A vallás középpontja az istenfogalom, erre a. megállapításra jut minden vallástörténeti és vallásfilozófiai vizsgálódás. A vallás egész világa, a hit és erkölcs viszonya, a kultusz, a vallási közösség, mind az istenfogalom milyenségétől függ. Isten nélkül vallásról a szó igaz értelmében nem beszélhetünk.

1. Az istenfogalom legfejlettebb formájával Jézus tanításában találkozunk. Vallásának világát az Istenről alkotott felfogása határozza meg; ehhez igazodik Istenországának evangéliuma, és ez a mértéke az egyén minden vallási állásfoglalásának. Jézus istenfogalma az Ószövetségben gyökerezik és magán hordozza kora vallási müvelődésének befolyását. Forrása és meghatározó jegye Isten tapasztalása a lélek természetes erői által. Istenismeretének kiindulási pontja Isten és ember, teremtő és teremtmény megkülönböztetése. Élete és tanítása tükrözi, hogy Istennel szemben mennyire érezte emberi mivoltát. A teremtmény Isten lényét és tulajdonságait csak "rész szerint", "tükör" által ismerheti meg, mivel Isten több, mint amennyit róla a hit állít és a lélek ismer. "Isten nem kizárólagosan olyan, aminőnek mi elképzeljük, hanem olyan is, meg ezenkívül más is. Mi Istenről csak annyit tudunk, amennyit ő önmagáról a mi földi és emberi viszonyainknak megfelelően velünk közölni jónak látott. Mi csak az ember világában látható Istent ismerjük, s azt is csupán töredékesen."(1) Isten örökké megmarad az ismert és mégis ismeretlen Istennek.

Istenről csak annyit tudunk felfogni, amennyit emberi fogalmakba is foglalhatunk, a többi csupán érzés, élmény alakjában él lelkünkben. A teológia fogalmai azonban nem elég teherbírók, kifejezők a személyes istenélmény bemutatására. Isten "egészen más", nagyobb és több annál; hogy a mi fogalmunkba zárhassuk; öt csak a teremtmény hasonlatosságára alkotott fogalmak segítségével fejezhetjük ki. Jézus is amikor Istenről beszélt; nem tehetett mást, mint hitéből analóg fogalom nyelvére fordította át az értelem felismeréseit az isteni lényegről. Istenismeretét a mindennapi élet ábrázolásában, a közvetlen tapasztalat nyelvén, egyszerű emberi szavakkal és természetes módon fejezte ki, Istenről mindig hittel szólott és a tanúságtétel erejével. Istenismerete ezért életszerű és emberközelségi.

2. Jézus istenismerete nem merevedett dogmatikus felépítménynyé; teológiája sincs az "Istenről szóló tudomány" értelmében. Isten nem volt probléma számára, hanem valóság: a jóság, igazság és szeretet személyes valósága. Isten lételére és tulajdonságaira vonatkozó elvont kérdésekkel nem foglalkozott. őt Isten tapasztalása, létének spontán megragadása érdekelte. Nem fogalmakat tanított Istenről, hanem egyszerűen hitt Istenben, "aki van" és "aki velünk van". Isten a hitben él a hit számára feltétlenül létezik. Ez volt Jézus meggyőződése.

3. Isten élő és életet adó valóság, Jézus szerint aki köztünk és bennünk él, és mi őbenne létezünk (ApCsel 17,28). Számára Isten volt minden és ő egészen Istené a bölcsőtől a keresztfáig (Lk 2,49, Mk 15,34; Lk 23,46).

Minden helyzetben tapasztalta gondviselő szeretetét; Istenre hallgatott és akaratához igazodott. Életében minden öröm Isten iránti hálaadás volt, minden szenvedés és bánat pedig Isten akarata előtti meghajlás. Isten élő tapasztalása tette életét harmonikus, szolgáló életté (Mk 1,15; Lk 2,15):

4. Isten jelenlevő valóság is Jézus hitében. Istent látta és tapasztalta mindenütt. A lelkében nem várt mást, mint az Isten látását, istenközelség érzését és az utána való vágyódás kielégítését, valamint győzelmet a rossz felett.

Jézus nem állott meg Isten valóságának felismerésénél. Feleletet keresett az isten-probléma nagy kérdéséire: ki és milyen az Isten? A hit számára elkerülhetetlen ez a kérdés. Ha ugyanis Istent nem gondoljuk el valamilyennek, akkor tulajdonképpen nem is beszélhetünk létéről.

