténységgel együtt született, együtt élő és mindig ismétlődő kérdések. A XIX-ik száz utolsó éveiben általánosan hangoztatott jelszó volt : vissza Krisztushoz. A Dávid Ferenc ün­nepi évében ez a kérdés foglalkoztatja az elméket : Jézus-e vagy Krisztus ? Dávid Ferenc életének és erejének java részét ez a kérdés foglalta le, nem természetes halálát is ez okozta. Tehát sem előtte, sem utána nem tudott tisztába jönni a gondolkozó emberiség azzal, hogy mit tehet tudni és mit kell hinni Jézus felől.

Ezeket a megjegyzéseket azért bocsátjuk előre, hogy jeles­zük a tárgy titokzatos mélységét és azt is; hogy Dávid Ferenc sem tisztázhatta úgy; a hogy ma szeretünk tisztázni nemcsak positivus, hanem elvont dolgokat is. Kora fölfogásával szemben sokkal többet mondott és sokkal kevesebbet hitt Jézusról, mint a mennyit az a kor elfogadhatott és eltűrhetett volna. Jézusról szóló elméletét egy másik könyvben a Rövid Útmutatás-ban fog­lalta össze, a mely könyv a Rövid Magyarázat párja és befeje­zője. Feladatunkhoz hívek akarván lenni, nem bocsátkozunk olyan részletekbe, a melyek a Rövid Útmutatás és az azt Kővető mű­vekből tudhatók meg. Szorítkozunk könyvünk tartalmára.

Dávid Ferenc hitte, hogy Jézus volt a megígért Messiás; hitte, hogy az idő teljessége akkor volt, a mikor Jézus született, hitte; hogy az ő munkája legnagyobb műve volt az isteni jó akaratnak, mellyel az emberiség iránt viseltetett. Hitte, hogy szentlélektől fogantatott, de rendületlenül tanította, hogy ember volt. Tanította, hogy igaz Isten volt, minthogy Isten fia volt s Isten az ő méltóságát ráruházta. Igaz Isten és igaz ember egy személyre vonatkoztatva, olyan ellentétesnek látszó kifejezések, melyeket nehéz volt megmagyarázni abban az izgalmas időben, a melyet a reformatio más nagy kérdései teremtettek. De kánnyű volt vádas emelni és zűr-zavart támasztani vele és miatta.

Csak úgy és akkor jöhetünk tisztába a Dávid Ferenci Jézus Krisztusával, ha tisztában vagyunk a Dávid Ferenci lelki világá­val és aszal a nagyon súlyos ténnyel, hogy ő a szent írás sza­vaira támaszkodott a hagyománnyal és az emberi bölcselkedéssel szemben.

A rövid Magyarázat harmadik részében közölt második predicatio egybefoglalja a biblia főbb helyeit, a melyekből kide­rül; hogy Jézus nem volt Isten, mert ő küldetett, született, lett, ígéret volt, őröktől fogva rendeltetett, megszenteltetett; felmagasztaltatott. Isten adott neki szent lelket; hatalmat mennyen és föl­dön, ő tette apostollá, vallásunk főpapjává, élők és holtak birájává, szegeletkövé. Ő lett nekünk Istentől bölcsesség és igazság, É világosság, mester, próféta, lelkünk pásztora, betegségünk orvosa, pap és király, kit végül Isten fölmagasztalt az ő jobbjára. Egyik tulajdonsága sem olyan, a milyen az Atya Istent il­let meg, hanem olyan, a milyen az Atyától adatott neki. Isten a maga akaratját megjelentette az ó- és az újtestamentumban, de az ótestamentumban csak külső jelekben és példázatokban, igéretekben és jóslásokban, az újban teljesen „mert az törvinnec vege az Christus, és az törvin a kovetkezéndo dolgoknac arnieka, az Christus kelig alattja". (Q. IL)

A Krisztus megígértetett a mi első szüleinknek, de az ígé­ret csak az idő „teljesedeseben teljesedett be." Az újtestamentum megvilágítja az ót; mert ez magyarázza meg, hogy Jézus az az áldott mag, a mely nekünk adatott.

