A szépség és a mélység meséje

A fiú megszerette a leányt, mert szép volt. A fiú a szépséget szerette meg benne. Azt mondta tehát:
- A lelkét szeretem.
És igaza volt, mert a leányban a Szépség a lélek. A leány szemébe, ajkára, gondolataiba, szeszélyeibe a Szépség adja a lelket. A szépség beszél belőle és a szépség lát.
A fiú a leányban a szépség után vágyott, de az emberben mást keresett. Az emberben nem a szépséget kereste, hanem a mélységeket. A gondolat és az érzés mélységeit. Mert az emberbe a mélységek ágyazzák a lelket.
S voltak a fiúnak pillanatai, amikor a leányban is meg akarta találni az embert. Mikor arra gondolt, hogy megkeresi a leányszívben az emberszívet, a mélységeket. Voltak ilyen pillanatai. De nem volt elég bátorsága hozzá.
Mert attól félt, hogy elveszíti a Szépséget. Találkozik az emberrel, de elveszíti a leányt.

A sötét utcák meséje

Nagyon szerette a sötét utcákat. A sötét utcákban rápislogó fáradt ablakszemek jóságosak és hívogatóak voltak, s ő betakarózott azzal a gondolattal, hogy a kivilágított ablakok mögött őr várja valaki selymes, puha szavú leány. Aki régóta várja őt. Aki az övé egészen és egyedül az övé. Nagyon szeretett a sötét utcákon elkóborolni s járni maga szőtte álmok szőnyegén, mert így nem érezte olyan nagyon szomorú egyedülhagyatottságát. Így nem hasított a szívébe olyan kíméletlenül az, hogy reá senki sem vár a pislogó ablakszemek mögött.
A sötét utcákban minden este megfürdött. Kellett neki ez a lelki megfrissülés, mint a virágnak a reggeli harmat.
Ha egyszer a sötét utcák kilöknék magukból, vagy kialudna az utolsó pislogó ablakszem is a sötét utcákban, belezuhanna az egyedülvalóság tátongó mélységébe, mint akit már nem tartanak őriző kezek.

A toll meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak volt egy íróasztala s az íróasztalon egy tolla. ott hevert a toll valahol a beszáradt tinta közelében.
A leány nem szerette a tollat addig, amíg szerelmes nem lett. Nem törődött vele. Észre sem vette. De amikor a tavaszi nap ereje fényességet lopott a szemébe és vágyakat írt az ajkára, a leány megbékült a tollal, és megszerette a tollat.
Néha olyan vörösen kelt föl a nap! Olyan volt a napszem, mint a Szerelem, amiből hiányzik a csók, és vágyja a csókot. A leány belenézett a tűzgolyóba és tűrte, hogy égesse a szemét a nap. Úgy érezte, mintha a szerelmese nézne reá, és megremegett.
Ilyenkor leült az íróasztalához, és kezébe vette a kis fekete tollat. Megmártotta a tintába és írni kezdett. Minden szerelem naplóval kezdődik.
- Ma találkoztunk, és megtudtam, hogy ő is szeret - barázdálta néha a sorokat a toll, és érezte, hogy valami megvonaglik a leány szívében. Akkor születtek meg az örömkönnyek.
- Meghalnék, ha nem szeretne - feketültek meg máskor a betűk a fehér papíron. És a toll akkor azt érezte, hogy a leány szívébe belehasít valami.
Csak egyet nem írt soha a toll. Levelet. Mikor végigsimogatta a kék erezetű halvány papírt, megborzongott, és nem engedte, hogy a leány vele írja meg a szívéből feltörő, simogató, meleg szavakat.
A leány sohasem írt levelet azzal a tollal. Mikor maga elé tette a levélpapírt, mindig kicserélte azt a tollszemet új, hideg, büszke, fényes, idegen tollszemmel.