5. Az Isten egy, ez a Jézus első megállapítása. Az egy isten gondolata Jézus előtt felmerült már néhány ókori vallásban is, de csak mint időnként felvillanó szikra a hit egyéniségeinek lelkében. A vallástörténelemben először a zsidó vallás isteneszméje fejlődött monoteizmussá: Az Ószövetség és a judaizmus tanította először, hogy Isten egy (2Móz 20,3; 5Móz 4,35, 39; 6,4; Ézs 44,6, 8; 45,5). Az ószövetségi monoteizmus klasszikus összefoglalása: "Halljad Izrael: az Úr; a mi Istenünk egy Úr" a judaizmus hitvallása, és minden teológiai tanításának alapja lett. A zsidó vallás monoteizmusa azonban még nem volt teljes és tiszta egyistenhívés. Jáhve egy, de mindvégig a kiválasztott zsidó nép istene marad. Hatalma a zsidó néphez való viszonya szerint nyert jelentőséget és arra szolgált, hogy vele a kiválasztott népet boldogítsa. Jáhvé csak a zsidó népet szereti és ezért tőle alattvalói hűséget, engedelmességet kívánt. Más, idegen istenek imádása Jáhve iránti hűtlenséget; a legsúlyosabb bűnt jelentette: "Vigyázz magadra, hogy el ne feledkezzél az Úrról; aki kihozott téged Egyiptom földéről, a szolgaságnak házából. Féljed az Urat, a te Istenedet, ő neki szolgálj" (5Móz 6,12-13).

Jézus változatlan átvette az Ószövetség egyisten tanát. Erről tanúskodik az írástudóval folytatott vitája is, midőn arra a kérdésre, hogy "melyik az első minden paranesolatok között"; feleletében szószerint idézte a Törvény summáját:" Halljad Izrael: az Úr, a mi Istenünk egy Úr". Ehhez kapcsolta azután az Isten és ember iránti szeretet kötelességét. Figyelemreméltó tény, hogy az írástudó, mint az ószövetségi monoteizmus híve, elismerte Jézus istentanának helyességét:"Jól van, Mester, gazán mondod; hogy egy Isten van és nincsen kívüle más" (Mk 12,29-32). Az egyisten milyensége tekintetében Jézus gyökeresen eltér az Ószövetség hagyományos istentanától. Monoteizmusának istene nem nemzeti, hanem egyetemes Isten, akinek lényege a személyválogatás nélküli jóság és igazság minden teremtménye iránt.

Ez az etikai monoteizmus nem maradt elméleti hitigazság Jézus számára, hanem levonta a következtetéseket és alkalmazta azokat tanításában.

Isten egysége lépten nyomon visszahangzik az újszövetségi könyvekben(2), mely az evangélium lendítő erejének bizonyult a politeizmus, félelem, a természet szolgasága; a barbárság és az embertelenség minden formája elleni küzdelemben. Jézus etikai monoteizmusa az istenfogalom legmagasabb fejlettségi fokát képviseli a vallás történetében.

6. Isten lényege a szellem (Jn4,24; 2Kor 3,17). Ennél kifejezőbb lényegmeghatározást adni Istenről nem lehet. A szellem létezése módját tekintve csak személyes lehet: Jézus is a személyiségnek tökéletes megvalósulását hitte Istenben, mely a tiszta szellemiség fogalmában oldódik fel, levetkőzve magáról minden emberi vonást. Isten mint szellem: független, láthatatlan és semmiféle formában ki nem ábrázolható. Ezért fordult el Jézus az emberkéz alkotta bálványtól és vetett meg mindenféle istenábrázolást. Isten személyisége egészen más, mint a miénk. ő tökéletes személyiség; mi, teremtmények, ennek csak egy halvány másolatával rendelkezünk(3).

Jézus hitte, hogy mi csak a személyes élő Istennel létesíthetünk kapcsolatot, aki szeret minket, gondot visel reánk, megbocsátja bűneinket és elősegíti tökéletesedésünket. Mi csak a személyes élő Istent tudjuk szeretni és hozzá gyermeki bizalommal imádkozni.