Dávid Ferenc nagy erőt érez ebben a különös isteni ado­mányban, azért mert Jézus Krisztus tett minket bölcsekké, ő ál­tala lettünk megszenteltek s ő általa lett váltságunk. Igy fejezi ki : „ennec kívüle es ennelkül senki kedves nem lehet az atia Istennek : nem is vagyon a menetele ű hozzaja." Ez azt jelenti, hagy ,Jézus az isten fia és örökösse, a kivel együtt valósítja meg az Atya az ő akaratát, köztünk emberek között.

Tehát Jézus a Messiás, vagyis kiválóképpen Isten fia és nem úgy mint más emberek. Nagy tisztessége és fölmagasztalása ez Jézusnak. Akkor a mikor a földi királyok és papi fejedelmek is szerepeltek isten földi helytartói gyanánt, nem volt túlzott dicsöl­tése Jézusnak. Sőt értékes és dicséretre érdemes megmentése annak, a mi nem e világba való, attól a mi egészen földi és emberi.

A mikor Dávid Ferenci így foglalkozott Jézussal, az ember bűnben fetrengett és várta a megígért megváltást. Dávid Ferenci nem utalta a bűnbocsánat egyházi eszközeihez, hanem az Ember ­Jézushoz. „Penitentiat es az Atia Istenhez valo megterest, es az Christusban valo hitet predicalia nekünk az iras." (Q. IV. b.)

Nem külső eszköz, hanem megtérés és a Krisztusban való hit. Keresztelő János és Jézus is megtérést kívánt, mert azután önként következett a lelki idvezülés. Dávid Ferenci a Krisztus megismerésévei kiegészíti, mert meg volt győződve „ez az örec elet, hogy czac tegedet egyedül való Istent esmeriec es a kit el­küldettel a Jezus Christust." (V. o.) Ezt elégségesnek tartotta „a mi idvessegünkre," ellenben „haszontalannac ha szinte megert­hétnők is mi legyen az Isten az ő állatiában és mikepen az három szemit vagyon az egy allatban." (U. o.)

A háromságtan kérdése.

El van ismerve, hogy a háromságtan a bibliában nem ta­lálható meg s csak okoskodás rendjén állították össze több té­telből s csak így szerkesztették összefüggő egészszé (*Dr. Drummond Studies of Christian Doctrine 1216. 1.) Csak az Attanasius-féle hitvallásban található meg teljes egészében. Ezt is csak a nyugati egyház fogadta el, mert a keleti csak az Atyának tulajdonít eredeti és ónmagától származó isteni természetet.

Ezeket a tételeket korunk egyik most élő theologusa fog­lalta össze s ugyanő bizonyítja állításait háromsághívő írókkal. Tehát 350 év elmúltával is csak ott állunk, a hol a reformátorok állottak : nem hitték, de vallották a szentháromság tanát. Dávid Ferencnek meg volt minden oka, hogy miután a bibliában nem találta meg, teljes erejével igyekezték eltéríteni az embereket ettől „az ördögi találmánytól", hogy mindenki imádja az Atyát amaz egy ő magától való felséges Istent.

A háromságtan elleni harcban hazánkban sokan estek áldo­zatul. Dávid Ferencnek volt legnagyobb résig a reformáció szá­zában. Ő készítette elő tanítványát Enyedi Györgyöt arra a ma­gyarázatra, a mely száz esztendőnél tovább foglalkoztatta a há­romságtan védelmezőit. (*Explicationes locorum veteris et novi Testamenti ex quibus trinitatis dogma stabiliri solet. Georgius Eniedinus.)

Könyve a Rövid Magyarázat azt mutatja meg : „miképpen az antichristus az egy Istenről való tudományt meghomályosí­totta." Teljes erővel, a meggyőzés minden fegyverével fog föladatához. A háromságtan származásának nevezetesebb mozzanatait fölsorolja, tévedéseit és nagy hibáit megmutatja. Itt már észrevehető, hogy a munkát hévvel s a győzelem reménységével folytatja. Nagy ellenféllel áll szemben, az egész keresztény egy­házzal, a mely sok száz esztendő alatt sokféle változtatást tett az igaz valláson, a mely az egy Istenről való tudomány. Mint­hogy ezt az Antichristus el nem ronthatta „ő magatol a régi so­phistak altal többet tön hozza,: az egy Istent harom személynek mondván, ki azért egy allat legyen, de megvalasztvan a szemé­lyeket az alattol es hogy az harom személy az egy Istenben legyen, avagy az egy Isten az harom személyben."