Isten lényegéből következett Jézusnál, hogy a ;,kívülről jövő vallás és külsőségekböl táplálkozó vallásosság helyett a belülről jövő hitet és a lélekből táplálkozó vallásosságot" tanította. A teremtő és teremtmény egymáshoz való viszonya is ennéfogva csak szellemi lehet; Isten tiszteletének pedig egyetlen lehetséges és méltó formája létezik: a lélekben és igazságban való imádás (Jn 4,24). Isten imádása, Jézus szerint; vallási aktus, amelyben a szív tisztasága, a lélek magatartása és a hit erkölcsi értékeinek megvalósítása a fontos (Mt 5,44; l2;50; Mk 3,35).Ez az új jézusi istentisztelet lényegében nem más, mint a keresztény életformáló hit megnyilvánulása, az emberszeretet gyakorlása, az igazságos jóság élése és az állandó tökéletesedés.

Isten szellemiségéből kifolyólag Jézus az erkölcsi értékek alá rendeli a templomot; papságot és minden kultikus cselekményt. Az Ószövetség a jeruzsálemi templomhoz kötötte az érvényes istentiszteletet. Jézus ezzel szemben azt tanította és gyakorolta; hogy Istent bárhol lehet lélekben és igazságban imádni. Az Isten előtti áldozatot értéktelennek tartotta. A próféták szellemében tanította: "Irgalmasságot akarok és nem áldozatot"(Mt 9,13; vö.Hózs 6,6; Ám 5,21). A szeretet és megbocsátás, érték szempontjából, az áldozat fölött áll: "Azért ha a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával és azután eljővén vidd fel a te ajándékodat"(Mt 5,23; Mk 7,10). Kora hagyományos istentiszteleti eselekményei közül egyedül az imádságot tartotta meg, de azt is Isten lényegének megfelelűen "lélekben és igazságban" való imádás formájában (Mt 6,5-13). A templom létjogosultságát is abban látta; hogy az az "imádság háza" (Mk 11,17).

7. Isren atyasága. Isten etikai tulajdonságait, és a hívő emberrel való személyes viszonyát Jézus egyszerően, de mély értelemmel így fejezte ki: Isten a mi Atyánk. Az "Atya" a legegyszerűbb és legtisztább fogalom, melyet az értelem Istenről alkothat. Ennél nagyabb igazságot Istenről nem átlapíthatunk meg, ebben benne van minden, amit Istenről tudnia kell és lehet.

Az "Atya" elnevezés Istennel kapcsolatban jelentheti a teremtőt, aki létrehozta a világot, és jelentheti a megtartót, aki szerető atyaként gondoskodik minden teremtményéről. Jézus ez utóbbi értelemben nevezte Istent Atyának.

Isten atyaságának eszméje nem volt ismeretlett a vallás világában. Az Ószövetségben Isten leggyakrabban előforduló nevei: Úr és Király; "Atyá"-nak nagyon ritkán és akkor is csak teremtő vagy nemzeti pártfogóértelemben nevezi. Jáhvé "Izrael népe atyja", és a zsidó nép Jáhvé:"elsőszülött fia": (5Móz 32,1,6; Ézs 63,16, 64;7; Jer 3,4,19; Hózs 1,10; 2,1-21;Zsolt 68,6; 10,13}: Isten atyaságának Jézus tanította fogalma ismeretlen az ószövetségi felfogásban.

A vallástörténelemben Jézus volt az első, aki Istent egyetemes és etikai értelemben "Atyának" fogta fel. Ö egész életében Istent Atyának hitte és érezte s leggyakrabban így szólította: Atyám, a te Atyád, a mi Atyánk. Az "Atya" volt az első és utolsó szó Jézus ajkán, melyet az evangéliumi tudósító feljegyzett (Lk 2,49; 23,46): Tanítása eredményének tudható be, hogy az Újszövetségben, a jánosi levelek kivételével, állandóvá lett az Atya elnevezés (4) (Mk 14,36; 15,34; Lk 23,34; Róm 8,15; Gal 4,6; 1 Kos 8,6; Mk .11,25; l 3,32; Lk .l 1,2; 12;32; Jn 4,23; 12,28 stb.); míg az Úr és Király nevek csak elvétve fordulnak elő. Az Úrnak vagy Királynak nevezett Isten és az ember közötti viszony azonban mindig olyan; hogy abból a mennyei Atya szeretete és jósága sugárzik ki.

Isten szerető atyaként való felfogása teljesen új elem volt Jézus hitében. Előtte mások is használták ezt az istennevet, de olyan értelemben, mint ö, senki sem tette. Jézus érdeme nem abban van, hogy Isten megszólítására új nevet talált ki, hanem, hogy az "atyaságban" az istenfogalomnak valóságos személyes tartalmat adott, és Istennek a hívő emberrel való viszonyát új, a hit etikai megvilágításába helyezte. Valószínűleg názáreti otthonában, szüleinek szeretetéből tanulhatta meg, mit jelent az atyai szeretet, és találta méltónak arra, hogy az isteni tökéletesség meghatározójává tegye.

Az "atyaság" Jézus szerint nem egy tulajdonsága Istennek a sok közül, hanem központi tulajdonság, mely a többinek tartalmat és formát ad. Isten atyasága a vallás lényegét jelenti, eme alapozta Jézus istentanának minden lényeges megállapítását.

a) Az Isten közelsége. Az Ószövetség Isten nagyságát és hatalmát abban találta, ha őt minél távolabb tudja vinni a földtől és az embertől. Jáhvé megközelíthetetlen fenségben emelkedik választott népe fölé. Mózes a Hóreb hegyén "elrejté az ő orcáját, mert fél vala Istenre tekinteni" (2Móz 3,6; 34,8), Ézsaiás egyenesen halálfélelmet érez, amikor látomásában Jávét látja; s rettegéssel kiált fel: "Jaj nékem; elvesztem, mivel...a seregeknek Urát látták szemeim!" (6,5). Jézus az "Atya" fogalmában Istent az egek megközelíthetetlen magasságából valósággal a teremtmények közé hozta. Isten, mint személyes szellem, nemcsak felettünk van, hanem mellettünk, legbensőbben közel áll hozzánk annyira, hogy valósággal benne élünk; mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,28).

Ezt az istenközelséget szemléltette az atya és a gyermek közötti szeretetviszonyban: Jézus szerint Isten olyan közel van hozzánk, hogy a tisztaszívűek valósággal látják őt, a békességre törekedők pedig, Isten fiai; tanítványaitól egyenesen azt kívánta, hogy legyenek irgalmasak; mint a mennyei Atya irgalmas, és legyenek tökéletesek, mint a mennyei Atya tökéletes.

b) Isten egyetemessége. Isten az egész emberiségnek Atyja, aki személyválogatás nélkül egyformán szereti teremtményeit faji, vallási és jellembeli különbségekre való tekintet nélkül. Neki nincsenek választottjai és nem tesz senkivel kivételt, ő egyetemes Atya(5). Az egyetemes atyaság nemcsak az emberiségre; hanem a világegyetem egészére is kiterjed: Isten a mi Atyánk, de egyben a mindenség Atyja is

c) A hívő ember testvérisége és istenfiúsága. Isten mindnyájunkat egy vérből teremtett (ApCsel 17,26): Lelkünk az ő szelleméből való. Mindnyájan egy Atyának vagyunk gyermekei Jézus szerint. A testvériségből következik az embertárs kötelező szeretete; melyet Jézus a második nagy parancsolatnak nevezett (Mk12,31 ). Az istenfiúság ezzel szemben Isten és a hívő ember közötti viszonyt fejezi ki, mely lényegében az embernek az Atya hasonlóságára való tökéletesedésben, a vele való közösségben és együttmunkálkodásban áll.

A 3Móz 11,44 szerint így szólott népéhez: "Legyetek szentek, mert én szent vagyok:" Jézus ezzel szemben azt kívánta az emberektől, hogy "Legyetek tökéletesek..."(Mt 5,48). A szentség és tökéletesség nem azonos jelentésű fogalmak. A szentség Isten világfeletti; megközelíthetetlen fenségét jelenti a teremtménnyel szemben. A szentségnek éppen ezért csak Isten felől, felülről a földre lenyúló szálai vannak. A tökéletesség viszont a minőségi fejlődésnek csúcsa, melynek a földről az ég felé növő szálai vannak. A szentség a megközelíthetetlen Isten állapota s mint ilyen, az ember számára eszmény nem lehet. A tökéletesség ezzel szemben az Atya eszményi állapota, melynek elérésére mindannyiunknak törekedni kell. Jézus felhívása szerint, hogy "Legyetek tökéletesek", az eszmény maga az Atya, kihez nekünk hasonlóvá kell lennünk. ő a vezető, akit követnünk kell. Amíg Isten ténylegesen az egész emberiség szerető Atyja, addig az ember csak állandó tökéletesedés által lehet és válik Isten fiává. Az istenfiúság, mint eszmény áll előttünk, megvalósítása Isten és a mi közös nagy ügyünk.

d) Isten szeretete. Isten atyaságának leglényegesebb tulajdonsága a szeretet: Az 1János levél írója azonosítja: Istent a szeretettel (4,16). A mindenség Atyja más, mint szeretet nem is tud lenni. Jézus a szeretetet Isten olyan tulajdonságának fogta fel, mely meghatározza Isten minden tevékenységét és teremtményeivel való kapcsolatát. Isten szeretete végtelen és egyetemes, rnelyből senki kizárva nem lehet. Isten mindenkit szeret, még az arra érdemteleneket is; egyaránt felhozza napját "mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad, mind az igazaknak, mind a hamisaknak"(Mt 5,45). Ez a szeretet vezette Jézust arra, hogy az ember két nagy kötelességének formáját is a szeretetben határozza meg (Mk 12,30-31).