„Nagy hibája a háromságtannak, hogy az egyszerű tudományt meghomalyosítja, a szentírást oly zurzavarral hólozta be, hogy senkitől igazan meg ne ertessec." „Az igaz irast hatra vetvén urast hozott be az Aniaszentegyházban" az igaz Krisztus helyett a ki idő szerint Máriától született, két természetből fogantatott Krisztust, a kiben a két természet egyesült, a ki emberség sze­rint öröktől fogva volt. Így lett két Krisztus, „melynec egic sem volt igaz" „egic néha az Istenhez egienlö volt, néha nem volt ­egyenlő, hanem azon egy Isten volt az atiaval." (A. IL)

Csupa zűrzavar, Babylon, a három-egy Istenben való hit. Az, a ki így tanít, nem igaz híve a Jézus Krisztusnak, hanem el­lensége, Antichristus. A helyett, hogy építene, megront mindent, mert egy helyett tanít több Krisztust, több keresztséget, több urvaccoráját, több szentséget és több utat az örök életre. Olyan ez, mint a Sátán munkája a paradicsomban.

A háromságtan nem új dolog, de még sem olyan régi, hogy annak következtében állandóságra számíthatna. A Krisztus előtt nem volt meg s azután is csak lassan-lassan szerkesztették össze.

Ez az eljárás is hibás volt, mert a mellett, hogy háromnak mon­dották, mondották egynek is : „egy allattiaban és harom szeme­lyeben." (C. 111.) Ám erre nézve is nagy eltérés volt az egyház tagjai között. Némelyek mindig ellenezték a háromságtant. Nagy Konstántin árionossá lett, Anastasius a négységet imádtatta, a keletiek külömböztek a nyugatiaktól nemcsak a háromság meg­határozásában, hanem a Krisztusról és a szentlélekről alkotott né­zeteikben is. Hosszu sorozata van azoknak., akik az egyháztól eltértek s azoknak, a kik a reformacio idejében a háromságtant kifogásolták.

Bőven elég ok lett volna a háromságtan elvetésére az, hogy az írás nem tanítja, de a reformátor mégis nagy bátorságot me­ritett abból a tényből, hogy a keresztény egyházban mindig vol­tak hívei. Szívesen támaszkodott olyan hitelődökre, a milyenek az ariánusok voltak, el is viselte volna az „arianius eretnek" ne­vet, de ő nem elégedett meg azzal, amit elődei hirdettek. Nagy kegyelettel emlékezik Serveto-ra, „ki tudos es az Istennec igas­saganac erős oltalmaznia es tudakoznia volt" „kinec irasabol az hamis tanitocnac allorczaioc megesmertethetic", Gentilisre, a jámbor Keresztény emberről, ki „tulajdon verevel mikor feiet vetten volna az igaz tudomant megerösite és a papai tudomant az Haromsag felől hamis es ördöghi tudomannac lenni meghi­zonita." (E. IV.) Ochinora, a ki „éles iteleletü ember volt . . . es ama barom szemeliü balvant megmutatta." (u. o.) E hitelődök szomoru sorsa intő és megfélemlítő lehetett volna, de Dávid nem állhatott meg féluton.

Csinált tudomány a háromságtan, melyet sem a Mózes könyvéből, sem a prófétákból, evangeliumokból, sem az apostolok írásából soha senki meg nem oltalmaz: „mert ezec ez barom örecke valo Istenekröl, kik mindenben egyenlöc, es egy mödon mindenhatos soha semmit nem hallottanac, hogy barmon volnanac menynec foldnek teremtői." (O. VL) antichristusnak es a pokol­beli ördögnek hazugsága.

Szónoki hévvel buzdítja híveit: „tavoztassuk el ezert ez hazugsagokat, es ellene alliunc a papanac: mert ezec mind az ö kohabol költenek."