Isten egyetemes szeretetének következménye a gondviselés, melyben atyai gondoskodása tökröződik irántunk. Isten gondviselő szetetete kiterjed minden élőlényre, a "mezők füvére", az "ég madaraira", és mindenek fölött embergyermekeire (Mt 6,26-34), akinek egy hajszála sem veszhet el az ő tudta nélkül.

Isten szeretetének természetes következménye Jézus tanításában az egyetemes érvényű emberszeretet. Az l. János levél írója szerint "ha így szeret minket az isten, nekünk is szeretnünk kell egymást". "Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent; és gyűlöli a maga atyjafiát; hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát; akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát?"(4,11,20).

Az emberszeretet próbaköve Jézusnál az ellenség szeretete. Amíg az Ószövetség azt rendeli, hogy gyűlöljed ellenségedet, Jézus ezzel szemben azt tanítja, hogy "szeressétek ellenségeiteket" (Mt 5,43--45). A mások felett való kiválásnak is egyedüli módja a közösség szolgálatában való kiválás: "Ha valaki első akar lenni; legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája"(Mk 9,35).

Isten szeretetének mérhetetlen gazdagsága magában foglalja a jóságot, igazságot és irgalmasságot.

Isten maga a legfőbb jóság, így tapasztalta Jézus. Ö mindenkinek jót ad, aki hozzá fordul (Mt 7,7-11), és gondoskodik mindazokról akik benne bíznak (Lk 12,22-31). Hasonlít ahhoz a királyhoz, aki a könyörgő szolgának elengedi összes adósságait (Mt 18,2i-35). És hasonlít ahhoz az emberhez, aki a későn munkába álló szőlőmunkásnak is ugyanazt a bért adja; mint ami csak az egész nap dolgozóknak jár (Mt 20;1-ló). Isten olyan, mint az édesapa, aki tékozló, de megtért fiát visszafogadja (Lk 15r). Istentől mindenki aki kér, az kap, aki keres, talál: "Avagy ki az az ember közületek, aki ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ad neki; és ha halat kér, vajon kígyót ad-e neki. Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle" (Mt 12,8-11). Jézus szerint ebben a spontán jóságban nyilatkozik meg Isten tökéletessége (Mk 10,18) és az irántunk való szeretete. .

Isten jósága elválaszthatatlan igazságosságától. ő az ember és a világ folyásában az igazságot keresi, elhatározásainak rugója az igazság. Az Atya minket cselekedeteink és életünk szerint ítél meg: a jót jutalmazza, a rosszat bünteti. Az Ószövetségben Jáhvé büntetése megtorló, mely néha kiterjed az utódokra is, harmad és negyedíziglen. Jézusnál viszont Isten felemelő, újranevelő igazságszolgáltatását találjuk.

Isten igazságosságának mintegy kiegészítője az irgalmasság. Isten a bűnös iránt igazságos, de irgalmas is. Irgalmassága abban nyilvánul meg, hogy a rossztól visszatart és a jóra indít. A büntetés által nem elveszteni akar, hanem lehetőséget adni arra, hogy bűneinket megbánjuk, azoktól megtisztuljunk. A bűn elleni küzdelem legszemélyesebb ügyünk; melyet egyedül kell megvívnunk. Isten igazságosságát és irgalmasságát Jézus meggyőző erővel mutatta be tanításában. Szerinte a bűnös megtérését maga Isten is akarja és örvend neki. Az apa elveszettnek hitt fia megtérésén inkább örül, mint az otthon maradt erényesnek. Jézus szerint irgalmasságánál fogva mindent megtesz, hogy a bűnös megtérjen és új életet kezdjen. Isten természetesen nem használ semmi kényszert a bűnös megtérése étdekében, de a bűn következményei alól nem mentesíti; a bűnösnek vállalnia kell a bűnhödést, hogy annak tüzében megtisztuljon és újjászülessék. " Az atyaság fogalmából következett Jézusnál az Istennel való személyes kapcsolat szabadsága is. ő nemcsak úgy tekintett Istenre, mint teremtőre és gondviselőre, hanem mint egy olyan személyes közelálló valóságra, akinek képét lelkében hordozta és hasonlóságára törekedett. A hívőnek joga van arra hogy Atyjával szabadon és személyesen érintkezhessék, közvetítők nélkül. Isten atyasága eleve kizárja a közvetítés minden formáját. Isten atyasága nem áll ellentétben Isten felségével és szentségével, s nem jelenti az isteni tökéletesség humanizálását. Jézus soha nem tévesztette szem elől az isteni és emberi megkülönböztetését. Tanításában az Atya mindvégig Isten marad a maga mindent felülmúló méltóságában. Változatlanul hitte, hogy Isten az ég és a föld mindenható Ura, akinek az emberek olyan alázattal tartoznak, mint szolga az urának(6). (Mt 11,25; Mk 1,27; 14,36; Lkl6,l3; 17,7-10). Isten atyaságából nem következik az isteni törvény komolyságának megváltozása, sem az, hogy Isten ezentúl elnézi az ember bűneit. Jézus határozottan tanította Isten ítéletét a bűneiket megbánni nem akaró bűnösök felett (Mt 10,28; Mk 2,43-48; Lk I 3,3; 8,26-30). Isten atyasága és felsége közötti összhang Jézusnál az imádságban jut teljes kifejezésre. A zsoltáríró, aki nem érezte Isten közelségét, így imádkozott: "Ímé, mint a szolgák szemei uroknak kezére, mint a szolgalány szemei asszonya kezére, úgy néznek szemeink az Úrra, a mi Istenünkre, mígnem megkönyörül rajtunk!" (123,2). Nehémiás így kezdte könyörgését: "Kérlek, Uram, mennyeknek Istene, nagy és rettenetes isten! Ki megtartja a szövetséget és irgalmasságot az őt szeretőknek és az ő parancsolatait megtartóknak: Óh, legyen figyelmetes a te füled és szemeid legyenek nyitva, hogy meghallgasd a te szolgádnak könyörgését, mellyel én könyörgök most etőtted nappal és éjjel!" (1;5-6). Ezzel szemben Jézus a hozzánk közelálló gondviselő Atyához imádkozott, aki előtt gyermeki bizalommal tárta ki lelkét. Fennmaradt imái mind az "Atyám" vagy "Mi Atyánk" megszólítással kezdődnek. Az Atyában való hit fakasztotta fel szívében a legszebb imádságot, melyben az ember Istenhez szólhat :,; Mi Atyánk..," (Mt 6;6-13).

Jézus istenfogalma egyedülálló, nem hasonlítható a vallások történetében megjelenő istenekhez. ő tárta fel előttünk és tette reánk nézve is élő valósággá Istent, akinek képét lelkében hordozta és hasonlóságára állandóan törekedett. Teljesebb képet adni Istenről, mint amit ő adott; ma sem tudunk: Jézus istenfogalmából kiviláglik irántunk való szeretete, aggódása és bizakodása tökéletesedésünkben: istenfiúságunkban. Ez tette tanítását evangéliummá.

A jézusi istenfogalom eszmény, mely felé törekednünk kell, és küzdeni megvalósításáért. Ez az értelme követőihez intézett felhívásának "Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes"(Mt 5,48).

Jegyzetek

1. Dr. Borbély István: Az unitárius keresztény hit alapfogalmai. Kolozsvár. 1931. 51. l.

1. Dávid Ferenc: "Rövid magyarázat" stb c. 1567-ben kiadott művében szintén ezt állapítja meg, hogy: "Semmi nincsen az egész derék szentírásban világosabb és nyilvábban való tudomány, mint az egy Istenről való tudomány." (Első rész, A.)
2. Vö. Conybeare, F. C.: Outlines of a Philosophy of Religion. II: 688. 1.
3. Az "Atya" elnevezés mintegy 245-ször fordul elő az Újszövetségben: A Maté szerinti evangélium írója a "mennyei Atya" elnevezést használja (5; 16; 45, 6, l, 9; 7, 1-l; 21; 12, 50).
4. Vö. Channing; E..V., Tökéletes élet. Kolozsvár, 1875: 38. 1.
5. Moffat J., szerint mivel a "szent" távolsági érzést fejez ki, Jézus éppen istenélményéből kifolyólag ezt az értékjelzőt Istenre nem alkalmazta (Theology of the Gospels. ch. 3).