Dávid Ferenc mérséklete és szelídsége ennél a legfőbb kér­désnél tulcsap a maga szabta korláton, de a reformáció általános hangnemén s különösen a saját ellenfeleit meg sem közeliti sem a tűrelmetlenségben, sem az élességben.

Itt már érezi, hogy eleven szénnel érintette az úr az ő aja­kát is, mint a prófétákét, itt már tüzes nyelv képében száll reá a szentlélek és szól, mert nem tehet másképpen. Szól, mert hiszi, hogy az Isten igaz ismeretének helyreállításáért semmi áldozat, semmi fáradság nem sok. Győzelme nem maradati el. A refor­máció dicsőséges betetőzést nyert az istenegység tanának diadalra emelésével. 1567-1571-ig. Erdélyben és Magyarország némely részeiben az unitárizmus uralkodott a szíveken a trinitárismus helyett.

Dávid Ferenc reformjai az egyházi és hitélet körében.

Nemcsak az istentan érdekelte Dávid Ferencet. Kiterjesz­kedett minden lényeges kérdésre. A Jézus tanításai és az apostoli hitvallás körében benne foglaltatik minden a mi az életre és az üdvösségre szükséges. Ezeket kellőképen meg kell érteni, híven meg kell tartani s akkor biztosítva lesz az egyház békessége és fennállása. A Rövid Magyarázat „Utolsó részé"-t a cím szerint is kívánta kiterjeszteni minden lényeges kérdésre, hogy a hű keresz­tény „az idvessegnec utaban batran iarhasson."

A reformacio agy föl bolygatta a kedélyeket, hogy néme­lyek az egyház igazságaiban való hitet elveszítették, hiszen az egész reform az agynevezett egyház ellen irányult. Dávid Ferenc nem féltette „az igaz anyaszentegyházat." Ha vannak is vissza­vonások, ha az Urnak szolgái különböző képpen épitnek is a fundamentumon, „az urnac napja es az tüz” mindennek cseleke­detét igazolni fogja. A kegyes emberek lelkiismerete megnyugszik azon, hogy Isten gondot visel az ő népére. Jézust azért adta Isten, hogy a ki benne hiszen el ne veszem hanem örök élete legyen, A hit Istennek ajándéka, ő megadja a meny­nyit kinek-kinek akar. Ha vannak zavarok és félreértések, az Isten egyháza mégis fönnáll és rendről-rendre teljesíti az elébe adott :föladatokat, „epiti az idvessegunket az Christus altal" ha az „Is­tennec igaz serege az igeinec tisztasagat követi." (P. IL)

Az idvesség megnyerésének egészen sajátos föltételei van­nak a Dávid Ferenc unitárius fölfogása szerint. Először is min­den emberi közbejárás fölösleges, tehát mindazok az eszközök, a melyekre az egyház támaszkodott. „Csak az Istennec igeieben kell megnyugodnunc."

Az írásmagyarázásában segítségünk a szentlélek és az istenigéje.

A szent lélek által a hamisat az igaztól megtudjuk külömböztetni. Jézus megmondotta, hogy a vigasztaló lélek mindeneket eszetekbe juttat. Isten mindenkinek ad annyi lelket, hogy megértse mi szükséges neki az idvességre.

Az idvességnek és az igazságnak megértésére vezérel: „az Istennek igeie." Ha az ó testamentumot összevetjük az ujjal, ki derül az igazság. Nincs szükség az atyák írásira, sem a conci liumok határozataira, mert azok tévelyegtek, az emberi dolgot össze elegyítették az istenivel. Az ó testamentum értelmezését s azután az ujét részletesen megmagyarázza és végeredménykép pen kimondja, hogy az írás szerint Isten nekünk a Jézus Krisztust ajánlja, hogy „bolczesegunk, megszentelesünc és valsagunc legyen."

Ha helyes az írás magyarázása, ha követjük tanításait, akkor megnyerjük idvességünket. Ez a föltétel a tanult embernek szól. „Az egygyü nepec pedig, kic irast nem tudnac vegyec elő az Apostoli Credot es a Christustol szereztetőt imadsagot." (R.)

A szentírással egyenlő értékű, mert ugyanazt az egy Istent és a Jézus Krisztust tanítja az apostoli hitvallás. Ezt könnyebb megtanulni és megtartani. Azért fektet oly nagy sulyt erre, mert mindig elsőrendű föladatnak tekinti az egyszerű nép lelki szükségei kielégítését.

Ezek a hit alapjához tartozó főtényezők. Az egyházi élet fölvirágzása biztosítva lesz, ha az egyház gondoskodik hű lelkipász torokról. Az a hü lelkipászror, a ki szentírás alapján és a hit ágazatai (az apostoli hitvullás) szerint tanit. „Ha valaki szol, szolia Istennec bveszedet;”

A hű lelkipásztor jó gondot visel a maga háza népére.

A hitről mindenki bizonyságot tegyen, de a hitet, jó cselekedettel mutassa meg.

A világi kívánságokat meg kelt tagadni, igazán és isteni félelemben kell élni.

Dávid Ferenc elégségesnek tartja az igaz Istenben való hitet a Jézus tanításai és példája_ szerinti életet az üdvösség és bol dogság elnyerésére. Az emberben helyezett bizalma, a lelki átalakulás és újra születés teljesen elégséges föltételek nemcsak az egyéni boldogságra, hanem az egyházi életre is. Az Isten igéjének helyes ismerete alapján az Isten anyaszentegyházának tagjai: egyesülnek és az egyház virágzóvá leszen.

A szervezetre, az egyház-tagok életének szabályozására nem gondolt. Ebben a tekintetben utódai hívek voltak hozza. Mindig első gondjuk volt az Isten igaz ismeretére való eljutás, az er­kölcsös és tiszta élet. A többi önként következett. Sajátságoskép­pen, a külföldön alakult gyülekezetek is mindig a belső erőben, „a hit isteni adományában" keresték és találták meg azt az ala­pot, a melyre építettek. Tehát Dávid Ferenc nem azért nem ké­szített egyházszervezeti és szertartási szabályokat, mintha arra ideje vagy tehetsége ne tett volna, hanem azért, mert fölösleges­nek tartotta, miután a lélek, mely Istennek ereje, mindeneket jóra vezérel, ha az írás szavait hallgatják s a Jézus példáját követik.

Dávid Ferenc reformátori érdemei.

Rövid ismertetésünk befejezéséül foglaljuk össze a Rövid Magyarázat főbb eredményeit.

Dávid Ferenc elődei a reformot megkezdették és keresztül vitték az egyházi élet külső eszközeiben. Luther visszaterelte a figyelmet a hitre, tehát az embert, ki eddig csak eszköz volt, tényezővé tette a hitéletben. Megtörte a hierarchia hatalmát, mert az üdv eszközeit kivette a pap kezéből és biztosította a hívőnek. Kálvin a hitéletbe igyekezett belevinni az erkölcsi motívumokat. s az egyházban az önmegadást, a türelmet és engedelmességet megkövetelte a jó rend kedvéért:

A hittan fő kérdéseiben a reformátorok a régi tant még csak revisio alá sem vették. (Harnack) A reformátorok az ó kat­holikus dogmák és föltevések közül sok olyat megtartottak, a melyek nem voltak összhangban alapgondolataikkal. (Loofs.) De valamin; az evangélium a törvény végét, úgy a reformácio a dogmák megszűnését jelenti (Harnack). Ezek a történelmi tények emelik ki a Dávid Ferenc igazi érdemeit. Először is azt, hogy ő a kor követelményének megfelelően a dogmákat elvetette s azok helyébe az ismeretet állította. A ki megismeri Istent, hiszen benne s hiszi azt is, hogy Isten gondot visel rá. Ezzel egyenlő értékű és a mai kor fölfogásával összehangzó az a gondolata, hogy a hitnek olyannak kell lenni, a melyet az egyszerű nép is megért és megtarthat. Ezért helyeselte az úrvacsorának két szín alatti kiosztását, mert így nemcsak a papok, hanem a hívek is része­sülhettek belőle. Ezért követelte minden emberi találmány elve­tését, hogy az Isten és az ő fia a Jézus uralkodjék a szívekben.

A magyar lélek gondolat-irányának, önálló életének, önbizalmának, függetlenségi hajlamának kedvezett azzal, hogy értelmé­hez fordult, a nyilvános vitatkozásokat a nép előtt tartotta s őt is belevonta a hitviták körébe. Ezzel az eljárással az egyszerű ember is nemcsak öntudatossá lett, hanem hitének apostolává. Így az elrejtett Isten élő Istenné, az elfogadott hit élő hitté Itt. A külső forma helyébe lépett az elevenítő lélek. A cselekedet hatá­sában keresett titkos eredmény helyett, prófétai lelkesedés és apostoli tűz működött a szívekben.

A Dávid Ferenc prófétizmusa a Rövid Magyarázatban nagy fért foglal el. Figyelmet érdemel azért, mert újabb bizonyíték a biblia nagy befolyásáról s azért, mert újabb bepillantást enged reformátori lelkébe. A bibliai írók kévés kivétellel, mind a láto­másokkal és jövendölésekkel igyekeznek hatni. A XVI-ik száz protestáns hivői meg voltak győződve, hogy a régi dolgok a mostaniaknak előképei. A mi akkor megesett a hivővel vagy hitetlennel, bizonnyal bekövetkezik most. mert a gonosznak vagy hitetlennek közel van végső elpusztulása, hogy diadalmaskod­hassék az igaz. Dávid Ferenc így biztatja híveit:

„Mostan vagyon ötven esztendeje, hogy Luter Marton felkezdé bontogatni a Christus koporsóit, melliekben az örök eletnec meg nierese helyheztetic vala."

1517. és 1567. között kerek 50 esztendő van, a mi magában is jelentős szám, de annál többet jelent, hogy mind az első, mind az utolsó évszám 7-el végződik, „melly mindenkor szent volt."

De nemcsak jelekkel, hanem igérettel is megmondotta a Christus, hogy meglesznek a nagy dolgok, különösen pedig az Antichristus országának leromlása, mert Isten semmit el nem kezdett, mit el nem végezett volna. (H. iv.) Most van az, épülés ideje, most fog felemeltetni a zászló, most „immar szinte elöttunc vagyon az üdő”, de nem karddal, sem fegyverrel, nem emberi erővel leszen meg, hanem az Urnak cselekedeteivel. Ne kétel­kedjék senki, hanem higgyjen, „nem hagy ez niavaliaban az mi Istenünc, hanem megszabadít az Antichristusnac lelki rabságá­tól.” (I: IIL)

Új ország, abban új igazság lészen és az igaz hit fog ural­kodni a szívekben. Az emberek szeretni fogják egymást, a békes­ség fog uralkodni közöttük, s a szeretet szelíd lehelete megeny­híti a megsebzett szíveket, s megvalósul az Isten országa itt e földön.

Ilyen theológiai és ethikai eszmékkel indult meg Dávid Fe­renc vezetése alatt az unitárius reformáció 1567-ben.

Megtalálható:

RÖVID MAGYARÁZAT

MIKÉPPEN AZ ANTIKRISZTUS AZ IVAZ ISTENRŐL

VALÓ TUDOMÁNYT MEGHOMÁLYOSÍTOTTA, ÉS

AZ KRISZTUS AZ Ő HÍVEINEK ÁLTALA TANÍTVÁN

MINKET, MIKÉPPEN ÉPÍTETTE MEG, AZ Ő MENY­NYEI

SZENT ATYJÁRÓL ÉS ŐNMAGÁRÓL ÉS A

SZENTLÉLEKRŐL BIZONYOS ÉRTELMET ADVÁN

ELŐNKBEN.

IRTA

DÁVID FERENC

EXPRESSUM ALBAE JULIAE

PER TYPOGRAPHUM REGIUM RAPHAELEM HOFFHALTERUM.

ANNO CHRISTI 1567.

AZ EREDETI KIADÁS FAC-SIMILÉJÉVEL

KOLOZSVÁR, 1910

c. könyv kiadásában.